Történelmünk

Sztáray Zoltán: A Magyar Forradalmi Tanács II

Hogy mit kellett cselekednünk Strasbourgban, azt az események hozták magukkal. De mit csináljunk Párizsban a visszaérkezésünk után? Néztünk egymásra Raksányi Árpáddal, Nagy Balázzsal,  hogyan tovább. Megalapítottuk a Magyar Forradalmi Tanácsot, amelynek voltak vezetői, voltak tagjai, de se pénze, sem helyisége. Tervei, igen.

A helyiség megtalálása aligha okozott problémát, jóllehet ebben az időben Franciaország és főként Párizs, tele volt algériai menekültekkel. Ha jól emlékszem, mintegy milliónyian lehettek. Megint Raksányi Árpádra hárult a feladat. Emlékeim szerint március elején találtunk egy irodának alkalmas helyiséget a rue Balzacban. Nem akárhol, mert Raksányi Árpád azt mondta, annak előkelő helyen kell lennie. Hát a rue Balzac, az avenue des Champs Elysées, az Arc de Triomphe közelében volt. Ezen a tájékon számos külföldi követség, nagykövetség székelt, tehát diplomaták közé szorítottuk be magunkat. A rue Balzacban volt a magyar nagykövetség is, ami némi nehézséget okozott a francia postásoknak, akik annakidején naponta háromszor hordták ki a leveleket. Miután nem minden francia postás tudott magyarul, hol mi kaptuk meg a magyar nagykövetség leveleit, hol ők a miénket.

Az igazság az, amikor kivettük az irodahelyiséget, különösebben nem tájékoztattuk a tulajdonos-hölgyet, mifélék is vagyunk. Azt tudta, hogy magyarok, de azt nem, hogy menekültek lepik el a házat. Panaszkodott is, de valahogy megnyugtattuk.

A magyar nagykövetség közelsége azután majdnem katasztrófát hozott. Az egyik menekült magyar - bizonyára nem volt neki elég a forradalom alatti tevékenysége - egy alkalommal félrehívott és elmondta, hogy szerzett egy benzinnel töltött palackot és azt bedobja a nagykövetség ablakán. Lehordtam a fickót, akit azután valamilyen más dolog miatt a rendőrség kiutasított Franciaországból. Hogy ehhez hozzájárult-e az, a tervezett akcióját jelentettem annak a francia tisztviselőnek, akiről kiderült, az idegen "rendkívüli" személyek biztonságával volt megbízva, nem tudom. Többek között jómagam is szerepeltem e rendőrtiszt listáján, amire ma is felette büszke vagyok.

Hogy vídámabb eseményről is beszámoljak, a forradalom előtti, nagyrészt Washingtonban letelepedett magyar emigráció némi féltékenységgel szemlélte a Strasbourgban létrehozott Magyar Forradalmi Tanácsot. Ezek általában volt országyülési képviselők, nevesebb egykori köztisztviselők voltak. Az amerikai propagandaszervezetek - elsősorban a Free Euorope Committee - keretében kaptak havi 200 dollárt. Lehetséges az ellenszenvüket az is növelte, féltek attól, elesnek ettől a juttatástól.

Valóban, az amerikai hivatalok, szervezetek eleve nem nézték jó szemmel a Magyar Forradalmi Tanács létrehozását. Nekik már maga a "forradalom" szó sem tetszett. Hiába volt Amerikában is dicsőséges forradalom annakidején, ekkor ez a szó már nem volt szalonképes. Nem is támogatták a Strasbourgban megalakított tanácsot.

Az amerikai elvárásoknak köszönhetően csakhamar jele mutatkozott. Varga Béla, Barankovics István, Kővágó József és Király Béla és egy ötödik magyar politikus, akinek nem tudom kibetűzni a nevét, már 1957 júliusában megjelentek Párizsban és meglátogattak bennünket, a Magyar Forradalmi Tanácsot. Azután valami sokra nem értékelve ezt a szervezetet, az alant bemásolt tervezetet fogalmazták meg, amelyben agyonhallgatva a Magyar Forradalmi Tanácsot, javaslatot készítettek az új Magyar Nemzeti Képviselet az Egyesült Államokban való megteremtésére. Hogy már működött a Magyar Forradalmi Tanács, az őket nemigen zavarta. Avagy nagyon is.

