Történelmünk

Jeszenszky Géza: Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásának magyarságképe 1989-től

­(Magyarságkép a 20. században. Limes tudományos szemle, 2008.2. 147-154.)

Előzmények

­

­A földrajzi távolság és a két ország eltérő nagysága, politikai súlya következtében az Egyesült Államokban jórészt nem is beszélhetünk Magyarország-képről. A XIX. században viszont Amerika kisebb, Magyarország pedig jóval nagyobb volt, akkor a művelt rétegek kölcsönösen tudtak a másik országról. Az 1848/49-es magyar forradalom és főként a szabadságharc, majd Kossuth fél éves amerikai körútja óriási figyelmet és rokonszenvet keltett az Újvilágban. Ez csak lassan enyészett el, de a századfordulóra már nem a bátor, de tragikus sorsú magyarok képe volt a jellemző, hanem a szegény, angolul nem (sok esetben magyarul sem) tudó bevándorló, a „hunkie” jelképezte a magyarságot. Az I. világháború alatt, kivált Amerika hadbalépése után, a barbár és kegyetlen „hunok,” azaz a németek szövetségese még annak az elitnek a szemében is ellenszenvessé vált, amely a háború előtt a régi, kedvező képet őrizte a magyarokról. Theodore Roosevelt alaposabb, majd Wilson elnök felületes ismereteken alapuló rokonszenvét a háború elsöpörte. Ezzel együtt a béketárgyalásokon az amerikai szakértők a trianoninál jóval kedvezőbb, igazságosabb határokat javasoltak Magyarország számára.­[1­] ­

­­­

­­Elsősorban az amerikai érdekek hiányából fakadt, hogy a II. világháború alatt Amerika könnyen beletörődött abba, hogy Közép-Európába a Vörös Hadsereg fog bevonulni. Még a hűséges szövetséges és hatalmas áldozatokat vállaló Lengyelország érdekében sem vállalta Roosevelt az ütközést Sztálinnal, a Hitlerrel szövetkező Magyarország esetében pedig ez jóval könnyebb volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy Jaltában az Egyesült Államok semmilyen formában nem járult hozzá térségünk kommunista uralom alá helyezéséhez, csak Közép-Európa megmentése érdekében sem akkor, sem a következő három évben nem vállalt egy új háborút korábbi szovjet szövetségese ellen.

1948 után Amerika 

Jobban vizsgázott azonban az 1970-es évek második felétől. Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójától, Brzezinskitől nagyon okos tanácsot kapott: véget kellene vetni „a Kelet-Európával szembeni nyájas érdektelenségnek, ezentúl az Egyesült Államoknak legalább annyi érdeklődést kellene tanúsítania Kelet-Európa iránt, mint amit Szovjetunió tanúsít Latin-Amerika iránt.”[6] A lengyel Szolidaritás mozgalma mindenütt szenzációnak számított, és joggal, de ellentétben a Jaruzelski-puccsot kiábrándító módon fogadó Nyugat-Európával, az Egyesült Államok nemcsak szavakban ítélte el, de felfüggesztette a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény érvényesítését.  [7]  Végig a 80-as években jelentős különbség figyelhető meg Nyugat-Európa és az Egyesült Államok keleti politikájában: míg az előbbi a fő hangsúlyt a détente-ra helyezte és a Szovjetunióbeli változásoktól, Gorbacsovtól várta a kommunizmus alatt szenvedők sorsának lassú javulását, az Egyesült Államok a Stratégiai Védelmi Kezdeményezéssel és általában technológiai fölényével a Szovjetuniót mintegy belekényszerítette egy olyan fegyverkezési versenybe, amire a Szovjetunió egyetlen lehetséges válasza gazdaságának és egész rendszerének megreformálása volt. Ez fölerősítette a kommunista blokk két reformországában, Lengyelországban és Magyarországon az ellenzéki mozgalmakat. 1989. júliusában, a magyar rendszerváltozás döntő szakaszában Bush elnök magyarországi látogatása hozzájárult az ellenzék további erősödéséhez, ahhoz, hogy a nyári kerekasztal tárgyalások eredménye a békés rendszerváltozás, a tárgyalásos forradalom volt.[8] Az 1989-ben hivatalba lépő új amerikai elnök, George Bush Nemzetbiztonsági Tanácsának európai igazgatója, Robert Hutchings egy 1988-as előadásában joggal jelentette ki, hogy „Kelet-Európa lesz az a terület, ahol Európa jövője el fog dőlni, ahogy ez már kétszer megtörtént e században.”[9] 1997-ben megjelent, elemző jellegű emlékirataiban elégedetten állapította meg, hogy valóban „a kelet-európai országok jelentették a kulcsot a hidegháború befejezéséhez és a hidegháború utáni európai rendhez. Itt találkoztak azok az ügyek, amelyek negyven éven keresztül elválasztották a Keletet és a Nyugatot. Ebben az egész időszakban ebben a térségben folyt a legintenzívebb tevékenység, a szovjet, a nyugat-európai és az amerikai politika itt kapcsolódott egymáshoz.”[10] Az amerikai elnök 1983. márciusi híres kijelentése „a gonosz Birodalmá”-ról „komoly felzúdulást keltett” Nyugat-Európában, miközben a szovjet blokk lakosságának nem teljesen agymosott része boldog volt, hogy végre valaki Nyugaton is kimondta azt, amit ők mindig is tudtak. Reagan célja a költséges politikájához szükséges belső támogatás megőrzése volt, „de nincs okunk feltételezni, hogy konkrét céljai között szerepelt volna a szovjet birodalom felszámolása vagy akár visszaszorítása.”

