Kálmán Szabolcs: Találkozásom 45 év után az otthonnal
Dr. Kálmán Szabolcs előadásaPápa, Református Teológia, 2003. november 11.
(szerkesztett változat)
(A bevezető rövid áhítat igéje a Zsidók 12:8 volt:
Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre,
amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.)
Amerikában műfaja van az előadót bemutató beszédnek. Percekig sorolják az előadó iskolai végzettségét, címeit, publikációit és kitüntetéseit, sőt a családtagokat is névszerint felsorolják. Majd újabb unalmas percekbe telik, amíg mindezt névszerint megköszöni az előadó a meghívó közeg jelenlevő hatalmasságainak. Fogadjátok el: nagyon örülök, hogy itt lehetek, köszönöm a meghívást, s ezzel ezt a részt zárjuk le.
A cím: �Találkozásom 45 év után az otthonnal� arra az előadás sorozatra utal, amelynek része vagyok. Az előző hetekben többen szóltak itt találkozásokról, mint a történelemmel, biológiával, vagy politikával. Rendszerint olyan előadók szólaltak meg, akik a közéletben fontosak, akik kiváltak a maguk területén. Nyugdíjas lelkipásztor lévén, nincs semmiféle kisebb Nobel-díj a tarisznyámban, így beszámolni sem tudok valami eget-földet rengető dologról. Csak arról tudok szólani, hogy elég fiatalon � de már felnőtt fejjel � kikerültem Amerikába, ott 45 évet eltöltöttem, majd hazajöttem, s most itthon otthon vagyok. Világos, hogy az eltelt idő engem is formált, és most találkozva az itteni megváltozott körülményekkel ez különleges szubjektív reakciót vált ki belőlem. Aki más szubjektív háttérből jön, természetesen másként látja a dolgokat. Így minden, amit mondhatok vitatható, nem szükséges egyetérteni vele; mégis remélem, hogy érdekes, stimuláló és hasznos lesz valamennyiünk számára.
Habár a téma lényege, hogy annyi év után hazajőve mit találtam az országban és az egyházban, engedjétek meg, hogy előbbről kezdjem. Hogy mit talál egy nyugdíjas lelkipásztor amikor élete alkonyán hazatér, az nagyban attól is függ, hogy mit vitt magával, amikor 20/21 évesen kiment, továbbá, hogy mit talált ott a távolban, amit fontosnak és érdemesnek tartott összegyűjteni és hazahozni, és most megosztani. Csak ebből a hátteréből lesz érthető, és talán egy kicsit menthető is az, ahogy most látom az itteni helyzetet.
A 20/21 éves korhatáron voltam, amikor 1956. november végén Magyarországról kimenekültem, és 1957. január közepén Amerikába megérkeztem. (Én még hajón mentem, ez is feledhetetlen élmény volt!) Nagyon szép kor ez a 20/21 év, és különösen izgalmas � és Istennek különleges ajándéka � hogy valaki 1956-ban Magyarországon lehetett, majd alkalma volt arra, hogy a világ másik végére menjen és ott új életet kezdhessen. Istennek további különleges ajándéka, hogy 45 év múltán mindezt hazahozhatja és megoszthatja. Hadd kérjem meg, hogy emeljék fel a kezüket, akik 20/21 évesek közületek! Egy...kettő. Most emeljék fel a kezüket, akik közel vannak a 20-25-höz! (Tudtam, hogy az igazgató úr is felemeli!!) Képzeljétek el � akik 20-25 évesek vagytok � ha most hirtelen jönne valami váratlan változás az országban � ahogy 1956 az volt � és pillanatok alatt itt kellene hagynotok a hazát. Mik lennének azok az értékek, amelyeket már most 20-25 évesen is becsben tartotok, és mindenképpen odakint is meg akarnátok őrizni? Nem kell válaszolnotok, csak lássátok, hogy honnan indulok ki. Egy 20/25 éves fiatalembernek már vannak értékei, amelyeket tudatosan próbál megőrizni. Hogy ennek tudatosnak kell lennie arra hadd mondjak egy példát. Egy 20/21 éves fiatalemberről feltételezhető, hogy jól tudja az anyanyelvét. Mégis, odakint nem egy olyan emberrel találkoztam, akik 4-5 évig a magyart nem használva elszigetelten éltek, és csaknem elfelejtették anyanyelvüket.
Mik azok az ÉRTÉKEK, amelyeket 1956-ban OTTHONRÓL VITTEM KI MAGAMMAL? Csak néhányat említek.
1. A fiatalságom és annak lelkülete. Vittem magammal a 21 évemet, egészségemet, fiatalságomat. Akik idős korban akartak kivándorolni, azoknak sokkal nehezebb volt az USÁ-ba, Kanadába, vagy más un. �krémes� országokba bejutni. A menekültek közül a korosak, a betegek többnyire Európában maradtak, de a huszonéves egészségesek könnyen mehettek tovább. Ideális kivándorlási kor ez. Miért? Akik fiatalabban mentek ki, mondjuk úgy 14-15 évesen, bármennyire is a magyar kultúrán nőttek addig, rendszerint elég gyorsan elfelejtettek magyarul, elég nehezen tudták a magyar nyelvet megőrizni. Akik pedig 30-40 évesen, vagy idősebben vándoroltak ki, azoknak roppant nehezükre esett egy idegen nyelvet jól elsajátítani, és nehéz volt egy új országban otthon érezni magukat. A 20/21 év az ideális kor, amikor érettségivel, két év magyarországi főiskolával a hátam mögött, tehát jó alapokkal felvértezve mentem ki, amit bár őrizni, istápolni kellett, de már nem lehetett elveszíteni. A 20/21 éves még nyitva van arra, hogy egy új nyelvet megtanuljon, bár némi akcentussal; akkor még kész arra, hogy egy egész új világot és gondolkozást befogadjon, és abban is otthon érezze magát. Ezt az időzítést Isten ajándékának érzem. Ezt a fiatalos lelkületet � remélem � végig megőriztem és haza is hoztam, bár biológiailag lehetetlen a 21-ik évet megtartani.
2. A magyar irodalom, nyelv és kultúra szeretete. Bár 1945 és 1956 között kommunizmus, Rákosi-rendszer és még egy csomó turpisság volt, azért nagyrészt még a régi tanárok tanítottak. Az államosítás előtt, két évig még a sárospataki gimnáziumba is jártam. Az iskolák egészen átfogó magyar irodalmi, történelmi, színházi és zenei alapokat adtak. Annyira ebben éltem és lelkesedtem, hogy ezt a magyarság-szeretetet, és egy érettségi szintő tudást is � amely már nem nulla � magammal vittem. Ha nem is sikerült ezt komolyan tovább fejlesztenem, remélem odakint nem sokat veszítettem belőle. Ez a magyarság értéktudat végigkísért egész életemen. Roppant hálás vagyok ezért az ajándékért.