Érdekes, hogy az öt személy által aláírt eredeti fogalmazvány az én papírjaim között maradt meg. Töröm a fejem, hogy egy másolatot ne küldjek-e Király Bélának. A többieknek nem tudok, mert már meghaltak.

 

Berendezkedünk Párizsban

A rue Balzacban lévő irodahelyiséget üresen, bútorok nélkül vettük bérbe. Sikerült az egyik használt bútorkereskedésben egy jó minőségű íróasztalt és néhány széket vásárolnunk. Vettünk egy jó minőségű írógépet is, ami természetesen a francia nyelvet volt hivatott szolgálni. Mi pedig főként magyarul szerettünk volna írni. Át kellett alakítani az ékezetes magyar betűkre. A legtöbb ékezetes betűnket beszerelte a cég embere, csak a hosszú í-vel akadt baj. A szerelő kijelentette, hogy már pedig ilyen betű nem létezik. Tizenöt éve dolgozik írógépekkel - mondta -, és csak tudja, hogy ilyen betű pedig nincs. Eszembe jutott, van néhány Magyarországról érkezett gépelt levelünk és meg akartam mutatni a szerelőnek, milyen is egy magyar hosszú í. Nem volt szerencsém. A gépelt levélben sok i betű volt, de egyetlen hosszú sem. No látja - mondta a szerelő - úgye nincs ilyen betű. Ebben az időben Magyarországon sem volt hosszú í az írógépeken. Aztán megmutattam a különben nagyon készséges franciának egy könyvet, amiben saját szemével láthatta, hogy a magyar nyelvben mégis van hosszú í. Majd utána néz - mondta. Másnapra hozta a hosszú í betűt. De nem árulta el, hogyan találta meg.

Titkárnő nélkül nem lehet meg egy hivatal. Sikerült is egy húsz év körüli francia leányzót találnunk, aki sokat segített a levelezésben. Mert sokat leveleztünk. Egy magyarul is tudó munkaerőre szükségünk volt. Keresésében nagy szerencsénk akadt. Az egyik párizsi jótékonysági iroda előtt bukkantam rá a régi pesti ismerősömre, Toplák Marikára. A járda szélén állt és a síró kislányát igyekezett megvígasztalni. A forradalom után érkezett Párizsba. Azért ide, mert már gyerekkorában is két nyelvű volt, francia nyelvű líceumban járt Aradon és a Pázmányon szerzett francia-német tanárnői képesítést.

Elmesélte, az egyik párizsi család fogadta be a kislányával, Mayával együtt és most munkát keres. Menten leszerződtettem a Magyar Forradalmi Tanácshoz. A kislányát sikerült nappalra egy gyermekotthonban elhelyezni és Marika másnap már vídáman dolgozott az irodánkban. Az épület alkalmazottai megcsodálták.Végre egy magyar is szépen beszéli a nyelvüket.

Igazi problémám két társunkkal akadt. Egy Szabó György nevű csepeli forradalmárral, aki valamilyen munkásküldött volt. Talált magának egy széket és elbeszélgetett a vendégeinkkel. A Magyar Forradalmi Tanács párizsi irodája vezetésére Kéthly Anna nevezte ki Benjámin Olivért, aki a Forradalom alatt szabadult a börtönböl. Bizonyára kiváló szociáldemokrata párttag lehetett, ám nem sok vizet zavart az irodában. Ha csak tehette, inkább a szállójában maradt. Szeretett jól étkezni, meg szerette a lányokat is. Igyekezett pótolni ezeket az örömöket. Igazán megérdemelte.

