Történelmünk

Jeszenszky Géza: A rendszerváltozás nemzetközi háttere

2004. febr. 18-i előadás - Történelmi Társulat, MTA

A „népi demokráciák” és a „hidegháború”

1941-ben születtem, és ugyan Budapest ostroma alatt súlyosan megbetegedtem, majd életem két harmadát egy kommunista diktatúrában ­éltem le, s ebből kifolyólag értek hátrányok, mégis szerencsésnek tartom magamat és egész nemzedékemet. Szüleink megszenvedték két elveszített világháborúnak és a történelmi haza megsemmisülésének minden következményét, sújtotta őket a gazdasági világválság, a nácizmus és/vagy a kommunizmus pedig irgalmatlanul meggyötörte őket - ha életben maradtak. Mi viszont a nyilas terrort és 1944/45 többi megpróbáltatásait még nem érzékeltük, a sztálinista diktatúrát ugyan már megtapasztaltuk, de a gyermek számára a borzalmak is könnyebben elviselhetők. Viszont 15 évesek voltunk az 1956-os forradalom idején, s aligha van közöttünk olyan, akinek azok a napok nem vésődtek volna be kitörülhetetlenül, fájdalmasan gyönyörű emlékként az emlékezetébe. A megtorlás így vagy úgy megérintett valamennyiünket, például egész osztályom el volt tiltva az egyetemi továbbtanulástól, de mi, Toldysok, egy olyan tanárt kaptunk, mint Antall József, és neki minden tanítványa hihetetlenül sokat köszönhet. A hatvanas évektől pedig -- ha visszaesésekkel is -- egyre jobban éltünk, egyre könnyebben utaztunk, egyre kevésbé féltünk, míg végre megértük az általunk azért mindig utált „rendszer” összeomlását. Néhányunknak megadatott, hogy ezt tevékenyen előmozdíthassuk. Az utolsó 15 év persze senki számára nem hozott felhőtlen boldogságot, de végre minden, vagy majdnem minden rajtunk, cselekedeteinken, döntéseinken múlik, nem pedig a hódító birodalmakon, Sztambul, Bécs, Berlin, vagy Moszkva akaratán.

­

­A hivatalosan elobb „népi demokráciának,” utóbb szocializmusnak nevezett rendszerekrol egy Angliában élo magyar történész-barátom 1984-ben, talán az amerikai „revizionista” történetírási divattól is megérintve, azt írta, hogy „nem az égbol pottyantak az Elba vidékére, nem idegen szuronyok kényszerítették abba az ellenálló lakosságot.”[1] Ezzel nagyon nem értek egyet. Ha volt is vonzereje a marxista utópiának (foként az értelmiség, kisebb mé­rtékben a hátrányosabb körülmények között élo néprétegek egy része körében), ha a tehetosebbek tulajdonának elvétele nem kevesek számára csábító cél is volt, aligha lehet kétségbe vonni, hogy a kommunista pártok diktatúrája a Vörös Hadsereg jelenléte és tevékeny közremuködése nélkül Közép- és Dél-Kelet-Európában sehol sem jöhetett volna létre. (Jugoszlávia és Albánia a kivétel, de ott is Tito partizánhadserege, nem pedig az emberek szabad akarata döntötte el a politikai berendezkedés kérdését.)

A kommunista hatalomátvétel és az egypárti diktatúra ellentmondott a világháborúban gyoztes három nagyhatalom által közös hadicélnak 1941-ben elfogadott  Atlanti Kartának és az 1945-ös Jaltai Nyilatkozatnak. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia folyamatosan tiltakozott is a diktatúrához vezeto egyes lépések ellen. A világháború alatt más katonai stratégiát és okosabb politikát követve e két demokrácia valószínuleg meg tudta volna akadályozni a Szovjetunió befolyásának az Elbáig történo kiterjesztését, az 1945-re bekövetkezett szovjet katonai jelenlét után azonban csak háborúval lehetett volna visszaszorítani a Szovjetuniót. Ezt pedig már csak békére vágyó és a Szovjetunió, személy szerint pedig Sztálin iránt sokáig illúziókat tápláló közvéleményük miatt sem vállalták a nyugati demokráciák.[2] Európát tehát nem a kommunizmus továbbterjesztésének megakadályozására 1949-ben létrehozott atlanti szövetség, a NATO osztotta két részre (és még kevésbé a jaltai konferencia), hanem a Szovjetunió, annak saját elnyomó rendszerét más államokra rákényszeríto politikája. A „hidegháború” Közép- és Kelet-Európa „szovjetizálása” miatt tört ki, de „forró” háborúvá csak akkor vált volna, ha a Vörös Hadsereg megtámadta volna Nyugat-Európát. Erre az amerikai atommonopólium fennállása idején gondolni sem merhetett, késobb pedig a NATO ereje és a kölcsönös megsemmisítés lehetosége mentette meg ettol a világot.