A magyarság soha sem jelentette számomra csak a magyar földet, vagy az országhatárokat, Kis vagy Nagy-Magyarországot, Trianont. Ezekben a kategóriákban nem gondolkoztam. A magyar konyha, a gulyás, a cigányzene se a magyarság számomra, mint sok külföldön élő magyarnak. Az illyési �haza a magasban� az én szívem szerinti magyarságom.
Itt említem meg e témának halk altételeként a valláshoz való viszonyomat. Amikor 21 éves koromban elmentem, volt bennem egy természetes agnoszticizmus. Konfirmandus koromban nagyon komoly hívő lettem, s úgy kerültem Sárospatakra is. Abban az időben, az 50/51-es években volt Patakon egy erős, olyan pietista-szerű lelki mozgalom. Az én 14/15 éves fejem ezzel nagyon hadilábon állt, úgy, hogy pont egy egyházi iskolában veszítettem el a hitemet. Ugyanakkor, nem fordultam Isten vagy a vallás ellen, csak éreztem, hogy dogmatikai érveléssel, hitvallásokkal, etikával, vagy �lelkizéssel� (pietizmussal) engem nem lehet vallásilag megfogni. Már akkor nagyon kerestem az észszerű, gondolkodó, küszködő, az élet kérdéseivel és a Bibliával birkózó álláspontot. Akkor ezt � 14-16 éves gyermekként � se Patakon, se máshol nem találtam meg. Így, 1956-ban, vallásilag, mint jó indulatú agnosztikus hagytam el az országot. Ez a hit iránti érdeklődés és a vallási-kérdések iránti nyitott keresés a mai napig elkísér. Ugyanakkor, maradt bennem a vallásból egy elkötelezettség, egy hivatásérzet, egy szolgálni akarás. 1954-56-ban a Színiakadémia hallgatója voltam Budapesten. Templomba nem jártam, Bibliát nem olvastam, de Thália papjának képzeltem magam, aki a nemzet és az emberiség szolgálatára készül ugyanazzal az odaadással, mint korábban a hit vonalán.
3. Érzékenység a kisebbségi állapotra. Úgynevezett reakciós családból származom: édesapám főszolgabíró volt. Pártpolitikában soha sem vett részt, de másfél évet ült a kommunisták börtönében, majd B-listázták. Aki nem tudná, ez azt jelenti, hogy semmiféle vezető vagy irodai állást nem kaphatott, csak téglákat dobálhatott, lovakat vakarhatott, vagy éjjeliőrként dolgozhatott. Minket, gyermekeket megbélyegeztek, a származásunk miatt nem vettek fel iskolába, és egy csomó más komplikáció is adódott. A saját bőrömön éreztem a diszkriminációt. Érdekes � ha visszagondolok � nem azt tartottam igazságtalannak, hogy a régi világ, a Horthy-rendszer, az úri osztály, vagy a régi félig-meddig feudális Magyarország összeomlott. Ma is úgy érzem, hogy az sok szempontból megérett az összeomlásra. Az volt a problémám, hogy azért büntetnek, amiről nem tehetek. Miért vagyok kipécézve, mint a főszolgabíró fia? Arról én nem tehetek. És rögtön affinitást, együttérzést találtam minden olyan megkülönböztetéssel, amely származáson és nem egyéni viselkedésen alapul. Például az, hogy valaki zsidó, vagy cigány, vagy paraszt, vagy munkás; vagy az, hogy az apja kommunista volt, vagy nyilas, vagy bármi. Amerikában ehhez a sorhoz jutott a néger, a fekete ember is. A mai napig, egész életemben mélységesen érzékeny vagyok minden olyan megkülönböztetésre, amelyről az illető személy-szerint nem tehet: pl. hogy valaki férfi, vagy nő. Ide tartoznak a szomszéd népek is. Érdekes, hogy akkor még Trianonról nem lehetett beszélni, de már volt bennem egy erős tudat, hogy én ugyan magyarnak születtem, de erről sem tehetek. Mint az sem, aki szlováknak, románnak vagy szerbnek született. Tehát ez nem lehet választóvonal közöttünk. Ezt 20 éves koromban olyan tisztán láttam, mint ma, és ezt az érzékenységet innen Magyarországról vittem magammal és megőriztem mindeddig.
4. Az 1956-os forradalom. Csak a legnagyobb megrendüléssel és meghatódottsággal tudok rá emlékezni, hogy a modern magyar történelem e legnagyszerűbb pillanatában ott lehettem. Nem voltam hős vagy vezető, de a magam két fillérjével a lehetőségekhez képest részt vehettem benne. Életem legfelejthetetlenebb élménye ez; hálás vagyok érte Istennek. Egyszer szeretnék csak a forradalomról beszélni. Most csak annyit említek, hogy a legjobb tudásom és megfigyelésem szerint a forradalom nem volt megszervezve. Egy nappal október 23-a előtt Budapesten jártam, az egyetemeken találkoztam több barátommal, szó sem volt forradalomról, nem is álmodtuk, hogy lesz ilyesmi. Tehát a vád, hogy ezt Nyugatról szervezték - szubjektív megfigyeléseim alapján állítom - nem igaz.
Egy másik fontos dolog, hogy ezt tényleg a diákság és a baloldali nemzeti érzésű értelmiség kezdeményeztete. Azért a baloldaliak, mert más érzésű értelmiség akkor szóhoz se juthatott. Csak nekik volt lehetőségük kritizálni vagy felszólalni. Hozzájuk csatlakoztak a kivezényelt katonák - akik maguk is a munkásokat és a parasztokat képviselték - majd a gyárak munkásaiból is sokan. Tényleg, azok fordultak szembe a kommunizmussal, akiket a párt leginkább a magáénak tartott.
Nagyon tisztán emlékszem a forradalom két alapvető célkitűzésére. Az egyik, hogy gyárat, földet vissza nem adunk. 1956 nem volt restaurációs kísérlet; nem a régi Horthy-rendszerhez akart visszamenni. Akkor én Inotán és Várpalotán voltam kohászok és bányászok között. Szó sem volt a régi rendszer visszahozataláról. A másik cél a semlegesség volt. Akkor, 1956-ban, Jugoszlávia és Titó még a harmadik-utas politika, a semleges nemzet példaképe volt. Nagy Imre és a többiek hősök, óriási nagy nevek a mi életünkben. Egy csodálatos időszak volt, az egység � sajnos nagyon rövid � időszaka. Majd november 4 jött, a dermesztő fejbevágás.
Fiatalság, magyarság, kisebbségi érzékenység és 1956 élménye voltak azok az értékek, amelyeket az a 21 éves fiatalember vitt magával és próbált megőrizni, sőt a kinti értékekkel gazdagítva majd visszahozni a hazába.
A másik nagy témakör, hogy MILYEN ÉRTÉKEKET KAPTAM ÉS HOZTAM?