Igyekeztem magam is eligazodni Párizsban, ahová mindig vágytam. Legelőbb a Magyar Irodát kerestem fel, ahol a vezető, Gácser Imre szerzetes nagy örömmel fogadott. Művelt ember volt. Persze, - mondta - református vagy. Bevalottam, hogy igen. Azután elmondta, ismeri a korai magyar reformátor, Sztárai Mihály életét. A Magyar Irodában dolgozott Eszterházy Lujza, a felvidéki mártír Eszterházy húga. Figyelemre méltó jelenség volt. Rendkívűl egyszerűen öltözött és szép magyar nyelven beszélt. Ő volt a Magyar Iroda szociális munkatársa. Ö is mély-katolikus volt, akár a főnöke, Gácser Imre és megbocsátotta az én kálomista hitemet. Haláláig jó barátságban maradtam vele. Csodálatos lény volt, nagyon megsírattam.

Említettem, Raksányi Árpádnak az volt a véleménye, ha számítani szeretnénk Párizsban, akkor csak "jó helyen" lehet az irodánk. Azt hiszem, valamelyik újságban találtunk egy hírdetést, hogy a rue Balzacban kiadó egy irodahelyiség. A rue Balzac valóban csalogatott bennünket, hiszen a Champs Élysées mellékutcája, mindjárt az Arc de Triomphe tövében. A helyiség mindjárt az elején volt, a 3-as számú házban. Előtte csak egy bisztró volt, ahová lépcsőn kellett lemászni. De kiváló volt a kávéja és rendszerint tele volt a Champs Elysées-n sétálgató, szemrevaló hölgyekkel. Rendszerint kis feketekávé volt előttük és parányi kis sütemény. Vékonyak voltak és mindig éhesek. Majd kiugrott a szemük, amikor én két kiflit is megettem. Tény, ki is néztek maguknak. Alighanem a magyaros franciaságom miatt vettek észre. Rám is szálltak és egyre noszogattak, egyek. Különösen azután, hogy eldadogtam nekik, ki is volnék. Azután csak "szegény magyar forradalmáromként" sajátítottak ki.

Ebédelni a Pergolába jártunk. Lehetséges, ma is megvan a Champs Elysées-n, közel a rue Balzachoz. A sétálgató lányok - szokásos sétájuk közben - az utcán is nagyon barátságosan fogadtak. Néha panaszkodtak, hogy napok óta nem láttak.

Szólnom kell arról, hogy miből is éltünk. Az első hónapokban abból, amit meg tudtam takarítani a strasbourgi kirándulás után. Fogalmam sincs, miért egységesen valamennyiünknek havi 200 dollárnyi frankot fizettem. Ez ebben az időben jelentékeny összeg volt. A két leányzó is ennyit kapott. De keményen dolgoztak is. Megesett, hogy még este 11 órakor is ütögették az írógép billentyűjét. Aki nem dolgozott, az Olivér volt, akit Anna néni nevezett ki a nyakunkra.

Említésre érdemes, hogy párizsi tartózkodásom legelején kaptam egy levelet a volt tokodi üveggyár igazgatójától, akit időközben a budapesti Építésügyi Minisztériumba helyeztek át. Hogy segítsek nekik abban, az üveggyártáshoz használt szódaszállítmányukat továbbra is küldjék. Telefonon beszéltem a Solvay-cég egyik igazgatójával, aki igen készséges volt és azt mondta, miért ne küldenék? Az üzlet, az üzlet - tette hozzá. Jut eszembe, ennek ellenére is megfosztottak a magyar állampolgárságomtól. Nincs igazság a földön...

A rue Balzacban egy ideig még két magyar forradalmár is "tevékenykedett". Mindkettö valamilyen volt otthoni munkás forradalmi tanácsban vett részt és hogy miért és miként kerültek abba a helyzetbe, hogy az irodánkban tartózkodjanak, azt nem tudom. Néhány hónapig fizettem őket, azután megadtam nekik egy párizsi jótékonysági intézmény címét, ahol mindkettőjüket eligazították, találtak nekik munkát.

Ott volt még a rue Balzacban Raksányi Árpád is. Azaz, ott kellett volna lennie, ám ő inkább egy francia katolikus intézményt látogatott. Változatlanul sokra becsültem, mert ha ő nem lett volna, se Strasbourg, sem pedig rue Balzac nem lett volna.