Maga az amerikai közvélemény 1956-ban ébredt annak tudatára, hogy létezik egy Magyarország, s hogy ott a nép fellázadt az akkor már mindenki által rettegett szovjet birodalom, valamint a kommunizmus ellen. A magyar szabadságharc bekerült a tankönyvekbe, s ez a mai napig szinte az egyetlen olyan említése a magyarság létének, amivel minden amerikai találkozik. (Kossuth neve is említésre kerül számos könyvben, de mai hatóereje szerény.) Ugyanakkor ötven év távlatában 56 is csak történelem, a felnövő nemzedékek számára érzelmi töltete már nem hasonlítható az akkor élők megrendüléséhez.

A rendszerváltozástól a terrorista merényletig

Az 1980-as években a hivatalos amerikai politika és a sajtó növekvő érdeklődése átszivárgott a szélesebb társadalomba is. Nyugat-Európával ellentétben ott nem „a jó diktátor Kádár” és „a legvidámabb barakk” kép dominált, hanem az, hogy „a magyarok már megint mozgolódnak,” ügyesen tágítják a mozgásterüket, lazítják a függést Moszkvával szemben. Azután 1989 tavaszától, közel másfél éven át Közép-Európa egyfajta állandó szenzáció lett, Magyarország gyakran került a lapok címoldalára, és a TV-csatornák is sűrűn tudósítottak innen. Az elnöki látogatás, Bushnak az Amerikában még mindig ismerősen csengő Kossuth szobra alatt elmondott spontán beszéde (és a megírt beszéd látványos széttépése) nyomán minden amerikai háztartás azt látta, hogy Magyarország lerázni készül a béklyót, s talán ezúttal ez sikerülni is fog – hála Amerika támogatásának.

