Koppándi Botond: Térjen vissza a lélek!
Text: 1Kir 17, 21-24
Kedves Testvéreim!
A „hely szellemétől” átitatva, nagy tisztelettel és nagyrabecsüléssel fordulok a lupényi egyházközség híveihez, akik vállalták ezévi köri közgyűlésünk megszervezését! Lelket melengető és komoly önvizsgálatra késztető az a hozzáállás, amellyel egy maréknyi unitárius, itt, a végeken, vívja mindennapos harcát az elmúlással- úgy, hogy nem a statisztikára figyel, nem a népességcsökkenés miatt jajveszékel, hanem templomot vásárol és -szépít, papilakot perel és -javít, és közben állandóan lélekkel tölti meg a vallásos hétköznapokat is.
Éppen az ő pozitív példájukból kiindulva, szeretnék a mai köri közgyűlésen tükröt tartani magunk elé, hogy önvizsgálat és helyzetelemzés után, megnézzük: hogyan tudnánk, Isten segítségével, új életet lehelni egyházunkba, egyházközségeinkbe.
Szándékomban, Illés történetének egyik szép epizódja segít, az a rész, amely a sareptai özvegyasszony házában történteket írja le. Már túl vagyunk azon a csodás eseményen, hogy az Úr áldása következtében a lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki; ebben a részben, az özvegyasszony gyermeke megbetegedik, olyan súlyosan, hogy már nem is lélegzik. Ekkor az asszony rosszallóan Illéshez fordul: mi bajod velem, hogy megölöd a fiamat? - Illés nem szól semmit, fölviszi a gyermeket a felső szobába, az ágyra fekteti, háromszor ráborul, majd így kiált az Úrhoz: „Istenem, Uram! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe!” – Erre a gyermek föléled, és Illés visszaviszi az édesanyának - „Nézd, él a fiad!”- , mire az asszony, örömében így köszöni meg Illésnek a segítséget: „Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az Úr igéje!”
Kedves Testvéreim, olvasatomban a történetbeli gyermek a mi „kedves gyermekeinket”: egyházközségeinket, illetve Egyházunkat jelképezi. (A sareptai özvegy a mi Erdélyországunk, mely világra ringatta vallásunkat) Illések mi vagyunk- lelkészek és világiak, akik ma azért gyűltünk össze, hogy a köri közgyűlésünkkor „ráboruljunk” a „drága gyermekre”, hogy nézzük meg: van-e benne lélek? A mi feladatunk az, hogy tegyünk úgy, mint Illés, aki azt nézi meg -az eredeti szöveg szerint- , hogy maradt-e gyermekben „nesémáh”, azaz „életerő, életlehelet”
Ma meg kell néznünk, hogy egyházunkban van- elég életerő, van- e benne élet, és ha nincs, akkor így kiáltsunk az Úrhoz: Istenem, Uram! Térjen vissza a lélek ebbe az Egyházba!
Tudom, hogy most sokan vitatkoznátok velem, és azt mondanátok, hogy ez túlzás, nincs itt semmi baj, ez egy természetes folyamat, ennek így kell lennie, stb… Szívesen meghallgatom érveiteket, de most engedjétek meg, hogy kimondjam: drága gyermekeinkben, kicsiny egyházközségeinkben, és Egyházunkban is, egyre kevesebb a nesémáh, az életerő! Statisztikai adatokat sorakoztathatnék most fel, demográfiai előrevetítésekről beszélhetnék, érvelhetnék a templomlátogatási százalékokkal, azzal, hogy ezreket „írunk le” egyik napról a másikra, stb.- de nem teszem! Inkább arra kérlek: gondoljatok vissza az elmúlt 18 esztendőre, emlékezzetek: milyen volt?
-1989 - ’90-es évek: A Nagy Újjászületés időszaka… Tömegek zarándokoltak a templomba, izzott a szószék, szárnyalt a lélek- templomok épültek, papilakok szépültek- sok volt a közmunka, egy húron pendültünk, „egységben volt az erő”…
-’90-es évek vége - az ezredforduló tájéka: „profikká” váltunk: pályázni kellett, cégekkel dolgoztattunk, „infrastruktúra” kellett: szkenner, fénymásoló, bőrüléses iroda - de már halványult a lelkesedés, és megkopott szavaink mozgósító ereje…
- a jelenkor: a templomlátogatás 10%-os, vagy annál is kevesebb, a nagy egyházközségekbe nem pályáznak lelkészek, lasszóval kell jó gondnokot és presbitereket fogni, a magyarság kettészakadva, „politikailag korrektül” kell beszélnünk, megkezdődtek a választások, és ezzel együtt a hatalmi harcok…
Hol van hát a lélek, Barátaim? Hol van a prófétikus hajlam? Hol van a hivatás tüze, a második mérföld és az önzetlen szolgálat?