Ott volt még Nagy Balázs, akivel átbukdácsoltunk annakidején a határon. Úgy emlékszem, az ő gondolata volt, adjunk ki valamilyen időszakos lapot, újságot. Balázs adott mindjárt címet is. Március és Október. Néhány példányát megmentettem és meglehet, később talán közre is adok belőle valamit. Verseket is közöltünk. Többek között Petőfitől a Feltámadott a tenger címüt. Adytól A Duna vallomását.

Időközben elfogyott a pénzünk. Már-már a teljes csőd előtt álltunk, amikor az irdodánkba bekopogott egy zsakettes, cilinderes, határozottan kínai tipusú úr, aki közölte velünk a kínai nemzeti kormány küldöttje és tiszteletét akarja tenni. Marika elbeszélgetett vele és beszéd közben kiderült, azért is jött, hogy megtudja, megkaptuk-e a kínai kormány ajándékát, 20 000 USA dollárt. Mint akit fejbevertek, kapcsolódtam be a beszélgetésbe és elmondtam, mi bizony egy árva centet sem kaptunk a kínai kormánytól. Vendégünk nagyon meglepődött és azzal ment el, majd utánanéz a dolognak. Ahogy mondani szokás, nekem leesett a húszfilléres és mindjárt arra gondoltam, hátha a 20 000 dollárt Washingtonba küldték, ahol Kiss Sándor képviselte a Magyar Forradalmi Tanácsot. Éjszaka vertem fel telefonon Kiss Sándort, aki kicsit hebegve ismerte el, valóban kaptak a kínaiaktól 20 000 dollárt néhány nappal korábban. Nem egészen értette, hogy ez nem nekik, hanem nekünk szól.

Nem érdemes megemlítenem, hogyan szedtem le a keresztvizet a Washingtonban tevékenykedő társainkról, ám azt igen, hogy pár nap múlva Szabó Pál, egykori képviselő készpénzben hozta Amerikából a nekünk szánt összeget, amit az egyik közeli bank páncélkamrájában helyeztünk el. Megint volt pézünk.

Mit csináltunk Párizsban? Nagyképűen talán két csoportra osztanám a tevékenységünket. Szociálisra és politikaira. Mai fejjel azt hiszem, az előbbiről való beszámolás a fontosabb. A Párizsba özönlött forradalmárok igen sok problémát okoztak. Nagyon vegyes volt a társaság és főként fiatalokból állt. Ezek vagy tevékenykedtek a forradalom alatt, vagy pedig azt állították.Úgy hiszem, az utóbbiak voltak többen. Nem mintha a szemükre kellene hánynunk hogy a kommunista paradicsomból akarták kivonni magukat.

Magam sem tudom, miért akartak a fiatalok mindenképpen a Sorbonne-on diplomát szerezni. Lehetséges, valaki elbolondította őket. Az egyetem csakhamar megtalált bennünket és ha egy magyar fiatal menekült jelentkezett náluk, előbb megkérdeztek bennünket az illető felöl. Mi mást tehettünk, mint kértük az egyetemet, küldjék el hozzánk a beiratkozni szándékozó magyart. Jöttek is. Kiderült, voltak közöttük olyanok, akik a forradalom előtt valamelyik magyar egyetemen tanultak és voltak olyanok, akiknek csak elemi iskolai végzettségük volt. A franciák nem tudták őket kiszűrni és ezek közül sokan az első keresztkérdések után bevallották, azt hitték, Franciaország szabad ország és mindenkinek joga van arra, hogy egyetemre beiratkozhassék.