A kommunista diktatúra alatt szenvedok a Nyugattól, elsosorban az Egyesült Államoktól várták a segítséget, a felszabadítást, s ezt a hitet az ötvenes évek elején az Eisenhower-Dulles adminisztráció retorikája táplálta is. Valójában azonban az Egyesült Államok és szövetségesei az 1950-es évek elejére gyakorlatilag leírták Közép-Európát, beletörodtek, hogy a szovjet birodalom részévé vált, s csak abban voltak eltökéltek, hogy a további terjeszkedést - akár csak Nyugat-Berlin bekebelezését - ha kell fegyverrel is, de meggátolják. Az 1956-os magyar forradalom azonban megmutatta, hogy a világháborútól való félelem erosebb volt, mint a „rollback,” a Szovjetunió visszaszorítását ígéro propaganda.[3] Hugh Seton-Watson, a Közép-Európa sorsának alakításában jelentos szerepet játszó Scotus Viator fia, megrendíto oszinteséggel írja, hogy noha minden politikus, diplomata és újságíró szerint a Nyugat nem tehetett semmit a magyar forradalom megmentése érdekében, ot mindez nem gyozte meg, diplomáciai eszközökkel legalább meg kellett volna kísérelni eltántorítani a Szovjetuniót a második katonai beavatkozástól, de az amerikai elnökválasztás és a szuezi brit-francia-izraeli akció miatt ezt meg sem próbálták.[4]

Romsics Ignác „Volt egyszer egy rendszerváltás” c. gazdagon illusztrált kötetében pontosan fogalmaz: az Egyesült Államok a szovjet hegemóniát sosem ismerte el legitimnek, de hallgatólagosan elfogadta.[5] A kérdés az, hogy mikor. Ha már a negyvenes évek végén (nekem is úgy tunik), akkor a „felszabadítási” retorika nemcsak hamis, de hazug volt. Ez akkor elsosorban befelé, a saját közvéleménynek szólt. Azt elképzelni sem tudták, hogy egy a kommunizmus által leigázott nép - akár csak idolegesen - fel tudja magát szabadítani. Az 56-os magyar forradalom Amerika számára az igazság kínos pillanata volt, mélyen megrázta a Szovjetunió iránti illúzióit addigra levetkozo amerikai társadalmat. Magam több olyan amerikaival találkoztam, aki 1956-ban az amerikai hadseregben szolgálva önként jelentkezett, hogy részt vegyen egy Magyarországot megsegíto katonai akcióban. Ez azonban meg sem fordult a világháború kockázatát nem vállaló amerikai vezetés fejében, s fizikailag is kivihetetlen volt: útban volt a szovjet szövetséges Csehszlovákia és a semleges Ausztria. 1959 júliusában azonban az amerikai Kongresszus egyhangúlag elfogadta a „Rab Nemzetek Határozatot” (Captive Nations Resolution). Ez elítélte a „milliókat leigázó kommunista imperializmust” és meghonosította a „Rab Nemzetek Hete” megemlékezésekbol és imádkozásból álló intézményét, „mindaddig, amíg a világ valamennyi rab nemzete nem nyeri el a szabadságot és a függetlenséget.”[6] Ezt követoen azonban, a konvencionális gyász letelte után, Amerikában és Európában egyaránt lendületet vett az enyhülés, a „peaceful engagement,” a békés kapcsolatépítés és a hídépítés. Nekünk itthon persze érzelmileg jobban tetszett a harcos retorika, de mégis tudtuk, hogy életünk akkor lesz könnyebb, elviselhetobb, ha enyhül a vita hangneme, ha javul a viszony a Szovjetunió és a Nyugat között. Ezt az 56-os elítéltek igazán a borükön tapasztalták, amikor a hallgatólagos amerikai-magyar megállapodás révén, az ENSZ-ben „a magyar kérdés” napirendrol történo levétele fejében többségük kiszabadult a börtönbol.