Hadd kérdezzem, hányan voltatok már Amerikában? ....Íten. Hát nyugaton, azaz egy nem volt népi-demokráciában? ....Többen. Ha a szomszédos országokra is rákérdeztem volna, valószínűleg mindnyájan feltennétek a kezeteket. Higgyétek el, még egy rövid külföldi látogatás is felér egy-két szemeszternyi iskolai tanulással. Más emberekkel, más közegekben találkozunk; az egész világot másképp látjuk. A külföldi utazás roppant egészséges módja a tanulásnak: egy óriási fej és fogalomtágítás. A 45 éves amerikai tapasztalatból leszűrtem néhány olyan értéket, amelyeket fontosnak tartok, és segítenek ma is szemléletemben.
1. Önálló véleményformálás, felelősség és kockázatvállalás. Nem tudom nektek leírni, hogy 1956 előtt a Rákosi-Gerő korszakban milyen félelemben éltünk; az egész nép, nemcsak én, a főszolgabíró fia. Az AVÓ-tól és a bebörtönözéstől való félelem mellett, még az iskolában is féltünk, pl. feleltetésnél, hogy ha valami rosszat mondok, akkor az apámat vagy engem visznek el. Színiakadémista koromban kötelező marxizmus órákra jártunk a Zeneakadémiára. A szemináriumokon az előadók diskurzust próbáltak kezdeményezni: �Kálmán elvtárs, mi a véleménye erről, vagy arról?� És Kálmán elvtárs felállt, és a feladott anyagot gyorsan szó-szerint ledarálta, de ki nem húztak belőle egy önálló gondolatot. Állandóan féltem, szinte remegésben voltam, ha a véleményemet kérdezték. Nemcsak a politikára volt jellemző ez a légkör. Már a középiskolai oktatás is a sablon-gondolkozásra nevelt. A nagy tudású és tisztességes irodalom tanárunk elmagyarázta Vörösmarty, Petőfi, vagy Madách értékeit, mi ezekről jegyzeteket készítettünk - hogy ellensúlyozzuk a kommunista szellemű tankönyveket - majd a következő órán szinte szó szerint visszamondtuk a tanár véleményét. Soha senki nem kérdezte � nem is mertük volna mondani � hogy nekünk az olvasottakról volt-e saját értékelésünk.
Ezzel szemben Amerikában, egy kezdő Shakespeare kurzuson a tanár azzal kezdte, hogy olvasták-e a feladott művet? Ha igen, akkor mi tetszett benne, mi nem, és miért, és hogyan hasonlítaná össze más művekkel? - és így tovább. Különösen a humán tantárgyak területén egy olyan légkörbe cseppentem, ahol teljes szabad véleménynyilvánítás és véleménycsere volt. Emlékszem, nekem a Shakespeare darab, a Coriolánus nagyon tetszett, a tanárnak más véleménye volt. Végig vitatkoztunk, de ha tartalmasan írtam meg a dolgozatot, akkor jó jegyet kaptam.
Az üzleti életre is hasonló önállóság jellemző. Hét évig dolgoztam Kaliforniában egy biztosítási kárbecslő vállalatnak. (Kártérítőnek neveztem magam, de Magyarországon a kárbecslő kifejezés használatos. Pedig jól hangzik, hogy én kártérítőből lettem később hittérítő, azaz lelkipásztor.) San Franciscótól több száz kilométerre északra, a vadonban dolgoztam tüzeket, baleseteket vizsgálva. Egy-egy nagyobb, vagy komplikáltabb ügynél � magyar mentalitással � felhívtam a San franciscói központot, hogy most mit tegyek? A vonal másik végéről jött a válasz: �Mr. Kálmán, én itt vagyok, magától több száz mérföldre egy irodában, maga meg ott van a helyszínen. Hát miért tőlem kérdi, hogy mit tegyen? Mérje fel a helyzetet, és maga döntse el, hogy tartozunk-e a fizetséggel, vagy sem!� Először egészen megdöbbentett, hogy a felelősséget csak így kézbe veheti az ember, és ezzel kockázatot is vállal magára. Van, amikor nem sikerül, azt is vállalni kell. Ezt az önálló véleményformálást, felelősség- és kockázatvállalást én Amerikában tanultam meg, és roppant hálás vagyok érte.
2. Amerikában végre megleltem a választ a gondolkodó, boncoló, alázatos hitre. Alázatosnak nevezem, mert a gondolkodó-boncoló hit nem szükségszerűen én-központú, magabiztos, mindenre választ adni tudó hit. Ott találtam olyan gyülekezeteket és olyan légkört, hallottam olyan igehirdetéseket, amelyek nem fundamentalisták, nem dogmatikusak, nem az elvárható megszokott módón szóltak, hanem merték teljesen önállóan és őszintén boncolni a hit és az élet kérdéseit, és válasz nélkül hagyni azt, amire nincs válasz. Ez a hang őszinteségre ösztönzött önmagammal szemben, ugyanakkor kíméletes szeretetre a felebarát fele. Ezt a hangot kerestem egész életemben, de addig nem jutott el hozzám.
3. Meg fog lepni benneteket, hogy a magyar közbeszédben egy népszerűtlen fogalom mennyire elfogadott az amerikaiban. E fogalom: a kompromisszumra való hajlam. Nem mártíroknak, vagy hősöknek neveli az embereket, akik inkább belehalnak, de nem adnak fel semmit. Abból indul ki, hogy az emberi élet rövid, hagyni kell másokat élni, hogy ők is hagyhassanak minket élni. Nem muszáj minden csatát, minden háborút, és minden utcasarkot megnyerni. A kompromisszum, a megegyezés, az alku és a türelem része az emberi közösségi életnek. Erény, ha ez valakinek megadatik, és ha tud vele megfelelően élni. Világos, hogy vannak olyan rendkívüli helyzetek � valószínűleg nem sok, de vannak � amikor nincs helye a kompromisszumnak. Így érzem, a magyar gondolkozás még ma sem hajlik a kompromisszumra, inkább a végsőkig üti a vasat, de nem hajlandó változtatni. A dolgok nem feketék és fehérek. Gyarlók vagyunk. A dolgok folyamatok és irányok, nem pedig végállomások. Ha már elindultunk egy útvonalon és kezd a megegyezés kialakulni, az jó dolog.
Hadd mondjak néhány példát. Megint csak a kártérítésből, ahol komoly pénzösszegekről volt szó. Mondjuk, hogy egy esetben vitás, hogy fedezve van-e a kár, vagy sem. Nyilvánvaló, ha nem tartozunk, akkor udvariasan vissza kell utasítani a követelést, ha meg tartozunk, akkor fizetni kell. De ha problémás az eset, akkor ezen hónapokig el lehet vitatkozni, perre menni, ügyvédi költségeket halmozni. Míg ha valahol félúton megegyezünk, akkor nagyobb veszteség nélkül mindketten jó érzéssel lehetünk egymáshoz. Az amerikai életben és gondolkozásban benne van ez a megegyezésre való hajlam.
