Éltető Lajos: Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag
Március 15 ma már puszta jelkép. Nagy irodalomtörténészünk, Szerb Antal még joggal gúnyolódhatott a gyerekkorabeli közfelfogást illetoen így: „Magyar az, ami nem osztrák." De ma már teljesen értelmetlen volna március 15-ikét osztrák- vagy Habsburg-ellenes ünnepként megülni. Sőt: Őfelsége I. Ferenc József, akinek a nevében Aradon akasztottak, a jó öreg Ferenc Jóska képében él tovább nemzeti mitológiánkban, s a Bach név is legtöbbünknek csak zeneszerzőt s nem korszakot jelent. Az eseményeket, a szerepeket s a szereplőket jelképekké tisztította a történelmi távlat, s az érdekes az, hogy akár az egyéni tapasztalattal, úgy vagyunk kollektív történelmi tudatunkkal is: a kimagasló eseményekből az marad meg bennünk, ami szép, csodálatra méltó, ami nagy, tiszta és nemes volt, korszakaink árnyoldalait pedig elfelejtjük. Ez talán jó, hogy így van, de az a veszély benne, hogy a jelképek könnyen üres klisékké válhatnak. Elvonatkoztatva a történettől mit is jelentsen számunkra ma a Talpra Magyar? És mit március 15-ike az 1848-as évszám nélkül? Jót tesz, mert tartalmat ad a jelképeknek, ha a szózatok helyett néha visszatekintünk, s megpróbálunk — ahogy lehet — a szereplőkkel együtt újra átélni egy-egy pillanatot.
Petőfi Sándor így ír naplójába 1848 március 17-ikén:
A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre továbbharapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset! ... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyülést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyülésen indítványoztatott, hogy a tizenkét pont peticióképen fölnyujtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, ugyhogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt ... micsoda nyomorúság kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! ... a fejedelmek ugysem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni.
Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyülésén. Akkor este Jókai mondá el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem...
Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót ... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?
... Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az uton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.
Hazaérvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek, Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek...
... Amint a proklamáció elkészült, s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.
(A nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjuság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad...)
... Azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenkent növekedő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és ezt mondta nagy pátosszal:
- Urak, a törvény nevében...
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek.... Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor végigharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
- Most menjünk egy cenzorhoz, és vele irassuk alá a proklamációt és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.
- Cenzorhoz nem megyünk - feleltem -; nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába! ...
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesitő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Délfelé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyülést hirdettünk a muzeum térre s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10 000 ember gyült a muzeum elé, honnan közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyilt, s megtelt a néppel először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!
Ezen, különben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, anélkül, hogy egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.
- Budára,Budára! ... a helytartó tanácshoz! ... nyittassuk meg Stancsics börtönét! ... Budára! ...
Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki, Budára menendő s a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a cenzurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.
A választmány legalább huszezer ember kiséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kivánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. A rab irót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkivül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyereknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.
A lelkesedés valóban óriási mindenütt: Kossuth, aki márc. 3-i országgyűlési beszédében követelésként összegezte az 1847-es országgyűlés javaslatait, István nádorral Bécsbe utazik V. Ferdinánd királyhoz, aki 17-én beleegyezik a felelős magyar minisztérium megalkotásába. Április 10-én pedig Pozsonyba érkezik maga a király, hogy a szentesített 1848-as törvényeket kihirdesse s egyben az utolsó rendi országgyűlést berekessze. Az új törvények lényegükben megadták majdnem mindazt, amiért a reformnemzedék liberális szárnya több, mint 20 évig küzdött, úm.: független felelős magyar minisztériumot, népképviseleten nyugvó országgyűlést, Erdély unióját, közteherviselést, az úrbéri terheknek s földesúri hatóságnak eltörlését, a papi tized eltörlését, a sajtószabadságot, valamint a keresztény vallásfelekezetek kölcsönös egyenlőségét. Mi több, Magyarország s Ausztria viszonyát a következő, első népképviseleti országgyűlés lett volna hivatva rendezni. Ami pedig a katonaság kérdését illette, a Magyarországon állomásozó császári csapatok a magyar minisztériumnak lettek alárendelve.