Azután a rendőrség vette igénybe a segítségünket. Előfordult, éjszaka hívtak telefonon, hogy ott van velük két magyar menekült, akikkel nem tudnak beszélni. A Bois-ból hozták be őket, ahol éppen kacsát sütöttek. Kora hajnalban mentem el az őrszobára, ahol két huszonvalahány éves magyart szerettek volna kihallgatni. Amikor a két fickó meglátott, felderült az arcuk és nagyon barátságosan mindjárt le is tegeztek. "Mondd meg ennek a zsarunak..." kezdték. Elég toprongyosak voltak és végtelenül primitívek és kiderült, a metzi menekült-táborból érkeztek autóstoppal és a Bois-ban kerestek valamilyen alvóhelyet. Közben megéheztek. Leütöttek két kacsát a tó partján, tüzet raktak, megsütötték ezeket, jóllaktak és elaludtak, az egyik park-őr keltette fel őket és adta át a rendőröknek. Nehéz volt velük boldogulni. Azt se nagyon értették, hogy mondtam nekik ne tegezzenek, mert nem jártunk együtt iskolába. Erre kicsit megszeppentek. Az esetnek az lett a vége, hogy a rendőr felvett egy jegyzőkönyvet, amelyben az állt, hogy az éhség és tájékozatlanság verte bele őket a kacsa-vadászatba. Adott nekik egy címet is, ahol szállást kaphatnak.

Persze, voltak értelmesebb menekültek is. Olyanok, akik azért kerestek meg bennünket, mert dolgozni szerettek volna. Ebben az időben Párizs tele volt algériai menekültekkel, akik ugyancsak munkát kerestek. Dícséret illeti a franciákat, hogy igyekeztek munkát adni a menekültjeinknek. Persze, volt velük is néha problémánk, de valójában nem sok. Akik dolgozni akartak, azokat megbecsülték a franciák. Akik általában ki is használták a jó magyarokat. Akadt egy budapesti menekült, aki kiváló műbútor-asztalos volt. Az egyik ismert bútorgyár alkalmazta is és mindjárt a karosszékek farésze faragásához osztották. Megcsodálták a munkáját, ám csak fele annyi munkabért fizettek neki, mint a francia munkásoknak. Megkért, mennék el vele az asztalos-üzembe és kérdezném meg, miért nem kapja meg azt a bért, amit a többiek. Sikerült a munkavezetőjével beszélnem, aki azt mondta, azért kap kevesebb bért, mert nem tud franciául. Az üzem főnöke azután beismerte, ahhoz, hogy díszesre faragja a szék alkatrészeit, nem kell tudnia franciául. Azután a honfitársunk teljes órabért kapott.

Nem akadt sok problémánk a családos menekültekkel. Ezek nem sokan voltak és nagyon sokat segített nekik Gácser Imre irodája. Különösen könnyű volt elhelyezni azokat, akik kisgyerekekkel voltak.

Egyik párizsi tevékenységünk volt a Magyarországra való ruha-küldés. Ehhez igen komoly segítséget kaptunk több párizsi jótékonysági intézménytől. A ruhacsomagokat azokra a magyarországi címekre küldtük, amelyeket a magyar menekültek adtak meg. Ezek a csomagok nagyon vegyes ruhaféléket tartalmaztak és láss, csodát valamennyi rendben meg is érkezett. Emlékeim szerint többszáz ilyen ruhacsomagot küldtünk. Feladóként a francia jótékonysági intézményt adtuk meg. Érdekes megemlítenem, hogy voltak, akik megkapva a küldeményt, levélben vissza is igazolták. Egyik élményem a ruhaküldés időszakából az, egy alkalommal, az egyik jótékonysági intézményben egy figyelemreméltóan csinos párizsi leányzó talált nekem is egy nyakkendőt és mindjárt fel is díszített vele. Feltűnően hosszabb ideig ölelte át a nyakamat. Azután közölte velem, ez nem nekem szólt, hanem a magyar forradalomnak. A Francstadtban ezt úgy mondták volna, hogy pofára estem.

Szociális tevékenységem volt még a francia elnöknél való szereplésem. Gondolom, ez is a forradalomnak szólt. Egy elnöki tisztviselő hozta el a meghívást, amikor Benjámin Olivér New Yorkban volt. A küldöttel megegyeztünk, nem kell felvennem szmokingot, mert nincs és mehetek utcai ruhában. A kihallgatás nagyon rövid ideig tartott. Az elnök néhány mondatot intézett hozzám és Bercsényit emlegette. Amihez magam is dadogtam valamit. Azután egy négy fős küldöttséghez fordult, akik valahonnan Szardiniából jöttek. Ennyi volt az elnöki kihallgatásom, de vígasztalásként kiváló vacsorát kaptam. És elnöki autóval vittek haza.