Én akkoriban az MDF külügyi szóvivője, ősztől pedig a néhány barátommal együtt létrehozott külügyi bizottságának a vezetője voltam. Az amerikai értelmiség jelentős része által olvasott New York Review of Books-nak már 1988. november 28-i száma közölte az MDF-ről és a hazai közhangulatról szóló írásomat. A Bush-látogatás idején a CNN gondosan előkészített interjúban (az akkori Intercontinental szálló egyik erkélyén, a kápráztató panorámával a háttérben) a bel- és külpolitikai kilátásokról egyenes adásban kérdezgetett engem. Ezt követően az újságírók (vagy a felük amerikai volt) szó szerint egymásnak adták a kilincset lakásomon. 1989. decemberben a Time hírmagazin meghívott Brüsszelbe, ahol néhány vezető elemzővel együtt tárgyaltuk meg a rendszerváltozás esélyeit, ennek összefoglalója meg is jelent mind az európai, mind az amerikai kiadásban. 1989 őszétől több meghívást is kaptam Amerikából konferenciákra, egyetemeken tartandó előadásokra. (Ezeknek csak egy kisebb részét tudtam elfogadni, hiszen főállású egyetemi oktató voltam, sőt 1989 nyarán a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, ahol 1976 óta oktattam a nemzetközi kapcsolatok történetét, dékánná választottak.) 1989. őszén ugyanakkor az amerikai sajtóban, elsősorban a New York Times-ban megjelent több olyan tudósítás is (Kamm budapesti tudósítótól), amely erősödő nacionalizmusról, antiszemitizmusról vizionált, elsősorban az MDF népszerűsége alapján. Antall József pártelnökkel együtt ezért is örömmel fogadtuk a kettőnknek szóló hivatalos (a U.S. Information Agency részéről kapott) amerikai meghívást, hogy a szokásos kongresszusi imareggelihez (National Prayer Breakfast) kapcsolódva találkozzunk a politikai és társadalmi elit számos képviselőjével. (Eredetileg az SZDSZ-t is meghívták, de ők – Csurka egy rádiójegyzetére hivatkozva – lemondták az utat. Benyomásom szerint ez csak ürügy volt, Magyar Bálint akkoriban ösztöndíjasként Washingtonban tartózkodott, de mellette az angolul beszélő Demszky, a Fidesz részéről pedig Fodor Gábor ugyancsak gyakran járt az Államokban, tehát a rivális pártok nézeteit be tudták mutatni. Az MDF elleni rágalmakat a mi jelenlétünkben nem tudták volna terjeszteni, sőt kénytelenek lettek volna megcáfolni azokat.)

1990. január 28. és február 6-a között Antallal együtt közel félszáz találkozónk volt. Az imareggelin bemutattak bennünket Bush elnöknek és Baker külügyminiszternek. Fogadott bennünket Dan Quayle alelnök, Eagleburger (akkor még csak) helyettes külügyminiszter, a két párt több szenátora (köztük a mai alelnök-jelölt Biden, valamint Dodd és Helms), megismerkedtünk térségünkkel foglalkozó szakértőkkel és a demokrácia világméretű terjesztésére létrehozott intézmények vezetőivel. Találkoztunk Lantos képviselővel, több politikai műhely (Brookings) kutatóival, az Országos Sajtóklubban a sajtóval, a későbbi években magas posztra emelkedő köztisztviselőkkel, mint Paul Dobriansky és Robert Zoellick, részt vettünk a Szenátus külügyi bizottságában Baker külügyminiszter meghallgatásán. New Yorkban – többek között – jártunk a híres Council on Foreign Relations-ben, találkoztunk a New York Times és a Newsweek szerkesztőivel, pénzügyi befektetőkkel, zsidó szervezetekkel. Természetesen mindkét helyszínen felkerestük az ottani magyarokat, beszélgettünk vezetőikkel. Későbbi tapasztalataim, közte négy évi nagyköveti működés alapján nyugodtan állítom, ilyen szintű fogadtatás, ilyen rendkívüli érdeklődés egészen kivételes. Egy kisebb szövetséges országnak a vezetői, nemhogy ellenzékiek, semmi hasonlóra nem számíthatnak ma. Akkoriban Amerika látta, hogy a szovjet blokk összeomlóban van, hogy ennek egyik katalizátora Magyarország, és őszintén kíváncsi volt, mit várhat az esetleges új vezetőktől. A 168 Óra c. lapnak a látogatás során adott interjúmban joggal állítottam, hogy ha lesz népünkben kellő önfegyelem a nagy átalakulás során, „a világ olyan rokonszenvére számíthatunk, amilyenre még soha eddigi történelmünk során.”

A választáskor, majd az azt követő hónapokban nemcsak a politikai vezetés, az amerikai politikai és gazdasági elit, nyomukban pedig az amerikai média, de a közvélemény is soha nem tapasztalt érdeklődést mutatott a felszabadult, azaz magát felszabadító Közép-Európa, ezen belül Magyarország iránt. Ennek látványos, de egyben érdemi megnyilatkozása volt Antall József miniszterelnök 1990. október 14-20. közötti hivatalos látogatása. A külsőségek imponálóak voltak. Államfőknek járó, legmagasabb protokolláris szinten fogadták Magyarország miniszterelnökét: a Malév menetrendszerű New York-i járata kivételesen az Andrews katonai támaszponton szállt le a magyar küldöttséggel, ahol a külügyminiszter fogadta Antallt, majd szűk kíséretével helikopteren a Fehér Ház elé szállította. Az elhelyezés a patinás Blair House-ban, a magas rangú vendégeknek fenntartott rezidencián történt. Az út második részére, Los Angeles-be, egy elnöki különgép szállította a magyarokat, a megérkezéskor pedig a négysávos autópályát lezárták a vendég kocsisora számára. Maguk a megbeszélések tükrözték azt a megbecsülést és bizalmat, amit Antall József politikájával addigra már kivívott magának. Bush elnök személyes szimpátiája a későbbiek során is megnyilvánult.