A „realitások” elfogadása

A kommunizmus ellen csak lábbal lehetett szavazni, az itthon „disszidálás”-nak nevezett meneküléssel. A „Vasfüggöny-”ön egyetlen nagy lyuk volt, a megosztott Berlin. 1949, az NDK megalakítása óta már két és fél millió ember menekült onnan Nyugatra, aláásva e bábállamnak nemcsak a tekintélyét, de a gazdaságát is. 1961-ben ezért épült föl az elnyomó rendszer méltó szimbóluma, a várost kettévágó Fal. A Nyugat tiltakozása kezdetben hangos volt, de számára igazából csak Nyugat-Berlin mint kirakat megorzése volt fontos. A következo években a két rendszer küzdelme áttevodött az ún. „harmadik világ”-ra. A kubai rakétaválság jelezte a Szovjetunió fokozódó aktivitását, amitol nem vonatkoztatható el a két arab-izraeli háború (1967 és 1973), a vietnami konfliktus (1964-1973), valamint az Afrikában (Angola, Mozambik, Etiópia) létrejött, magukat marxistának nevezo rendszerek létrejötte.

Európában az 1960-as és 70-es években – néhány, a Szovjetunió által kiprovokált berlini krízist leszámítva – kivirágzott a detente, az enyhülés. 1962-tol Magyarországon kezdtek megnyílni a határok, 1964-ben a magyar egyetemisták már Nyugatra is utazhattak, hogy ott csalódottan tapasztalják -- mint én is --: a magyar forradalom emléke már bizony elhalványult, Magyarországot Nyugat-Európában az átlagember egyszeruen kommunista országnak tekinti. Magával az enyhüléssel nem volt semmi bajunk, csak azzal, ha azt tapasztaltuk, hogy a Nyugat megelégszik a maga prosperitásával, lemond Európa keleti felérol, sot lassan keblére öleli a véres kezu kommunista fonököket, egy Brezsnyevet, egy Kádárt, a sunyi és visszataszító Ceausescut pedig az angol királyno még a hintójába is beülteti.

A 60-as és 70-es években nem volt jelentos különbség az Egyesült Államok és Nyugat-Európa „keleti” politikájában, Csehszlovákia megszállása komolyabb tiltakozást az Atlanti óceán egyik partján sem váltott ki. Mégis egyetértek a Szabad Európa Rádió magyar osztályának egyik vezeto munkatársával, Büky Barnával, hogy az Egyesült Államok azért arra számított, hogy a „féken tartott” és „megszelídített” Szovjetunió enyhíteni fogja a Kelet-Közép-Európára nehezedo nyomást, majd az expanzió lehetoségétol megfosztva idovel felbomlik maga a rendszer is. Ezt jósolta a „feltartóztatási” politika „atyja,” George Kennan is.[7] Ezzel szemben Nyugat-Európa kormányai - „nem kívántak többet, mint nyugalmi állapotokat az európai kontinensen, viszonylagos katonai biztonságot a szovjet fenyegetéssel szemben, és kedvezo együttmuködési lehetoségeket a kommunista világgal. Ezt boldogan elfogadták volna az idok végezetéig. Nem valószínu, hogy valaha is megfordult a fejükben egy hidegháborús ’gyozelem’ gondolata.”[8]