Magyarország tehát nem egészen egy hónap alatt minden vérontás nélkül megnyerte „forradalmát" — nem egy független magyar respublika felállítását ugyan, aminőről Petőfi (és titokban Kossuth) álmodozott, de kivívta magának a parlamentáris királyság elemi alapjogait s lefektette a modern társadalmi fejlődés felé vezető út fundamentumát; ezt azonban annak az árán, hogy a királyhoz s a dinasztiához hű marad. Ehhez tartozott az az ígéret is, hogy az ország a pragmatica sanctio értelmében újabb erőfeszítést tesz a császári kormány megsegítésére az olasz háború kapcsán.
Ehelyett azonban az ország hamarosan arra kényszerül, hogy saját védelmére fegyverkezzék. A magyar nemzeti állam létrejötte ugyanis hasonló ambíciókat váltott ki a magyarországbeli s a Magyarországot környező területek nemzetiségeinek vezetőiben. Horvátországban már március 25-én megfogalmazzák nemzeti követeléseiket, április 2-án pedig, egy héttel a király pozsonyi proklamációja előtt, horvát deputáció járul a trónhoz. Április végére Jellasics József lesz a horvát bán, aki mint a császárhoz lojális diktátor nyíltan készül Magyarország megtámadására. Ugyanakkor Rajačić szerb patriárka gyűlést rendez Karlócán április 20-án, 24-én pedig Nagykikinda környékén már fegyverrel tisztogatják a magyar s a német lakosságot. Május 13-án kikiáltják a Magyarországtól független vajdaságot. Május 20-án a Şaguna püspök vezetésével megszervezett balázsfalvi román nagygyűlés is szakadást hirdet s külön jogokat követelő delegációt küld a királyhoz. Az erdélyi szászok tiltakoznak Erdély és Magyarország uniója ellen. A szlovák vidékeken megindul a magyar-ellenes szervezkedés, bécsi körök jóváhagyásával és segítségével.
Áprilisban már így ír Petőfi:
Már minékünk ellenségünk
Egész világ, látom én;
Szegény magyar, be magad vagy
Ezen a föld kerekén!Akivel mi megosztottuk
Asztalunknak ételét,
Ruháinkat, hajlékunkat:
Éhenkórász volt elég.Aki hozzánk jőne mostan
Bajainkat osztani,
Aki velünk kezet fogna:
Nincs barát, nincs atyafi.No de semmi, jó az isten,
Ugy lesz, ahogy lenni kell;
Hagyjanak el! csak magunkat
Mi magunk ne hagyjuk el.És mi nem hagyjuk magunkat,
Mig lesz egy kéz és egy kard;
Fogadom azt, hogy megbánja
Aki bántja a magyart!Hosszu a mi türelmünk, de
Ha egyszer kifakadunk,
Akkor aztán hosszu ám és
Rettentő a haragunk.Tudhatják az ellenségink,
Mint viselünk háborut,
Ha pedig már elfeledték,
Jól van, majd eszökbe jut.Ugy elütjük-verjük őket,
Ha türelmünk megszakad,
Hogy magunk is megsajnáljuk
Szegény nyomorultakat!
Ezalatt - ha még nem is magával a trónnal, hát az osztrák kormánnyal mégis ellentétbe kerül a nemzeti kormány. A bécsi adminisztráció nem veszi a márciusi magyar törvényeket tudomásul, s a kül-, had-, pénz- és vámügyeket továbbra is birodalmi kérdésként kezeli. A magyarországi császári seregek, melyek a magyar kormánynak, de magasabb szinten mégiscsak a császárnak tartoznak hűséggel, csak ügyetlenül, ímmel-ámmal kezelik a rendfenntartást a déli vidékeken. Júniusban Kossuth 200 ezer katonát s 42 millió forintot kér az országgyűléstől s mikor ez meg is szavazza azt, kijelenti: „Magyarországon a poklok kapui sem diadalmaskodnak.” A királynak megígért olasz segélyt meg sem említik, helyette a külföldön állomásozó magyar egységeket hazarendelik, s ezzel szavát szegi a magyar kormány s véglegesen elveszíti az uralkodó bizalmát. Közben Petőfi vérben fürdik verseiben, Ausztria pusztulását jósolgatja, világforradalomról, a királyok bukásáról dalol a pesti sajtóban, de egyre élesebben ír egyenesen a németek ellen is, ami már azért sem helyes, mert a magyarországi német nemzetiség zöme hűségesen kitart a magyar ügy mellett, s mert Bécs ekkor még a forradalom kezében van:
Kezdte pedig a beszédet
Mag’ a nádor, Bánk bán,
Királynénak s udvarának
Jó estét kívánván:
„Jó estét, jó mulatságot,
fölséges személyek..."