Annyira lekötöttek bennünket a Párizsba bevonult magyar menekültek, hogy szinte el is felejtkeztünk azokról, akik még mindig Metzben várták sorsuk jobbrafordulását. Ezek nagyrésze Kanadában szeretett volna letelepedni. A francia hatóságok támogatták ezt a kívánságukat. Talán nem is annyira emberbaráti szeretetből, mint inkább azért, hogy megszabaduljanak tőlük. Ám igaz, mindent megtettek azért, hogy a jó magyarok vendégként is érezzék magukat. Mintegy ötszáz forradalmár kapott elhelyezést Metzben. Ahol a majdnem üres idegenlégiós kaszárnyában helyezték el őket. Persze, csakhamar adódtak problémák. A kaszárnya be volt rendezkedve arra, hogy az ott elhelyezettek szükségleteit ellássák. Tisztálkodhattak, táplálkozhattak, szórakozhattak a főként Kanadába igyekvő - nagyrészt fiatalokból álló - menekültek. A legtöbb probléma az étkezéssel adódott. A kiválóan felszerelt konyhában a visszamaradt idegenlégiós szakácsok főztek. Azt, amit a katonáknak. Az első időben meg-megeszegették ezt a magyarok, ám csakhamar ráuntak többek között a gyakori halételekre. Nem tudtak sem beszélni, sem enni franciául.

A nagy ebédlőben porcellán tányérokon szolgálták fel az ételt. Nem is akárkik. Az önkéntes munkát vállaló metzi úrilányok. Gyakran nehezen ment a munkájuk, mert minden asztalnál megállították őket a fehérnépekre éhes magyarok. "Mamzel, vu butifull" - mondták nekik. A "mamzelek" nagyon barátságosak voltak, de ők sem tudták megetetni honfitársainkkal az idegenlégiós kosztot.

Telefonon hívtak bennünket a metzi kaszárnya parancsnokságától, hogy mit tanácsolunk. Nem esznek a magyarok. Azután elmondták, hogy mit, miként főznek nekik. Azt tanácsoltuk, cseréljék le a francia katonaszakácsokat és keressenek a magyarok között olyanokat, akik vállalkoznak a konyha átvételére. A parancsnokságnak tetszett az ötlet és meg is valósították. Azután honfitársaink jó étvággyal ették a szegediesen elkészített halászlevet és a marhapaprikást.

De hosszú hetekig, hónapokig nem akadt hajótér, amivel Kanadába mehettek volna a magyar menekültek. Pedig a franciák mindent megtettek, hogy szórakoztassák őket. Például minden áldott nap térzenét szolgáltattak a légiós zenészek. Még magyar csárdást is megtanultak a kedvükért. Ez segített valamit, ám honfitársainknak mehetnékjük volt. Úgy annyira, hogy egy negyven fős csoport felkerekedett, félresöpörték a kaszárnya kapujában álló őrt és gyalog elindultak - haza Magyarország felé. Nagy riadalom támadt, a légiósok utánuk eredtek, összeszedték őket és visszavitték a kaszárnyába. De honfitársaink továbbra is nyugtalankodtak. Végül a parancsnokság megkért bennünket, menjünk el Metzbe és beszéljünk velük, várjanak nyugodtan. El is mentünk Raksányi Árpáddal. Igyekeztünk megnyugtatni honfitársainkat, hogy maradjanak nyugton és ne kellemetlenkedjenek a vendéglátó franciáknak. Volt egy zavaró esetünk is. Az egyik jól megtermett forradalmár ordítani kezdett és nekirontott Raksányi Árpádnak. Szerencsére akadtak, akik lefogták a fickót, hívták a légiós készültséget, ezek azután elvitték a fogdába. Ahogy említették, meghunyászkodva érkezett vissza a kétnapi sötétről.