A politikai karrierjét a hangos hidegháborús nyilatkozatokkal és az 56-os szovjet beavatkozás éles elítélésével fölépíto Nixon elnöksége idején Amerika is föladni látszott korábbi elvi álláspontját: „Az Egyesült Államoknak nem szándéka a Szovjetunió legitim biztonsági érdekeit aláásni. […] az Egyesült Államok Kelet-Európa országait szuverénnek tekinti. […] Készen állunk arra, hogy a kapcsolatok normalizálása érdekében tárgyalásokba bocsátkozzunk a kelet-európai nemzetekkel.”[9] E kapcsolatokból született azonban meg az egységes szovjet blokk szemléletét fölváltó,  a német-zsidó származású nemzetbiztonsági fotanácsadó, H. Kissinger nevéhez kapcsolt „differenciálás” elve és gyakorlata. Ez az Amerikával szembeni tartozásaikat rendezo, nemzetközi fellépéseikben és belpolitikájukban a moszkvai vonaltól valamennyire eltéro csatlós államok megjutalmazása volt - szavakkal, magas szintu látogatásokkal, majd a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadásával. Az elnököknél „keményvonalasabb” Kongresszus azonban tartott a túlzott barátkozástól, kivált olyan félreértheto megnyilatkozások fényében, mint az ún. Sonnenfeldt-doktrína. A Külügyminisztérium akkori tanácsosa a külföldön szolgáló amerikai nagykövetek elott azt találta mondani, hogy „politikánknak egy olyan fejlodést kell elomozdítania, amely a kelet-európaiak és a Szovjetunió közötti viszonyt szervessé („organic”) teszi.”[10] Az „organikus” szót kiemelve a sajtó ebbol gyártott egy olyan, a szovjet befolyást elfogadni látszó doktrínát, amit akkor én személyesen is nagy aggodalommal fogadtam és szóvá is tettem nyugati ismeroseimnek. Sonnenfeldt további szavai azonban azt az ellenkezo jelentést igazolják, amit o késobb nekem is hangsúlyozott: ”Kelet-Európának az eros szovjet geopolitikai befolyás keretein belül jelentkezo, világosan látható nagyobb önállósági törekvéseire [Amerikának] válaszolnia kell.”[11]

A Helsinki Záróokmány hatása

A kelet-európai szovjet dominanciát kétségbe vonó Fordot legyozo Cartert a világ hajlamos egy jószándékú, de naiv és sikertelen elnöknek tekinteni. Ez semmiképp sem áll a szovjet tömbbel szemben követett politikájára. Ebben az e térséget belülrol oly jól ismero nemzetbiztonsági fotanácsadójára, a lengyel születésu Zbigniew Brzezinskire támaszkodott. Romsics (Kovrig Bence kiváló könyve alapján) idézi azt a tanácsot, amit még elnökjelölt korában kapott Brzezinskitol: véget kellene vetni „a Kelet-Európával szembeni nyájas érdektelenségnek, ezentúl az Egyesült Államoknak legalább annyi érdeklodést kellene tanúsítania Kelet-Európa iránt, mint amit Szovjetunió tanúsít Latin-Amerika iránt.”[12] Az új elnöki direktíva a külpolitikai függetlenség mellett nagy súlyt helyezett az egyes csatlós-államok belpolitikájára, „a lojális ellenzék képviseloivel - liberális értelmiségiekkel, muvészekkel és egyházi vezetokkel” ápolandó kapcsolatok szükségességére.[13]

A Szovjetunió honorálta Brandt Ostpolitik-ját, mert ebben befolyási övezetének a legitimálását látta - teljes joggal. Ugyanezt kívánta elérni, jóval szélesebb körben, az európai biztonsági és együttmuködési értekezlet, az EBEÉ javaslatával. Az a gondolat azonban, amely a nemzetközi biztonságot az egyéni emberi jogok, valamint a személyek és gondolatok szabad áramlása elvéhez kapcsolta, nem Amerikától, hanem az európaiaktól, elsosorban Franciaországtól és Olaszországtól származott. A Helsinki Záróokmányban az emberi jogokat és az alapveto szabadságjogokat megerosíto pontok azonban nem is rést nyitottak, hanem egy régi gátat távolítottak el. Joggal írja Kovrig: „Nagy eredmény volt az emberi jogok szilárd beépítése a diplomáciai tárgyalások napirendjébe. Ez aláásta a szuverenitás hagyományos felfogását és ellensúlyozta a be-nem-avatkozás eroteljesen képviselt szovjet igényét.”[14] Mindezt megerosítette az utókonferenciák intézménye, ahol számon lehetett kérni a helsinki ígéretek betartását. Noha ezek az ígéretek önmagukban nem jelentettek jogi kötelezettséget, de beépítésük az egyes országok jogrendjébe lehetoséget kínált a magukat szocialistának nevezo országok polgárai számára papíron létezo jogaik tesztelésére. Eltunoben volt a szovjet és az amerikai alkotmány között az egykori viccben emlegetett különbség, hogy a szovjet garantálja a szólásszabadságot (freedom of speech), míg az amerikai a szólás utáni szabadságot is (freedom after speech). A csehszlovákiai Charta ’77 és annak fogadtatása jól tükrözte Helsinki eredményeit és a fönnmaradó korlátokat is.