Ki mondja, hogy minden rendben, ki mondja, hogy él és virul az Egyház?
És mégis, e nem túl hízelgő kép engem arra késztet, hogy ne lemondóan sirassam magunkat, hanem Illéssel így kiáltsak: Istenem, Uram! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe, térjen vissza a lélek ebbe az egyházba!
Két út áll előttünk: 1.) Beletörődünk az előrejelzésekbe- adatik még néhány évtized, tegyük széppé az elmúlást, „kevesen vagyunk, de minőségiek”, „elmúltak az aztékok is, lesz, ami lesz!” (Márai) 2.) Olyan emberekké leszünk, akiknek szavai, gondolkodásmódja, életvitele, tettei és cselekedetei vonzóak a nagyvilág számára, és így, egyre többen fognak hozzánk csatlakozni!
Kimondom a bűvös szót: ezt nevezzük missziónak! - Évtizedek óta ódzkodunk e szótól! Még mi is úgy tanultuk, hogy „az unitárius egyház nem folytat missziót!” No, ha nem, akkor szép csendesen kihalunk, mint a valamikori Tirannosaurus Rex!
Mi a misszió?- Nem erőszakos hittérítés, nem betanult duma, nem agymosás! A misszió = életforma. A misszió azt jelenti, hogy vallásosságom, erkölcsösségem, tartásom, gerincességem, szavaim és tetteim hirdetik azt, hogy unitárius vagyok, és ez más embereket arra késztet, hogy ők is unitáriusok legyenek!
A kereső emberek számára vonzó a mi világszemléletünk! Tetszik nekik, hogy benne élünk a mában, vallásosságunk cselekedeteinkben nyilvánul meg, és bort nem azért iszunk, hogy utána vizet prédikáljunk! Tetszik a nyíltságunk, sokan érzik úgy, hogy az értelem, a lelkiismeret és a szabadakarat hangsúlyozásával korszerűen gondolkodunk, sokan látják, hogy magyar alapítású vallásunk, nemzetünk megmaradásában is szerepet játszhatna!
Olyan emberekké kell tehát lennünk, akiknek unitáriussága – létforma!
Kedves Testvéreim, kedves Barátaim, lelkésztestvérek, gondnokok, presbiterek! A rossz hírem az, hogy ez a munka velünk, és rajtunk kezdődik! A kereső emberek azt az egyházat keresik, amelyben „jó fej” a pap, gerinces a gondnok, és igazat mond a pénztáros! Az az egyház lesz számukra vonzó, ahol nem ittas a harangozó, szépen játszik a kántor, és a presbiterek családostul jönnek templomba!
Ha egyszer valaki azért lesz valaki unitáriussá, mert látja, hogy van hited és lelked, van tudásod és tartásod, akkor elmondhatod magadról: megérdemlem az elöljárói tisztséget!
Azt kell elérnünk, amit az amerikaiak így neveznek: mission through your being, azaz lényed általi misszió: Ez az az állapot, amikor egész lényedből az sugárzik, hogy te unitárius vagy, és ez megnyilvánul minden szavadban és cselekedetben!
Karácsony Sándor ezt így fogalmazta meg: „Az tehát, hogy igazán pap-e valaki, arról ismerszik meg, elhitte- e neki egy másik ember az evangéliumot, a jó hírt (…) De azt meg, hogy a másik ember igazán elhitte a pap vallomását, megint csak egy dolog mutathatja meg: ha a másik ember is pappá vált, és úgy tudott egy harmadik embernek vallani, hogy vallomása folytán az a harmadik ember is hatékony, tehát egy negyediket pappá tevő pappá változott.” (a „pap” szót itt behelyettesíthetjük a „gondnok”-kal „presbiter”-rel vagy „unitárius”-sal is!)
Kedves Testvéreim! Ma és holnap az a feladatunk, hogy a modern idők Illéseiként egyházunk fölé hajolva megnézzük: van-e benne lélek, életképes-e? Tudatosítanunk kell, hogy egyházközségeinkben, és így az Egyházban is, akkor lesz élet, ha bennünk- választott vezetőkben és híveinkben- van életképesség és van elegendő lélek!
A bibliai történet úgy végződik, hogy a sareptai özvegy azt mondja Illésnek: „Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az Úr igéje!”
Legyünk hát olyan emberek, akiknek egész életén és munkáján látszik, hogy „Isten emberei”, és akiknek igaz a szájában az Istentől való szó. Ez lesz unitáriusságunk fokmérője, ez lesz megmaradásunk biztosítéka!
Éljünk, szóljunk és cselekedjünk úgy, hogy munkánk nyomán visszatérjen végre egyházunkba a lélek!
Ámen.
Torockószentgyörgy, 2008. július 12.