A királyné: „Mit akartok,
Hivatlan vendégek?"„Azt azonnal tudni fogod,
Nem soká váratlak",
Felelt Bánk bán, „elbeszélem
Neked s ez uraknak.
Tiszteletet parancsolok!
Mert nemzet áll itten,
Egy megbántott nemzet és a
Bosszúálló isten.Mi vagyunk a vendégek itt?
És nem ti lennétek?
Ti vagytok itt a hivatlan
S hálátlan vendégek!
Befogadtunk titeket, s ti
Kivertetek minket,
És eszitek és isszátok
Testünket, vérünket.De csak ettétek ... mert ez az
Utolsó falattok,
Ami most van szájatokban,
Ettül megfulladtok!
Először is te halsz meg, te
Gertrúd, német szajha!
Te királyné s kerítőné
Egy személyben! ... rajta!Bánk bán kardja a királynét
Át meg általjárta,
S magyarság a németséget
Hányta mind kardjára.
Aki bírta, megszökéssel
Életét elorzá:
Meghalt, aki nem szökhetett...
Kitisztult az ország!
Az Ausztriával való összetűzés egyre elkerülhetetlenebbnek látszott, s a magyarok tömegei - egyelőre még komoly hadsereg és felszerelés nélkül - bátran s büszkén néznek a véres mérkőzés elé. A költők ontják a hazafias, harcra, hősihalálra buzdító verseket.
Vörösmarty:
Azért, hogy a szabadság
Vérben füröszti zászlaját,
Azért, hogy szent nevére
Hálátlan és gaz vészt kiált,
Ne lássam, oh dicső hon!
Halványan arcodat,
Vagy drágán megfizessék
E halványságodat.A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőnek véres csontjai.
Vajda János:
Emelkedik a szabadság zászlója,
Ki ne menne, ki ne menne alája?
Hej, leéltük a keserves időket,
Mikor érte meghalni sem lehetett!
Még a szelíd pap-költő, Tompa Mihály is:
Mellyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan.
S melly a kincs átkos őre:
A sárkány veszve tőle.
S hol a vidék?
És merre a boldog mező,
A melynek ily
Bilincstörő virága nő?
Az a harcoknak mezeje,
Bűvös virága győzelem;
Bilincset tör, láncot szakaszt; -
Hanem vérharmattal terem.
Közülük egyedül Arany János próféta, aki az elkerülhetetlen kimenetelt tisztán látja. Míg kifele - kötelességtudatból, vagy hitetlen hittel - gyártja a kapósabbnál kapósabb propagandadalokat, magának így vall:
Mert - jaj, amit látok! - széles e hazában
Dúl fajirtó fegyver, széltiben, hosszában;
Minden bűn, az élet, a szívnek verése:
Százszoros halál egy élet büntetése!
Ott az égő falvak, rombadőlt lakások,
A meztelen inség, a jajkiáltások,
A vadonba elszórt temetetlen testek,
Mikre éh keselyűk, hollók gyülekeznek!
Augusztus 14-én a király megvonja István nádortól a teljhatalmat, a hónap végén Batthyányt s Deákot nem hajlandó fogadni, s nem fogadja Kossuth szeptember 4-i deputációját sem. Esterházy herceg lemond a miniszterségről, Széchenyi végleg összeroppan lelkileg s a döblingi elmegyógyintézetbe viszik. Szeptember 11-én Kossuth kérésére az országgyűlés elrendeli új bankjegyek kibocsátását, az általános toborzást, s azoknak a katonatiszteknek haditörvényszék elé való állítását, akik a törvényes kormánytól megtagadják a szolgálatot. Még aznap átlépi Jellasics a Drávát, s 36 ezer emberrel elindul Székesfehérvár felé. Szeptember 14-én az országgyűlés diktátori hatalommal ruházza fel Kossuth Lajost.