Miközben a Nyugat az enyhülést komolyan vette, a Szovjetunió a 70-es években intenzív rakétaprogrammal (SS-20-asok), flottája fejlesztésével és atom-tengeralattjárók építésével kísérletet tett a katonai eroviszonyok megváltoztatására. Ezzel párhuzamosan nagy aktivitást tanúsított a Közel-Keleten és Afrikában, tole függo kormányok hatalomra segítésével. Ez nagyon megbosszulta magát, elsosorban a vietnami kudarcból a 80-as években felocsúdó Amerika reakciói következtében.

A hetvenes években a fegyverzetkorlátozási egyezmények és Helsinki mellett még egy esemény történt, ami vitathatatlanul nagyban hozzájárult a következo évtizedben a kommunista blokkban fölerosödo ellenzéki mozgalmakhoz: Wojtyla krakkói érsek pápává választása. Hogy egy másik korabeli, lengyel eredetu viccet idézzek: „Most már van egy jó lengyelünk Tel Avivban: Menahim Begin. Van egy jó lengyelünk Washingtonban, Zbig Brzezinski. Van egy jó lengyelünk a Vatikánban: II. János Pál pápa. De mikor lesz egy jó lengyelünk Varsóban?”

Nem kellett erre sem soká várni, Gdanskban megszületett a Marx által megálmodott, politikai célokat megfogalmazó, valódi és tömeges munkás-szervezet, a Szolidaritás, élén egy dinamikus, divatos szóval karizmatikus vezetovel, Lech Walesával. A Lenin Hajógyárból elsodlegesen szociális célokért küzdo országos sztrájkot az akkori hazai propaganda fölháborítóan hazug módon a lengyelek lustaságaként állította be, mára viszont egyértelmu, hogy ez a mozgalom világtörténelmet csinált. Noha -- értelmiségi tanácsadóira hallgatva -- ez az „önkorlátozó forradalom” tartózkodott a politikai rendszer és a szovjet uralom nyílt megkérdojelezésétol, létrehozott egy, a kommunista párttól független, tényleges hatalmi erot. A Brezsnyev-doktrína értelmében ez maga után kellett volna, hogy vonja a szovjet katonai beavatkozást. Hogy miért maradt ez el, arra számos magyarázat van: a fegyverkezési versenyben lemaradó Szovjetunióra a detente-nak akár csak idoleges leállása is igen nagy terhet rótt volna; az afganisztáni katonai beavatkozás lekötötte a szovjet katonai és politikai vezetés figyelmét és erejét; a lassan „vének tanácsává” váló moszkvai Politikai Bizottságon az óvatosság, sot a tespedés és a félelem vett erot; végül pedig Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével kiutat kínált a válságból. Hogy ebben a szovjet fenyegetés vezérelte-e, az mellékes, Lengyelországban ténylegesen a hadsereg vette át a hatalmat és katonai diktatúrát vezetett be. Ahogy a keseru humor mondta: megvalósult a régi lengyel álom, lengyel tank Moszkva alatt - azaz a varsói „Moszkva” mozi elott. Lengyelországban ezzel megszunt a kommunista párt uralma, helyét a népbol eredo nemzeti hadsereg vette át. Csak ido kérdése volt, hogy a nép a maga kezébe vegye a hatalmat.

A Jaruzelski-puccsot Nyugat-Európa kiábrándító módon fogadta: Schmidt német kancellár - mintha misem történt volna - ellátogatott Honecker keletnémet pártfotitkárhoz, s ott olyan tapintatlan kijelentést tett, miszerint mindketten sajnálják, hogy Lengyelországban a hadiállapot bevezetésére volt szükség. Cheysson francia külügyminiszter kommentárja sem volt felemelobb: „Franciaország természetesen nem fog reagálni” egy belso lengyel eseményre.[15] Az Egyesült Államok legalább kereskedelmi szankciókat vezetett be, majd a Szolidaritás formális betiltása után felfüggesztette a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény érvényesítését. Az új alelnök, George Bush ezután tüntetoen ellátogatott a Moszkvát továbbra is irritáló Romániába és az ígéretesnek látszó gazdasági reformokkal kísérletezo Magyarországra.  (Ezt követo bécsi nyilatkozatával, amiben Magyarország nyitottságát és nagyobb függetlenségét dicsérte, azután alaposan ráijesztett a Moszkva reakciójától félo magyar vezetésre.[16])