A másik példát a vallás, éppen a református vallás világából veszem. Mi hitvalló egyháznak tartjuk magunkat, akik a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás alapján állunk. Ez azt is jelentheti, hogy ha valaki a Káté 129 kérdéséből akárcsak eggyel nem ért egyet, az hivatalosan � technikailag szólva � már nem is tartozik közénk. Az amerikai reformátusság kongregációs szárnya viszont erre azt mondja: �álljon meg a menet! A Bibliában nemcsak hitvallás van, hanem szövetségkötés is. Kössünk szövetséget az adventistákkal, vagy a muzulmánokkal, hogy a hajléktalanokat segítsük. Ehhez nem szükséges nekünk a predestináció kérdésében megegyeznünk. A közös célban együttműködünk, jó barátok vagyunk, szeretjük egymást, és a predestináció témáját elő se hozzuk, mert a megkezdett jó munkát megtorpantaná.� Megtalálni a közös megegyezhető pontokat, azokban együttműködni, az elválasztó pontokat meg, ha lehet, kikerülni. Nem érdemes a predestináció miatt egymásnak esni, és emiatt semmit sem tenni a hajléktalanokért.
4. Az amerikai magyar misszió ügye. Amerikában 45 évet töltöttem, ebb_l huszonhetet, mint ottani magyar református lelkész. A misszió itt nem csak egyházi munkát jelent, hanem minden magyar érték ápolását. A magyar közösségeken belül probléma, hogy ki mennyire marad meg magyarnak, vagy hogy mennyire akarja hangsúlyozni pl. a református voltát. Akadnak ott magyarok, és lelkészek is közöttük, akik úgy ragaszkodnak ezekhez az értékekhez, hogy szinte bűntudatba hajszolják a velük egyet nem értőket. Ha a gyermeked nem beszél jól magyarul, akkor már valami nagy bűnt követtél el. Én mindig úgy gondoltam, hogy idegenben, Amerikában ez egyéni döntés dolga. Az Úr Jézus Krisztus meghalt azokért is, akik megtartják a magyarságukat, és azokért is, akik nem.
Ha valaki magyar templomba jön el, és ott is angolul gajdol, mi akkor is Isten hozottal fogadjuk őt. Szeretettel beszélgetünk vele a magyar értékekről is, hogy kinyílhassanak abba az irányba is. Az embereket nem szabad ítélkezéssel lerohanni. Örülni kell, ha egyáltalán jönnek.
Felekezetileg a gyülekezeteim összetétele (17 év a Los Angeles külvárosában lévő San Fernandó Völgyi Magyar Református Egyháznál, és 10 év a Cleveland-i Nyugat-oldali Magyar Református Egyháznál) ökumenikus volt, különösen Los Angelesben a tagoknak közel fele nem volt református. Ott egy ex-apáca is szolgált mellettem, mint főgondnok-asszony. Mindenkit, aki csak hajlandó volt a közös célért dolgozni, köszönettel és szeretettel befogadtunk. Aki az úrvacsoránál kenyér helyett ostyát kért, neki azt adtam. Ilyesmin nem vitatkoztunk. Együtt malteroztunk, együtt építettünk, vagy együtt győjtöttünk az erdélyi iskolák javára.
Az amerikai magyar gyülekezetek lábadozó gyülekezetek. Más ott a helyzet, mint itt a szomszédos országokban, az elszakított magyar területeken élő kisebbségben. A magyarság itt őshonos, de Amerikában nem. Az angolon kívül még nem volt olyan bevándorló nép, aki Amerikában meg tudta volna őrizni nyelvét. Még a nagy létszámú németség sem. Most talán a spanyol/mexikói lehet, hogy megőrzi, ez most van eldűlőben. Nyelvileg tehát mindenképpen beolvad az ottani magyarság. Ezzel nem válik szükségtelenné a magyar misszió. Nem mondhatjuk, például hogy az idősek otthonában élő öregeknek már csak rövid idejük van hátra, nekik nincs szükségük misszióra. Ameddig szükség és igény van rá, addig magyarul is, később majd már csak angolul, de munkánk fontos célpontja a külföldön élő magyarság.
A kinti magyarság legalább két területen alkotott nagyot. (Bizonyára több más területen is, de most csak kettőt említek.) A kommunizmus ideje alatt ők őrizték meg a magyar cserkészetet. A kinti szervezetek között a cserkészet volt az, aki a fiatalságot is megtartotta magyarnak, és a vezetést is át tudta adni az új nemzedéknek. Míg az egyházi vezetés ma is többnyire az idősebb korosztály kezében van, és még így is nagyrészt elangolosodott, addig a cserkészet tele van fiatal vezetőkkel, akik - a magyar nyelvet ugyan már törik, de - nyelvükben is megmaradtak magyarnak. Óriási dolog ez.
A másik figyelemre méltó teljesítménye az emigrációnak a kisebbségvédő szerepe. Odakint sok mindenben nem értettünk egyet, de ha a magyar kisebbségről volt szó, mint Erdély, Felvidék, Kárpátalja, vagy Délvidék, rögtön közös nevezőt találtunk. A kommunizmus hosszú évei alatt a kinti magyarok végig ébren tartották ezt a tüzet. Petíciók, győjtések, tüntetések ezreit szervezték, csomagokat és segélyeket küldtek. Wass Alberttől Márai Sándorig, vagy Szörényi Éváig, és egy sor más neves és névtelen szervezőn át, ők őrizték meg és adták tovább a kisebbségben élő magyarság érdekvédelmének gondolatát. Bár ennek az emigrációnak - amíg ott éltem közöttük - sokszor magam is erős kritikusa voltam, mégis el kell ismerni, hogy roppant fontos nemzetmentő szerepük volt, amelyet becsületesen teljesítettek.
5. Amerika is otthonom: hála. Isten két otthonnal gazdagított engem. Két hazában lehetek otthon, két nézőpontból is láthatom a világot. Egyrészt megőriztem a kis magyar nép látószögét: tudom, hogy mit jelent egy kis nemzet fiaként, vagy kisebbségben élni. Mit jelent, amikor a háborúkat, a tatárjárástól kezdve 1956-ig, szinte mind elveszítjük Ugyanakkor, a másik oldalon azt is tudom, hogy mit jelent egy nagyhatalomnak a gazdagsága, felelőssége, szorgalma, és alapvető jóindulata. Amikor odakint amerikaiaknak tartottam előadást, mindig hangsúlyoztam ennek a kettős látásnak az előnyét. Amerikában a nemzetiségi kisebbségi egyházak olyan fiatal állampolgárokat nevelnek, akik nemcsak az amerikaiak, de a kis nemzetek szemével is láthatják a világot. Jó és előnyös dolog ez Amerikának. Magyar szempontból is hasznos ez a kettős látás. Sokan mondják, pl., hogy 1956-ban az USA cserbenhagyta Magyarországot. Ezt nem lehet csak magyar szempontból eldönteni. Azt is látni kell, hogy vajon megérte volna-e, ha egy világháború tör ki? Most nem megyünk bele politikai dolgokba, csak szemléltetni akartam, hogy ennek is két, vagy több oldala lehetséges.