Törtük a fejünket a parancsnoksággal, mivel lehetne leküzdeni a türelmetlenséget. Valaki kitalálta, a kaszárnyában való elhelyezés végeredményben egyfajta fogság, amit valahogy meg kellene változtatni. Mutassák meg nekik a várost, a környéket, ajánlotta valaki. Az a szórakozás ami a zárt kaszárnyában adódott, nem csillapította a kedélyeket.

Nem emlékszem, ki volt az, aki ajánlotta, vigyék el őket gyár-látogatásra. Mit szólnának vajon, ha megnézhetnék azt a sörgyárat, amelynek a termékeit - igaz, mértékkel - felszolgálják nekik. A tervet tett követte. Mintegy ötven magyart teherautóra raktak és kivitték őket a legnagyobb metzi sörgyárba. Raksányi Árpáddal mentünk mi is velük. A gyárba érkezve, az egyik tisztviselő előadást tartott a népnek, amit Árpád magyarra fordított. Azután kis csoportokban körülnézhettek a gyárban. Jómagam sem voltam azelőtt sörgyárban. A kőbányai sörgyár mészköpincéit ugyan láttam katonakoromban, de hogy miként készül a sör, azt csak Metzben tanultam meg.

Valamikor délután egy órakor érkeztünk a sörgyárba, ahol a látogatók mindenféle terméket megkóstolgathattak. Nem eredmény nélkül. Amikor délután hat órakor indultunk volna vissza a kaszárnyába, honfitársainknak csak felét tudtuk összeszedni. Apránként. Hol egy erjesztőkád oldalában, hol egy félre eső zugban. Volt, akit a kádármühely faforgácsai közül szabadítottunk ki. A sörgyár alkalmazottai nem panaszkodtak. Azt mondták, hogy ezek a magyar menekültek jópofák és kellemes szórakozást nyújtottak nekik. Elismerésük zálogaként mindegyik magyar - amikor mind az ötvenen megvoltak már - kapott egy-egy palack malátasört. Teljes létszámmal érkeztünk vissza a kaszárnyába.

A légiós kaszárnya parancsnoksága azután majd minden nap talált valami szórakoztatót a menekültjeink számára. Többek között rendbehozták nekik a futballpályát, meg a teniszpályát is. Az utóbbi nem különösen érdekelte honfitársainkat. Ám a magyarok nem okoztak több kényelmetlenséget a kaszárnya prancsnokságának. Nem tudok arról, hogy honfitársaink közül valaki is jelentkezett volna az Idegenlégióba. Ahogy említettem, a kaszárnyában csak a fenntartó katonai parancsnokság volt. Ahogy az egyik, a parancsnokságon szolgáló tiszt mondotta, a magyar menekültek némi szórakozást hoztak nekik az unalmas életükbe.

Ahogy visszaérkeztem Metzből Párizsba, várt egy levél, amit a zürichi Canton Magisztrátus küldött, a Magyar Forradalmi Tanácsnak címezve. Arról értesítettek bennünket, hogy egy a zürichi kanton-rendőrségen fogva tartott magyar menekült bírósági tárgyalására jelöljünk ki megfigyelöt, miután mi képviseljük a magyar menekültek érdekeit.