A magyar tisztek lehetetlen helyzetben vannak. Katonai eskűjük egyszerre követel tőlük hűséget a császári zászlóhoz, mely alatt Jellasics támad, de ahhoz a kormányhoz is, melynek védelmében ellene vonulnak. Kossuth az alföldi városokban személyesen verbuvál, óriási sikerrel, de Jellasics ellen még a régi, Magyarországon állomásozócsászári seregek lépnek fel. Több apró csatát vívnak, melyek alatt előfordul, hogy ugyanannak az ezrednek egyik része az egyik, a másik a másik oldalon harcol. Végre Pákozdnál sikerül döntő csapást mérni a horvát seregre szeptember 29-én. Jellasics Bécs felé vonul ki az országból, s a magyar sereg üldözőbe veszi:
Fut Bécs felé Jellacsics a gyáva,
Seregének seregünk nyomába’,
Megrémülve fut a magyar hadtól -
írja Petőfi, de a magyar sereg Schwechatnál vereséget szenved.
A király október elején felmenti Batthyányt, s Vay Miklóst nevezi ki miniszterelnökké, de ugyanakkor Jellasicsot küldi ki teljhatalmú királyi biztosként, az országgyűlést felfüggeszti, s az országot katonai törvény alá helyezi. Az országgyűlés tiltakozik a jogtalan eljárás ellen, s felelős kormány híján honvédelmi bizottságot állít fel, Kossuthtal az élen. Az idő a reakciónak kedvez. Olaszországban sikereket ér el a császári sereg, s a forradalmi Bécs, ahonnan az udvar elmenekült volt, kapitulál. Új osztrák kormány alakul, s Ferdinánd dec. 2-án lemond öccse, Ferenc József javára. A magyar országgyűlés a trónváltást nem ismeri el, Petőfi pedig mostmár nyíltan célba veszi magát a királyi intézményt:
Itt a nyilam, mibe lőjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak úgy porzik kínjába” .
Éljen,
Éljen a köztársaság!---------------------
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyűlölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj, veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
Még december folyamán hat irányból zúdul a császári támadás Magyarországra. Windischgrätz 30-án győzelmet arat Moórnál, január 5-én pedig elfoglalja a fővárost. A kormány Debrecenbe menekül. Jókay így írja le az év utolsó napját Szolnokon:
Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.
Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges arcokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.
Hátrább nehéz málhás-szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog boldogtalan, keresve eltévedt holmiját.
Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, össze-vissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, hordókat s más egyéb a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat.
... Az emberek össze-vissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lévén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.
Benn a városban azalatt házról-házra jártak az újon érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól....
... Túl Szolnokon pedig a tovább szenvedők szekerei futottak hozzú, szakadatlan sorban....
... Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával, fegyverműhelyek és felszerelések személyzete....
... Így volt az esztendő utolsó napján.
Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek....
Windischgrätz teljesnek hitte győzelmét, s neki is látott a „pacifikálás” munkájának. Debrecen eleste csak idő kérdése volt már. Erdély persze kitartott még, Bem József vezetése alatt - és kitartott Görgey Artúr, aki hadtestével eltűnt valamerre észak felé. A kemény tél ellenére végigküzdötte magát a hegyvidéken, s diadalmasan ereszkedett le Kassára február 10-én, ahol Klapka csapataival egyesült. A magyar seregek ellentámadásba lendülnek. De már ekkor kialakul a végzetes ellentét Görgey és Kossuth között. Görgey legitimista, Kossuth már rég a republikánus eszmék híve; katonai szempontból sem ért a két vezér egyet egymással. Kossuth Dembiński Henriket, egy emigráns lengyel tábornokot nevez ki főparancsnokká, s ez pofoncsapást jelent Görgeynek. Dembiński első kísérleténél majdnem megsemmisül derékhada, mire újra Görgey veszi át a vezetést. Ekkor megkezdődik az a hihetetlen hadjárat, mely a sír széléről tántorítja vissza a magyar ügyet. Görgey egymás után szabadítja fel Szolnokot, Hatvant, Tápióbicskét, Isaszeget, Vácot, Nagysarlónál döntő csatát nyer, s felmenti Komáromot is. Windischgrätzet leváltják, de ez sem menti meg a császáriakat. Május végén már így jubilál Arany:
Fut a német, fenyeget a sarkával,
Fut a magyar, egyengeti tusával:
Isaszegnél, Nagy-Sarlónál, meg arrább,
Üti-veri, kegyetlenül, mint marhát.Buda-várban ott ül Henci kevélyen,
Pest városát ágyúztatja keményen;
Ha mondanák sem hinné, hogy megakad,
Hogy a honvéd megmássza a falakat.De a honvéd nem késik a dologgal,
Megbirkózik ágyúkkal és falakkal;
Henci vitéz, ütött nektek az óra:
Buda-várán leng a magyar zászlója!