Innen akkor tovább léphetünk előadásom főtémájához � lényegében ezért jöttem � hogy MIT TALÁLTAM MAGYARORSZÁGON 45 ÉV UTÁN? Az előzményekből talán érthetőbb lesz az a pár dolog, amit itt elmondok. Igazából nem arról van szó, hogy 2001 őszén, 45 év után hazajöttünk, és itt valami vadonatúj helyzettel találkoztunk. Igaz, hogy húsz évig vártam az első hazautazásra, de aztán 1976-tól úgy hat-nyolcévente hazajöttünk, így a végleges hazatelepülésünkig a 45 év alatt öt-hat hazalátogatásunk volt. Az amerikai-magyar lelkészi fizetésből, három gyermekkel nem lehetett gyakran utazni a költségek végett. Ugyanakkor állandóan jöttek látogatók, nemcsak családtagok vagy rokonok, de a kialakuló magyar ellenzéki élet számos olyan képviselője, mint Csoóri Sándor vagy Demszky Gábor � akkor a mai jobb és baloldal még együtt voltak. A lakitelekiek és a többiek, (a szomszédos országokból is), az általunk gyűjtött pénzekből vendégeinkként, évekig járták Amerikát. Rengeteget kaptunk tőlük, ugyanakkor mi is sok mindent adhattunk nekik. Levelek, újságok jöttek a hazai földről, úgyhogy nagyon szoros kapcsolat alakult ki. Ha ez nem is volt jellemző minden amerikai magyar családra, de sokra igen, így a miénkre is. Ennek is köszönhető, hogy a három, Amerikában született gyermekünk, akik ott végezték az egyetemet, közülük kettő már itt él Magyarországon, az egyik ide is nősült, gyermekei vannak, üzletet vezet, stb. Mindhárom gyermekünk perfektül beszél magyarul, bár néha megkérdezik, hogy �kapott�, azt egy vagy két �t�-vel írják?
MIT TALÁLTAM AZ OSZÁGBAN 45 év után?
1. Szubjektív megítélésem szerint Magyarországon volt rendszerváltozás. Bántónak és károsnak tartom azt a véleményt, hogy nem volt ilyen változás. Természetesen az ilyen véleményt is tiszteletben kell tartani, de szívesen vitatkozom vele. Nem lehet a Rákosi érához, vagy 1956-hoz, vagy a Kádár gulyáskommunizmushoz hasonlítani a mai helyzetet. Alapjában véve más világban élünk most. Volt rendszerváltozás, és hál�Istennek az békés volt. Tessék emlékezni, hogy mi történt a Balkánon Jugoszláviában, vagy Koszovóban, hogy mi történt Romániában! Magyarországon ezt mind elkerültük. Igaz, hogy ennek ára volt: kompromisszum � csúnya szó, de nem az én szótáramban. Mindez megalkuvással járt: privatizáció hebehurgya módra, bizonyos rétegek a hatalomban maradhattak, nem volt kisöprés, de nem folyt vér. Ezrek, esetleg tízezrek kerülték el a vérontást. A magam részéről hálát adok Istennek, hogy �csak� ennyi árat kellett fizetni. Ahogy Antall József mondotta: �tetszettek volna forradalmat csinálni!� De nem tetszett. Ez egy alapvető kérdés. Ha itt, ebben elbizonytalankodunk, akkor ennek az egész dolognak a megértésével hadilábon állunk. Magyarország jogállam. Ez nem jelenti azt, hogy itt minden olajozottan, jól működik, de Amerikában sem, Svájcban és Németországban sem. Egyéni problémák és kivételek természetesen mindenütt lehetnek. Ma Magyarországon szinte bármilyen tisztességesen megfogalmazott véleményt el lehet mondani, és le lehet írni, ha nem ez, akkor az publikálja. Végeredményben Európa felé nyitódunk � erről is lehet sokféle vélemény, ennek is lehet többféle veszélye � de ugyanakkor ez egyedülálló és pozitív lehetőség. Az itt élő népnek, az utóbbi 10-15 év belső vitái miatt, könnyű ezt a perspektívát elveszíteni. A kívülről jövő, mint én, talán jobban látja ezt, mint az, aki itt élte át a Kádár-korszakot, és mindazt, ami azzal járt.
2. Nem mondok újat, hisz a bőrünkön érezzük, hogy ketté vált a közvélemény, óriási a bizalmatlanság. Az ország majdnem középen tört ketté, szinte fele-fele az arány a két tábor között. Roppant egészségtelen ez a bizalmatlansági fal. A két vagy több alapvélemény önmagában jó lenne, hiszen az a demokrácia. A baj az egymás el nem ismerése, az egymás kiszorítása a nemzettestből, vagy a tisztességes emberek társadalmából. Emlékszem, amikor Horn Gyula Amerikába látogatott, sokan mondták a magyarok közül: �ne fogadjuk őt, tüntessünk ellene, fütyüljük ki!� Már ott formáltam az álláspontom, miszerint lehet, hogy Horn pufajkás kommunista volt annakidején, de most nem a szovjet csapatok hozták be őt, nem törvénytelen módon, hanem az otthoniak, az ország választotta meg őt. Hogy a választás bölcs, vagy elhibázott volt azon lehet vitatkozni, de _ Magyarország miniszterelnöke és ezt tisztelnünk kell benne. Pár évvel később ugyanez elmondható Orbán Viktorról, ma Medgyessy Péterről, és a következőkben még nem tudom majd kiről. Elfogadhatatlan az állapot: ha nem az én emberem van pozícióban, akkor ellenség, nem legitim, nem fogadom el; viszont ha az én emberem ül a székben, akkor minden rendben van. Tehát nem a két vagy a több vélemény a probléma, hanem ahogy kezelik ezt, ahogy uszítanak egymásra, az a borzalmas dolog.
Van azért ennek egy jó következménye is. Azt veszem észre, hogy a két szembenálló tábor mindent elkövet, hogy egymást leleplezze. Így remélhetően Magyarországon egyre nehezebb lesz a korrupció. Ha nincsenek is itt balkáni állapotok, azért korrupció még szép számmal akad. Így tűnik, a két tábor kiegyenlíti egymást, és egyre kevésbé éri meg bárkinek is, hogy korrupcióba bonyolódjék.