1992-ig több tucat szenátor és képviselő járt Magyarországon, gyakran más közép-európai látogatással összekötve. Ezzel együtt Amerika 1990-ben még nem gondolta, hogy milyen radikálisan megváltozott a világ, s hogy Közép-Európában új és megbízható szövetségesekre fog lelni. Ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy kiaknázza a győzelmet (Vincere scis, Hannibal, victoriam uti nescis – figyelmeztettem hallgatóságomat számos alkalommal), meg kellett teremteni egyrészt a teljes bizalmat az „új Európa”, az „új demokráciák” iránt, másrészt érdekeltté kellett tenni Amerikát ebben a térségben. Az új piacokat kereső, emellett pedig egy újraegyesült Németország gazdasági erejétől tartó Amerika élt a megnyíló befektetési lehetőségekkel, amik az első években Magyarországon voltak a legkedvezőbbek. „1990 és 1998 között az Egyesült Államok 260 millió $-ral segítette Magyarország gazdasági és politikai átalakulását. […] Az amerikai befektetők és üzletemberek döntő szerepet vittek abban, hogy a magyar gazdaságot annyian szemlélték irigykedve. Több mint nyolc milliárd $ értékű beruházás sok tízezer magyarnak biztosított munkát, szakismereteket és tapasztalatokat. […] Több száz amerikai Békehadtest-önkéntes több évi munkájával segítette az átalakulást. Csatlakoztak hozzájuk különféle vallási és egyéb szervezetek.” Így foglalta össze Nancy Brinker nagykövet 2001 végén, röviddel Budapestre érkezése után kapcsolataink alakulását.  Az IBM már korábban is jelen volt Magyarországon, de a General Electric, a General Motors, a Ford, a U.S. West, az Alcoa, az Ameritech és sok más nagy és kisebb cég mind 1990 után települt meg Magyarországon. A térség többi országában ez néhány évi késéssel, de ugyancsak megtörtént.

Nagyban előmozdította a kedvező politikai légkört a Magyarország által kezdeményezett Visegrádi Együttműködés. Erős túlzás ezt amerikai kreatúrának tekinteni, de tény, hogy Baker amerikai külügyminiszter nyomán terjedt el világszerte ez az elnevezés, és egyetlen ország sem fogadta a Hármakat olyan kedvezően, mint Amerika.

Az Öböl-háború után a közvélemény figyelme hirtelen megszűnt, azaz ismét a Közel-Keletre irányult, de a gazdasági figyelem nem, sőt felerősödött, mert a stabilizálódó térség nagy lehetőségeket, új piacokat kínált. Rövidesen viszont új tényező: a balkáni borzalmak értékelték fel Magyarországot. Nemcsak földrajzi közelségünk számított, de helyismeretünket és bizalmas körben terjesztett helyzetértékeléseinket, beigazolódó előrejelzéseinket is kedvezően fogadta az amerikai vezetés. A NATO-kötelékébe tartozó amerikai AWACS-gépek 1993-tól használták a magyar légteret, majd a taszári repülőtér amerikai használata hazánkat nemcsak politikailag vitte még közelebb az Egyesült Államokhoz, de mindez bő teret kapott a médiában is. A Magyarországon állomásozó, vagy csak pár napos szabadságra ide érkező amerikai katonák a társadalom széles körében nemcsak a „Taszár” nevet tették ismertté, de a befogadó országot is. Mindez nagyban hozzájárult 1992 óta szorgalmazott NATO-tagságunk megvalósulásához. Az amerikai politika Jugoszlávia felbomlását nem várta, sőt szerette volna megakadályozni, majd növekvő szkepszissel figyelte az európaiak tehetetlenkedését. A cinikus megfigyelők azt mondták: Amerika semmit nem fog tenni a Balkánon, mert ott nincs olaj. Mégis Amerika vetett véget az öldöklésnek, elsősorban humanitárius megfontolásból. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a NATO katonai beavatkozását a közvélemény, mindenekelőtt a CNN kényszerítette ki a tuzlai piacra becsapódó szerb aknák nyomán levegőbe repült emberi testek bemutatásával. A döntéshez persze hozzájárulhatott, hogy Amerika az iszlám világ előtt ezzel bizonyította, Boszniában kész megvédeni egy súlyos veszélybe került iszlám közösséget. [11]