Törtük a fejünket, kit jelöljünk ki. Ajánlottam Árpádnak, lévén ő jogász, ő menjen el a tárgyalásra. Ám szabadkozott, keressünk valaki mást. Kerestünk, ám párizsi magyar honfitársaink között senkit sem találtunk, aki alkalmas és hajlandó lett volna. Nem tudtuk, miként kerülhetett honfitársunk bajba, ám jóllehet elég sok dolgunk volt, Árpád választása rám esett, menjek én Zürichbe, elvégre biztosan egy forradalmár magyar sorsáról lehet szó. Én jobban ismerem a magyar viszonyokat. Ekként érkeztem meg egy nagyon szép nyári reggel Zürichbe. A térképen megkerestem a Magisztrátus épületét és egy kávémérésben vártam meg a hivatalos idő kezdetét. Eligazítottak, hol tartják meg a tárgyalást. A bírósági teremben azután találkoztam az eléggé megszeppent, nagyon fiatal honfitársammal. Megmondta a nevét és hogy decemberben érkezett Svájcba, azután, hogy részt vett a forradalomban. Tizenhét éves volt, soroksári sváb családból származott és az egyik budapesti technikum hallgatójaként keveredett bele az októberi eseményekbe. Menekülése után Svájcot választotta. Tudott németül és szeretett volna továbbtanulni valamilyen iskolában, ám a zürichi menekültekkel foglalkozó bizottság - ahogy neki mondták - ideiglenesen egy Zürich melletti gazdálkodónál helyezte el. Itt a tehenek gondozásával bízta meg a gazda. Mindig nagyon korán kellett kelnie és részt vennie a fejésnél, etetésnél, trágya kihordásnál. Ahogy mondta, nem is a kora reggeltől késő estig tartó munka volt a nagyon kényelmetlen, vasárnaponként is dolgoztatta, amikor el kellett végeznie egy másik alkalmazott munkáját is, aki ilyenkor szabadnapos volt.

Egy vasárnap reggel elhatározta, mégis elmegy Zürichbe. Ezt a szándékát közölte a gazdával, aki nagyon megmérgelődött. Vita közben a gazda leszidta és meg is ütötte, meg vasvillát fogott rá. Elkeseredésében bosszút akart állni a rabszolgatartó svájci gazdán és felgyújtotta a szénakazlat, azután begyalogolt Zürichbe. Ahogy mondta, fogalma sem volt, mihez kezdhet. Pénze volt és egy hotelben szállt meg. Két napig volt a hotelben, amikor reggel egy rendőr jött érte és bekísérte a legközelebi őrszobára, ahol közölték vele, le van tartóztatva gyújtogatás miatt.

Itt tartották egy hétig, amikor átkísérték a kanton-bíróság fogdájába, ahol kihallgatták. Nem tagadta a gyújtogatást, de elmondta, annyira meggyűlölte a gazdát, hogy elvesztette az eszét és kárt akart neki okozni. A bírósági tárgyaláson meghallgatták a beidézett gazdát is, meg az egyik alkalmazottját. A gazda csak azt hajtogatta, hogy jól bánt a magyar menekült fiúval. Az alkalmazott viszont elmondta, a fiú igazat mondott és a gazda ünnepnapokon is dolgoztatta. "Mettől meddig" - kérdezte a bíró. "Hajnaltól késő estig" - mondta a legény. Azután kiderült az is, miért hívtak meg bennünket is a tárgyalásra. Korábban már érdeklődött a rendőrség a Svájc befogadta magyar menekültek felől és csak azt tapasztalhatták, hogy szinte egyetlen magyar ellen sem merült fel kifogás. Azt sem nagyon értették, hogy miként került a fiú egy svájci gazdálkodóhoz, hogy nehéz fizikai munkát végezzen. Valahonnan megtudták, létezik Párizsban egy magyar intézmény, amelyik a menekültekkel foglalkozik, a Magyar Forradalmi Tanács. Igy jutottak el hozzánk, hívtak meg bennünket a bírósági tárgyalásra. Kezdetben még Svájcban is a menekültek képviselőinek tartottak bennünket. Amennyire lehetett, azok is voltunk.

A gazdát még kikérdezték és a bírósági kihallgatást befejezték azzal, hogy később hoznak ítéletet. Ugyanakkor a rendőrbíró intézkedett, hogy a fiút engedjék szabadon és találjanak neki egy szociális otthont. Megkönnyebbülve mentem vissza Párizsba. Jó két hét múlva kaptunk a zürichi kanton-magisztrátustól egy végzés-másolatot, hogy a bírósági eljárást a magyar menekült fiúval szemben megszüntették. Hogy később mi lett vele, nem tudom. Lehet, most egyetemi tanár Amerikában és kerüli a szénakazlakat.

folytatása következik

comments powered by Disqus