3. Reményteljes állapot: óriásit lépett előre az ország, gazdaságilag is, bár ez lelassult. A lassulás most nem csak Magyarországra, de Amerikára, Németországra, szinte minden országra jellemző. Tehát nem írható teljesen egyik vagy másik kormánynak a számlájára. A változások és azok felgyorsulása félelmet gerjesztnek, ez természetes. Az probléma, ha ezeket a félelmeket tudatosan szítjuk egymásban. Pl. az Európai Unió hozhat egy csomó bonyodalmat, amelyeket meg kell vitatni, de attól tartok, hogy komoly bizalmatlanság alakult ki számos honfitársban, akik úgy vélik, jobban járnánk, ha nem lépnénk be az Unióba. Mintha jobb lenne, ha egész Európa belép, Magyarország meg egy kis önálló sziget marad. Egészen az őrültség felé megy ez a bizalmatlanság és félelem. Természetesen szükséges továbbra is komoly kritikával és utánjárással vizsgálnunk a belépés előnyeit és hátrányait, és higgadtan megbeszélnünk, hogy mi legyen a következő lépés.
Összességében úgy látom, hogy Magyarországon a gazdasági és a politikai helyzet minden nehézség ellenére bíztató. Egy jobb megoldás kifutásához valószínűleg nemzedékváltásra lesz szükség. Jó hír, hogy már ez a nemzedékváltás is folyamatban van. Szakemberek állítják, hogy az ember technikailag kész a gyors változásra, lásd a számítógépek elfogadását. De a lelki, a társadalmi, az etikai változások dolgában, a megszokások feladásában az ember sokkal lassúbb. Pl. a református apám és katolikus anyám 1935-ös esküvőjére a katolikus családtagok jó része nem ment el a református templomba, mert úgy érezte, hogy nem mehetett el. Ma � remélhetően � ez már nem lenne probléma. Petőfi mennyire haragudott az osztrákokra, micsoda német-ellenes verseket írt; ma az osztrákok a legjobb barátaink. Valamikor az oroszok is nagyon jó barátok lesznek. Ez nemzedékváltás kérdése is. Kaliforniában egy cseh orgonistával dolgoztunk együtt, aki meghívott minket vacsorára. Ott volt az egyetemista fia is, akinek fogalma sem volt arról, hogy magyarok és csehek között lehetett bármi ellentét. Micsoda ignorancia � mondhatná valaki. A mi gyerekeinknek sincs fogalma. Az is ignorancia. Talán nem a legjobb, hogy az ignorancia miatt nem vagyunk már egymás ellenségei, de egy következő nemzedék számára a problémáink már nem bírnak olyan súllyal, mint a mi számunkra. Igaz, találnak ők majd új problémákat: az ember az gyarló.
Utolsó témánk: MIT TALÁLTAM AZ EGYHÁZBAN 45 év után? - természetesen els_ sorban a református egyházról van szó.
1. Hála, hogy megmaradt az egyház, mindenképpen ezzel kezdem. Óriási dolog ez a megmaradás. Hogy milyen volt az a 45 év azt ti jobban tudjátok, a bőrötökön éreztétek. Én csak hallomásból és tanulmányaim alapján tudok róla. Hadd mondjam el itt, hogy ennél a hálánál az se nagyon számit, hogy ki mennyire állt helyt. Hogy ki volt jobb mártír vagy kevésbé jó, ki volt hős vagy kevésbé hős, ki kötött több kompromisszumot vagy ki kevesebbet. Nem szeretnék nevekre hivatkozni, de tudok olyan "�vonalas� lelkészekről, akik más �vonalon� nagyon sok jót is tettek, megint mások a kelleténél is jobban kompromittálódtak. Ha már eddig nem volt lehetőség a nagy leszámolásra és söprésre, akkor most, 13 év után azon az alapon lennék, hogy aki ma húzza a szekeret, az velünk van. Jézus is azt mondta, hogy �aki nincs ellenünk, az velünk van.� Igaz, az ellenkezőjét is mondta, hogy �aki nincs velünk, az ellenünk van,� de ezt én meg se hallom a jelen körülményei között. Tehát hála az Úr Istennek, hogy azt a 45 évet, úgy ahogy, de átvészelte az egyház.
2. Egészséges áramlatok, de fontolva haladás. A Református Egyház bővében van az egészséges kezdeményezéseknek. Tessék megnézni a villámposta levelezést, a számítógépes hálózatot, a különböző kiadványokat, a kisköri találkozásokat, az iskolák, a teológiák életét � rengeteg a kezdeményezés. Indulnak a dolgok, forr, pezseg az élet, mindez az egészség jele, mindez pozitívum. DE csak fontolva haladunk. Kívülről nézve � onnan, ahonnan én jöttem � a szükségesnél sokkal lassúbb ez a pezsgés, ez a változás. Az egyház is egy kissé átvette az ország megoszlottságát, gondolok itt a Zsinatban dúlt viszályokra. Ezekről most ne beszéljünk, remélhetően az új zsinat ezeket már meg is oldotta.
A fontolva haladásra jó példa az énekeskönyvünk. 1948-ban, úgy 55 évvel ezelőtt, a legjobb szakembereket bevonva kiadtak egy kiváló énekeskönyvet, amelyet a legtöbb gyülekezet ma is használ. Az egyik cél a ritmikus éneklés visszaállítása volt. Emlékszem, konfirmandus koromban, 1950 körül, Tatán már ritmikusan énekeltünk. 2001-ben hazatérve, falúról-falúra járva, a rétestészta semmi ahhoz képest, ahogyan húzzák az énekeket. Mi történt itt 55 év alatt? A lelkész, az orgonista tud ritmikusan énekelni, az egyházi vezetők egymás között ritmikusan énekelnek. Mégis, amikor betérünk a templomba, és ott van Mári néni meg Janó bácsi, meg vagy 15 öreg, akkor - hogy meg ne sértsük őket - az egész gyülekezet rázendít a rétestészta éneklésre. Mi történt? Mi ez a fontolva haladás, ez a félelem, hogy el ne veszítsük Mári nénit és Janó bácsit? Emiatt aztán az ifjúság elszaladhat, ha véletlenül jönne; a megújulás is elszaladhat, ha véletlenül érinteni akarna.
További probléma, hogy a kiválónak indult, de ma már 55 éves énekeskönyv is részben már elavult, és alkalmatlan az új viszonyok között önmagában szolgálni. Az utóbbi 55 évben is írtak új énekeket. A mai fiatalság, a mai 20-30 évesek énekeit csak ifjúsági alkalmakon éneklik. Majd csak ötven év múlva - ha már ők is öregek lesznek - akkor kerülhetnek be ezek az énekek az énekeskönyvbe? Miért van ez az emberöltős lemaradás a református egyházban?