De már hozzáteszi azt is, ami a dicsőség végét jelenti:
Most hadd jöjjön az a muszka, ha
ráér,
Lássa, hogyan harcolunk a hazáér;
Lássa víni a szabadság gyermekit,
Kiket a hon szeretete felhevit.
Bem serege már az év eleje óta ösze-összetűz a havasalföldről portyázó orosz egységekkel, melyeket az erdélyi szászok hívtak segítségül. De április 14-én a debreceni nagytemplomban Kossuthék kikiáltják a Habsburg-ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét Ausztriától, s a köztársaságot. Kossuth Magyarország kormányzó-elnöke. E lépés, mely a császári katonai kudarcokat követte, indokolttá teszi azt, hogy az uralkodóház a fennálló európai rend megvédése érdekében most már nyíltan forduljon a cárhoz segítségért.
Május végén koordinált offenzívát indítanak Magyarország szívébe. Nyugatról Haynau, az új osztrák főparancsnok támad 175 000 emberrel, északról s keletről pedig Paskjevics orosz herceg, 200 000 katonával. A magyar honvédség ereje ekkor már csupán 160 000-re rúg, de ez az erő sincs központosítva. Görgey, aki Bem mellett a magyar ügy egyetlen született stratégája, az összes magyar hadakat nyugat irányában akarja bevetni, a két ellenség közül a gyengébbik ellen. Kossuth vacillál, óvatoskodik, s inkább a déli Tiszavidéken akar berendezkedni végső védelemre, hogy szükség esetén biztosíthassa elvonulását török területre. Görgey, kedvét vesztve, északnak kanyarodik ismét, hogy aztán félkörben Arad felé nyomulhasson. Kossuth most sem bízik benne, s főparancsnokká ismét Dembińskit nevezi ki. Júniusban elesik Zsigárd, Pered, Győr; július elején - a vár kivételével - Komárom. A kormány ismét elhagyja Pestet és Szegedre menekül. Augusztus 2-án az oroszok beveszik Debrecent, 3-án Haynau elfoglalja Szegedet, s a kormány most Aradra menekül. Dembińskinek parancs szerint Arad felé kellene visszavonulnia, ehelyett Temesvárnál megütközik az orosz derékhaddal és csúf vereséget szenved. A csata alatt Bem, aki közben kénytelen volt Erdélyt kiüríteni, átveszi Dembińskitől a vezetést, de megsebesül. Nincs értelme a további ellenállásnak. Petőfi, aki közben a fejéregyházi csatában eltűnt, utolsó versében így írta le a véget, mostmár minden hősieskedés nélkül:
Szörnyű idő, szörnyű idő!S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiírtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.És ott elől a háború
Csak a kisebb baj: szomorúbb
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
két kézzel az enyészet.Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?
Augusztus 10-én lemond Kossuth, a hatalmat Görgeyre ruházza, s az országot elhagyja. Görgeynek, legtehetségesebb katonánknak jut az a szerep, hogy a fegyverletételt elvégezze. Három nap múlva Világosnál megadja magát az oroszoknak 30 000 megmaradt honvédjával, s e tettével magára vállalja azt a vádat, hogy árulóvá lett.