Nem volt könnyű és gyors folyamat a NATO bővítését elérni, ezt a visegrádi országok összehangolt munkával érték el. 1994. januárban a prágai Egyesült Államok-Visegrád csúcs fontos lépés volt, de ott még nem sikerült teljesen meggyőznünk az orosz reakciótól tartó amerikaiakat. A kétoldalú orosz-amerikai tárgyalások mellett ehhez végül a közép-európaiak aktív diplomáciája és lobby-tevékenysége vezetett el. Ennek kapcsán is indokolt megemlíteni az Egyesült Államokban élő közép-európai származásúak szerepét. Nemcsak milliós létszámukkal, de kiváló szószólókkal is a lengyelek vitték ebben a vezető szerepet, de jelentős volt néhány magyar szervezet (elsősorban az 1990-ben megalakult Magyar Amerikai Koalíció) és egyén tevékenysége. 1997, a madridi NATO-csúcs után még fontos volt az egyáltalában nem eleve lefutott szenátusi szavazás befolyásolása. Így következett el 1999. márc. 12-e, amikor három visegrádi ország (Meciar politikája miatt Szlovákia akkor kimaradt), amelynek sok politikusa és egyszerű polgára kétszáz éve Amerika-barát volt, az Egyesült Államok formális szövetségesévé vált. Ezt az atlantista tradíciót meg kell őriznünk egy olyan Európában, ahol térségünket csak az elmúlt száz évben is minden irányból érte agresszió.

1998. október 17-én adtam át megbízólevelemet Clinton elnöknek, mint Magyarország nagykövete. Rámutattam, hogy „elődeink részt vettek az Önök Függetlenségi Háborújában, a szecesszionisták ellen vívott polgárháborúban, és ami épp ennyire fontos, a bányákban, a kohókban és a prérin magyarok százezrei járultak hozzá ahhoz, hogy Amerika olyan virágzó lett, amilyennek ma ismerjük. A diktatúrák elől menekülő magyar tudósok jelentős mértékben járultak hozzá az Egyesült Államok védelméhez és műszaki haladásához azzal, hogy komoly részük volt különleges fegyverek, repülőgépek és rakéták létrehozásában, valamint a számítógép feltalálásában és tökéletesítésében.” A fönti tényeket nagyköveti működésem alatt igyekeztem minél jobban tudatosítani az amerikai közvéleményben. Erre jó alkalmat kínált Kossuth Lajos fél éves amerikai körútjának 150 éves évfordulója. 1852-ben megjelent legfontosabb beszédeit újra kiadtuk,[12] munkatársaimmal és az amerikai magyarokkal együttműködve pedig megszerveztem, hogy az általa felkeresett nagyobb városokban emlékünnepélyekkel idézzük fel azokat az időket, amikor az amerikai közvélemény valóságos Kossuth-lázban égett, és lelkesen támogatta a magyar függetlenség ügyét. Más, frissebb fontos eseményekről is megemlékeztünk több helyszínen is: az 1956-os forradalomról minden évben (ünnepségek, előadások, konferenciák és kiállítások révén), valamint az 1989-90-es rendszerváltozás tízedik évfordulójáról. Ezekkel, továbbá számos kulturális rendezvénnyel elsősorban a mai amerikai közvéleményben igyekeztünk ébren tartani és erősíteni a magyarság iránti rokonszenvet.

2000-ben, a koszovói NATO-beavatkozás és a továbbra is forrongó Balkán, valamint a bizonytalan oroszországi helyzet alapján a washingtoni magyar nagykövetség joggal nevezte Magyarországot kulcsfontosságú szövetségesnek. „Hungary, a Key Ally in the Heart of Europe” volt a címe annak kis füzetnek, amelyet a 2000-es elnökválasztáskor a vezetésem alatt álló nagykövetség terjesztett a két nagy párt rangos képviselői körében.