Egy másik téma a nők szerepe. Örül a lelkem, hogy ennyi teológa van, hogy ennyi női lelkész van. Nem minden magyar reformátusnak örül a lelke, még csak a lelkészeké se mind (hallok néha megjegyzést, amikor férfi lelkészek magunk közt vagyunk). Hála az Úrnak, hogy vannak, hogy jönnek női lelkészek. Nemrég a TV-ben egy szép programot láttam a Tolnában és Baranyában élő református női lelkészekről. Igaz, elmondták, hogy azért kerültek oda, mert a férfiak nem akarták vállalni a kevésbé fizetett, nehéz munkát: jók lesznek tehát a nők is. De ott vannak. Tehát bíztató a helyzet, mégis ez fontolva haladás. Olyan világból jöttem, ahol már megszűnt a százalékolás, hogy hány férfi, hány nő dolgozik együtt. Ott a legtöbb esetben, a gyülekezeti vezetők, a lelkészek, a gondnokok, a presbiterek, az esperesek, a püspökök, a teológiai tanárok, a bizottsági tagok között nagy létszámban találunk nőt. Az egyházi gyűlések, konferenciák előadóinak legalább a fele nő, akik brilliánsak és nagyszerűek, vagy kevésbé azok, akárcsak a férfiak. A női szolgálatvállalás területén Magyarországon is van bíztató, egészséges áramlat, de van visszafogás, fontolva haladás is.
Hadd merészeljem azt mondani, hogy megfigyelésem szerint egyházunkban a nők túl alázatosan, túl szerényen viselkednek. Igaz, az amerikai lelkésznők néha túl vehemensen odamondanak. Pl., az egyik női kollégám egyszer rám szólt (pedig én elég nyitottnak tartottam magam), hogy �Szabolcs, kikérem magamnak, hogy te Istennel kapcsolatban csak a hímnemű névmást (he), használjad, Isten nőnemű is (she)!� Kérdeztem, �te miért követeled ezt tőlem?� �Azért, mert én nő vagyok� � válaszolta � �engem bánt, és ha te tényleg szeretsz engem, akkor a női névmást is használod!� Ilyen harciasan jött nekem. Nem volt mit tennem, mint azt mondanom, �hát akkor legyen she�. Mint látjuk, ez a harcias hangvétel nem alázatos, nem szerény, nem biblikus, nem jézusi, de ugyanakkor néha ezt is felhasználja a Lélek � mint ezt a hölgyet is, hogy engem a helyemre rakjon. Magyarországon még nem hallottam ezt a hangot. Nem kell, hogy mindenki így hadakozzon, de néha nem ártana a férfiaknak a Léleknek eme erősebb hangját is hallani.
A női lelkészi hivatást Isten útjának tartom, függetlenül attól, hogy a Biblia, vagy Pál apostol mit mond. Nekünk nem kell a mai korhoz igazítani a Bibliát. Pál apostol első századi, zsidó-római mentalitásban gondolkozott, és ez beszüremlett a Bibliába is. Hála Istennek, az is a Bibliában van, hogy Krisztusban nincs férfi és nincs nő. Hála Istennek a Szentírásban vannak Debórák és Priszcillák és sok más női vezető. Úgy tűnik csak a 20/21-ik századra ért meg a gondolat, és az Úr Isten a történelmen keresztül is kényszerít bennünket arra, hogy a női lelkészi munka teret kapjon. Amit évszázadokon keresztül a sok férfi teológiai tudós és egyházatya nem fogadott el, és a Biblia-értelmezésük alapján a nőket kiszorították a lelkészi munkából, azt most kénytelenek vagyunk elfogadni, még a Bibliát is újraértelmezni. Isten nyitja a kapukat, mert nincs elég férfi a munka végzésére. Istentől van ez, teljesen nyilvánvaló ez számomra, de nem szükséges egyetérteni.
Egy másik ilyen dolog a nagy munkával modernizált egyházi törvénykönyv. Szükség volt rá, de megint csak fontolva haladtunk. Ha valakit ma Magyarországon megválasztanak presbiternek, ő ha akarja, gyakorlatilag egész életében presbiter lehet. Hol van itt a dinamikus szerkezet, hogy változás lehessen, hogy újak, fiatalok jöhessenek be, hol van a ciklikus-rendszerben való gondolkozás? Megköveteli a törvény, hogy egy református lelkésznek csak református vagy evangélikus élettársa lehet. Katolikus, vagy más már nem lehet. Az egyik püspökünk (nem a Dunántúli!) panaszkodott nekem: �Nagy baj van! Az egyik teológa katolikushoz akar férjhez menni, és az nem akar reverzálist adni!� Mondtam: �Na és?� Nem beszéltünk egy nyelvet, hiába voltunk magyarok mindketten, nem kommunikáltunk. Abból a háttérből, ahonnan jöttem, nem tudom elképzelni, hogy miért probléma, ha valakinek más vallású az élettársa, vagy hogy egyáltalán miért mer egy ilyen személyi jogi kérdésbe az egyházi törvénykönyv beavatkozni? Vagy hogy miért ne prédikálhatnék én ebben a ruhában? (Sötétkék zakó, fehér ing, színes nyakkendő.) A törvénykönyv előírja a fekete ruha, nyakkendő és cipő, és a fehér ing viseletét. Szerencsémre eddig szemet hunytak a ruhámra. Bizonyára még rengeteg hasonló dolgot lehetne idézni.
3. Utolsó pont, és akkor tényleg vége lesz: nincs elég bátorság egyszerre több síkon, több színűen élenjárni. Jézus korában � tessék megnézni a Bibliát � a jézusi gondolat volt a leghaladóbb, a �legavantgárdebb,� a legmodernebb az egész világon, beleértve a görög-római kultúrát is. A világirodalomban és filozófiában semmi sem közelíti meg a jézusi gondolatot. Bizonyára volt még néhány olyan korszak, amikor az egyházé volt a leghaladóbb gondolat, talán Szent Ágoston, vagy Aquinói Szent Tamás kora. A Reformáció volt talán az utolsó olyan kor, amikor a hit és az egyház a világ szempontjából is élenjáró volt, az új gondolatok kezdeményezője lehetett. Azóta � és a mai világban, és a magyar egyházban meg különösen � csak kullogunk a világ, az ország után. Ha már mindenütt van számítógép, akkor nálunk is lesz, ha már mindenütt közvetlen a hangvétel, akkor majd mi is úgy teszünk. Számomra Jézus Krisztus és az evangélium � most nem teológiai, hanem kulturális hatásról van szó - első fokon nem tradíciót jelent, nem Ravasz Lászlót, Barth Károlyt, vagy a harmincas évek hagyományainak követését, hanem azt, hogy Jézus az ő Szent Lelke által mindenben a világ előtt jár. Nálunk kellene elsőnek megfogalmazódnia és kipróbálódnia az új gondolatoknak. Ha a világ tudni akarja, hogy milyen az igazi demokrácia, akkor jöjjön el és nézze meg, hogy az egyetemes papság krisztusi elve alapján hogyan működnek a presbitériumaink. De nem jöhet, mert se a földesurak korában, se a kommunizmusban nem volt, de még ma is ritka az olyan presbitérium, ahol lelkészek és világiak evangéliumi lelkülettel közösen vezetnek. Példáknak kellene lennünk a demokrácia terén, a valóságban többnyire itt is kullogunk, az országban sok-sok világi közösség előbbre jár, mint mi.