Vörösmarty:
Görgeynek hívják a silány gazembert,
Ki a hazát eladta cudarul.
Kergesse őt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.Hervadjon a fű, ahol megpihenne,
Akadjon fel, midőn a fára néz,
Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen
A föld, s ne nyujtson soha emberkéz.Kergesse őt a balszerencse, mint
Szilaj kutyák a felriadt vadat.
Éljen nyomorból, kínból mindhalálig
S ha elhal, verje meg a kárhozat.
Csak Arany János merte a véget másképpen látni, az A nagyidai cigányok c., a szabadságharcot keserűségében kigúnyoló époszában, melynek végén Csóri vajda, a cigányforradalom vezetője ekként vonul ki a történelemből: A győztes Puk Mihály parancsot ad katonáinak, hogy a cigányokat kergessék ki a várból:
Kettő nagy doronggal a kapuhoz állott,
A többi riasztá a szép cigányságot:
„Fuss moré, ahogy tudsz!” ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.Rúdját ama kettő úgy tartja keresztbe,
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lódítják
S a szegény dákékat repülni tanítják.Már csupán a vajda volt odabenn, maga:
Ő is nagykomolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.Visszanézett egyszer és fügét mutatott;
Akkor aztán ő is a többivel tartott,
Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak,
Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak.
Ám maga Arany így vall e művéről két évtizeddel később:
Dicső, nemes faj, mely vérzett Idánál!
(Ott volt a végcsapás, Világoson)
Halálra mennék érted, ha kivánnál;
Engem esz a lúg, ha fejed mosom;
Rothadjon a nyelv, mely téged profánál,
Édes enyim, szentem, mgasztosom!
Azért kivánnám még, hogy el ne haljak,
Hogy rólad méltán zönghessen ez ajjak.Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer):
Tenni kevés - de halni volt esély)
Győzelmeid napját; s a szörnyű perccel
Én is alólbukám, midőn esél.
Bámulta egy világ amit cselekszel,
Minőt rege is csak ritkán mesél:
De vállvonítva kullogott tovább,
Hogy sebeidben tipra büszke láb.És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkívül s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlőjét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
„No hát, no!” így kiált, „én uram isten!”
Csak rajta! hadd lám, mire megyünk ketten!Igy én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicső orcádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’esett kacaj lön Nagy-Ida.Rajongva tűnt elém a sátrak népe:
A vajda Csóri, a nagy álmodó,
Ki maga alszik egy nemzet nevébe’,
Álmában újabb, szent hont alkotó;
S hogyan koppasztja, mely még nincs kezébe’,
Madarát a többi por-puffogtató;
Mind csupa bátor, nyílt őszinteség:
De a bús tréfa mégis megesék!
A bús tréfa mégis megesék…. S megesik legalább egy évszázada kicsiben itt is Magyar-Amerikában márciusi ünnepségeinken, bár egyre kevesebb helyen. Magyar egyházi ünnepeinket elhagytuk, „kinőttük”, mert a kereszténységet értelmiségünk túlhaladottnak érzi, vagy egyenesen „idegennek"; magyar karácsony, húsvét már nincsen, csak amerikai. A két nemzeti ünnepünket meg-megüljük még, de csakis ott, ahol a gyerekek még be tudnak tanulni egy-két hazafias verset, amit nem értenek, s ami ha értenék sem mondana nekik semmit; ezen kívül októberben megünneplik és –ünnepeltetik magukat a már igencsak vén (és csak néha valódi) pesti srácok, márciusban pedig az ő kisajátított őseik ünnepeltetnek meg. A közönség — a magyarul alig vagy semmit nem tudó hitvestársak, partnerek, utódok — unja már a fülibe gyömöszölt banánt, nem érzi magát a szertartás cselekvő részének (szenvedőnek annál inkább). Pedig ők is tagjai széles közösségünknek, őket is be kellene vonni e lelki gyakorlatokba, másképp mit ér az egész? Ám ezt csak olyan előadók, rendezők tudják elérni, akik nem klisékben, elkoptatott frázisokban gondolkoznak s képesek az itteni kultúrával kongruens stílusban, angolul is szólni.---
comments powered by Disqus