2001. szeptember 11. után

A terrorista támadás érthetően sokkolta Amerikát, s a közfigyelem tartósan a Közel- és Közép-Kelet felé fordult, térségünk leértékelődött. A közép-európai befektetések is lelassultak, a lehetőségek beszűkültek. Az egyes országok szerepét, értékét elsősorban az határozta meg, milyen szerepet vállaltak Irakban és Afganisztánban. Magyarország a szép szavakon túl másokhoz képest keveset vállalt, így nemcsak az 1990 óta stabilan Amerikára tevő Lengyelország, de Románia, Bulgária, a baltiak és Ukrajna is több tekintetben lekörözte. Nem javította Magyarország megítélését az sem, hogy használt amerikai F-16-osok helyett svéd-brit Gripen vadászgépek beszerzése mellett döntött – éppen 2001. szeptember 10-én. Mindez azonban elsősorban az amerikai politikai elit véleményét befolyásolta, a közvélemény a kisebb országokra csak akkor figyel, ha azokban valami baj történik. Ezen túlmenően a mai megítélést nagyban meghatározza, hogy a vezető lapok és TV-csatornák említik-e Magyarországot és hogyan. Így a valódi vagy vélt szélsőséges jelenségek, a faji vagy vallási türelmetlenség, diszkrimináció kiemelt téma, és e téren időnként érzékelhető valamiféle magyar-ellenes előítélet. Ez azonban nem meghatározó, múlékony, és megfelelő odafigyeléssel kezelhető, sőt korrigálható, kivált akkor, ha a magyar politika meghatározó tényezői az ilyen ügyekben közösen lép(né)nek fel és a belpolitikát nem exportálnák külföldre.

Három éve, az iraki válság kapcsán megromlott Nyugat-Európa és Amerika viszonya. Ekkor az atlantista „új Európa” (így a „nyolcak levele”) egy rövid időre ismét magára vonta Amerika figyelmét és elismerését. Ahogy azonban javul a szövetségesek viszonya, úgy enyészik el ez a rövid helyzeti előny. A kulcs továbbra is a terrorizmus elleni harcban vállalt szerep, itt az egyes országok földrajzi közelsége is számít. Mégis van lehetőség Közép-Európa számára erősíteni pozícióit Amerika szemében, amennyiben az egyes országok, lehetőleg közös álláspontot kialakítva, kiállnak az egységes európai energia-politika mellett, valamint fellépnek az aktivizálódó orosz politika Amerika által bírált elemeivel szemben. Az Egyesült Államok nem szembeállítani akarja egymással a „régi” és az „új” Európát, de számít arra, hogy a kommunizmustól megszabadult országok jobb irány felé tudják segíteni a jólétben elpuhult nyugat-európaiakat. Egy feléledő „Visegrád” a baltiakkal és a balkáni NATO-tagállamokkal együtt már tényező lehet. Csak remélni tudom, hogy a jövőben Magyarország ebben nem a „gyenge láncszem” szerepét fogja eljátszani.

Jeszenszky Géza

Az 1941-ben – német követelésre – Bárdossy miniszterelnök részéről deklarált hadiállapotot Amerika nem tekintette hiteles, a magyar nép szándékait kifejező lépésnek, s a háború alatt a béke előkészítésével foglalkozó szakemberek Magyarország számára ismét a mainál kedvezőbb határokat javasoltak, nemcsak az ugyancsak ellenséges Románia vonatkozásában, de Csehszlovákiának és Jugoszláviának is a magyarlakta területek legalább egy részének a visszaadását javasolták! [2][3] [4] A legmagasabb rangú vezetők szemében is megjelenő könnyek mögött azonban nem cinizmust, mimikrit kell látni, hanem a hidegháború nukleáris realitását: egy szuperhatalom a háborúnak még a kockázatát sem vállalhatta, hacsak nem az ország vitális érdekeiről volt szó. Ezzel együtt az Egyesült Államok kormánya nem vizsgázott jól 1956-ban.[5]jogilag ugyan nem, de ténylegesen  – kénytelen-kelletlen -  beletörődött Európa kettéosztásába.  Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az 56-os magyar forradalomra adott hivatalos amerikai válasz.­ comments powered by Disqus