Van a magyar, és különösen a református közéletben egy nagyon lejáratott szó, amit nem szabad kimondani, ami botrányos. Nem a kompromisszum szó, se nem a fasiszta vagy kommunista szavak, van csúnyább szó is: (suttogva) liberalizmus! Vitatkoztam múltkor egy lelkésszel. �Amit te mondasz, az liberális! � mondta. �Na és?� � válaszoltam, �és ha ortodox lenne? Na és? Azt mondd meg, hogy mi a rossz benne! Ha valamit csak leöntesz a liberális vagy az ortodox, vagy hasonló sziruppal, az nem argumentum arra, hogy valami rossz és elfogadhatatlan.� Nem az a probléma, hogy a liberális gondolatoknak ma nincs dominanciája Magyarországon, vagy egyházunkban, hanem az, hogy szinte hangja sincs a gondolatnak � legalább is egyházunkban � elbúvik, mint a búvópatak. Ha egy picit is a liberalizmus gyanújába kerülsz, olyan mintha járványos beteg lennél. Pedig a liberalizmus � különösen, ha egyensúlyban van az ortodoxiával és más komoly irányzatokkal - nagyon hasznos, és a Lélek által felhasználható áramlat. Óriási szükség volna, hogy az egészséges és modern liberalizmus számottevő hangot kapjon egyházunk életében.
A gazdasági önállósulás igyekezete is mintha megtorpant volna. Egy szabad világban az egyházaknak is önállónak kell lennie, különösen az államtól nem szabad függnie. Megértem, hogy régen egyházi birtokok voltak, amiket elvettek; és azt is megértem, hogy 45 év után népünk és gyülekezeteink még nincsenek készen, hogy gazdaságilag is teljesen önállók legyenek. Mégis, úgy tűnik, hogy az egyházi vezetés a kormánnyal minden fillérért harcol, nehogy idén egy fillérrel kevesebbet kapjunk, mint tavaly. Hát nem az a cél, hogy � kivéve az olyan közszolgálatokat, mint az iskolák vagy a betegek ellátása � minden más téren önerőből, az adakozásokból éljünk? Ide tartozna a templomok fenntartása, a lelkészek fizetése, a missziós költségek, és szinte minden. Legalább a távolsági irány legyen ez, és akkor nem kellene minden évben az állammal harcolni, hogy megőrizzük a tavalyi státus quot.
Ide tartozik a református egyházra és a többi történelmi egyházra jellemző politikai többszínűség hiánya. Rendben van, ha valahol a többség jobboldali érzelmű, a többség mindig valahol áll. Az nincs rendben, ha csak egy vonal van képviselve. Valaki múltkor azt mondta: �az evangélikusoknál van egy szocialista képviselő, nem disznóság?� Nem disznóság. Nekik legalább van egy. Nálunk az sincs. Kisköri lelkészekkel beszélgetve hallom, hogy gyülekezeteikben, nemcsak a tagok között, de még a presbiterek között is ott �sunyítanak,� akik a baloldalra szavaznak. Hát miért kell ezt titokban tartani, miért kell sunyinak lenni a gyülekezetben? Hát miért nem érezheti bármelyik gyülekezeti tagunk, vagy látogatónk azt, hogy ha a református templomba bemegy és történetesen jobboldali, az rendben van, de ha történetesen baloldali, az is rendben van? Miért nincs ennek a mindkét oldalra nyitódásnak hangja a hazai református sajtóban? 2002-ben, a választások idején írtam egy cikket ezzel kapcsolatban, udvarias választ igen, de közlést nem kaptam. Egyetlen egy olyan hangvételű cikket, vagy sort nem olvastam a Reformátusok Lapjában, amely ne a jobboldal és az Orbán kormány mellett lett volna. Most nem arról van itt szó, hogy az Orbán kormány rossz lett volna, hanem arról, hogy egészségtelen, ha az egyház ennyire egyoldalú, ha ennyire egy vagonban vagyunk. Sok gyülekezetben olyan a közhangulat, hogy nem érezheti magát otthon az, aki a többségtől eltérő politikai álláspont felé is nyitott.
Kívülről jövet, a sok-sok bíztató dolog mellett az átlag benyomás mégis az, hogy nagyon sok szomorkodó, hátratekintő egyháztag és ember van ma Magyarországon. Ennek nincs racionális alapja. Megszűnt a kommunizmus, megszűnt a Kádár rendszer, nincsenek idegen csapatok Magyarországon, az egyik lábunkkal szinte már az Egyesült Európában vagyunk. Teljesen felesleges, hogy az egyházban és az országban ilyen reménytelen legyen az arculat.
Azzal szeretném BEFEJEZNI, hogy a helyzet mégsem ennyire reménytelen. Egyrészt, szerepük van az ilyen beszélgetéseknek, bizonyságtételeknek, még ha nem is változik meg tőlük az egész világ. Vitatkoztok velem, felét, háromnegyed részét kidobjátok, de valamit megtartotok. Közben és is hallgatlak titeket, módosítom a véleményemet. Hatunk egymásra, számít, hogy mint gondolkozunk, mit mondunk.
A jó reménységem legfőbb forrása az, hogy szívem mélyéből hiszem: Isten és Jézus Krisztus kezében van a világ sorsa. Ezt most ne vegyétek vallásos, papi beszédnek. A Jelenések Könyvét én nem értelmezem fundamentalista módra. Nem követem az adventista felfogást, hogy a könyvben lelhető szimbólumok, jelek, mint az állatok és a szarvak, valami konkrét, a mi életünkben bekövetkezhető események előjelzései lennének. Így Luthernek részben igaza van, hogy jobb lenne ezt a könyvet kihagyni a Bibliából, mert rengeteg félreértést és zavart kelthet. Ugyanakkor teljesen elfogadom a könyv alap-mondanivalóját, hogy bármi jöhet erre a világra � a legborzalmasabb dolgok is, amelyek lehet, hogy jönnek, nem lehet tudni, de nem szükségszerű, hogy jöjjenek, ez tőlünk is függ � a végső dolgok Isten kezében, így jó kezekben vannak. Az új teremtés, az új Jeruzsálem víziójával zárul a Szentírás. Bár nem tudhatjuk, hogy a jövőben mi lesz a magyarsággal, a Református Egyházzal, vagy akár a Vatikánnal; nem tudhatjuk, hogy mi lesz veled, vagy velem, de a végső dolgok az Úr Isten kezében vannak. Köszönöm a figyelmet.
(Az előadás egy rövid imával és énekkel záródott.)
comments powered by Disqus