Reagan és Gorbacsov

1980-ban - számos európai elemzo és amerikai egyetemi ember kétségbeesésére - Ronald Reagant az Egyesült Államok elnökévé választották. Joggal mutat rá ezzel kapcsolatban Büky Barna, milyen téves megítélés volt a valóban remekül kommunikáló és már két terminust kitölto kaliforniai kormányzót lesajnálni, mint „csípobol tüzelo cowboy színészt.”[17] A továbbiakban elsosorban Kissinger „Diplomácia” címu munkája, valamint Büky könyve nyomán -- véleményükkel, értékelésükkel messzemenoen egyetértve -- foglalom össze a hidegháború végét és a kommunista dominók feldolését eredményezo folyamatokat.

Reagan a szabadpiaci rendszer megújításával, az állam jóléti programjainak visszafogásával és az adók csökkentésével, az egyéni kezdeményezések ösztönzésével sikerrel korrigálta az amerikai kapitalizmus muködésében mutatkozó zavarokat. Föllendítette a gazdaságot, visszaadta az amerikai nép önbizalmát, s egy olyan fegyverkezési versenyt indított meg, amivel a jóval gyöngébb és rugalmatlan szovjet gazdaság nem tudott lépést tartani, sot e kísérlet válságba sodorta az egész szovjet rendszert. Mindezt az adók emelése nélkül, az állam eladósodásával érte el, de úgy tunik, hogy ennek ára, mintegy 3000 milliárd dollár, jó befektetésnek bizonyult. Az amerikai hadsereg technológiai megújulása a brit és a francia szövetségest is megerosítette. A cirkáló- és Pershing-II rakéták telepítését a hetvenes évek világméretu szovjet aktivitása és rakétaprogramja provokálta ki, de ez most visszafelé sült el. A jószándékú, de roppant naiv nyugat-európai békemozgalmak, amelyek „mit sem tudtak arról, hogy a hidegháború egyik utolsó, dönto csatáját próbálják megnyerni a totális diktatúrák világa számára,”[18] nem tudták megakadályozni a telepítéseket, s végül a fegyverkezési verseny költségeinek csökkentése érdekében még az európai szovjet SS-20-as rakétákat is le kellett szerelni.

Az amerikai elnök 1983. márciusi híres kijelentése „a gonosz Birodalmá”-ról „komoly felzúdulást keltett” Nyugat-Európában, miközben a szovjet blokk lakosságának nem teljesen agymosott többsége boldog volt, hogy végre valaki Nyugaton is kimondta azt, amit ok mindig is tudtak. Reagan célja a költséges politikájához szükséges belso támogatás megorzése volt, végleg meg akarta nyerni a fegyverkezési versenyt, „de nincs okunk feltételezni, hogy konkrét céljai között szerepelt volna a szovjet birodalom felszámolása vagy akár visszaszorítása.”[19] Ekkor indította el az alaposan leegyszerusítve csillagháborúnak is nevezett Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (SDI). Forrásaim nem tudják eldönteni - én pedig még kevésbé - hogy e gigantikus elektronikus védelmi pajzs fizikailag kivitelezheto és pénzügyileg megvalósítható volt-e, az azonban bizonyos, hogy jóval humánusabb elképzelés, mint a korábbi tervek, köztük az ABM rakéta-korlátozó szerzodés, amelynek a lényege az volt, hogy háború esetén mindkét fél bizonyos lehet abban, hogy képes a másikat elpusztítani. Ez ugyan logikus, végso soron a békét sikerrel megorzo, de valóban patologikus koncepció volt, rövidítése (MAD, Mutual Assured Destruction) jól fejezte ki tartalmát. [20]Vannak, akik blöffnek tekintik az SDI-t, de tény, hogy kiépítése valóban kiszolgáltatta volna a Szovjetuniót Amerika kényének-kedvének, nem csoda, hogy a szovjet vezetés halálosan megrémült tole. Be kellett látnia, hogy a fegyverkezési versenyt elveszítette, a szovjet gazdaság lényegesen több fegyverkezési terhet már nem tudott hordozni. Ez a szovjet világuralmi álmok, „a szocializmus világméretu gyozelmébe” vetett hit (vagy propaganda) végét jelentette. Ha merésznek is tunik, de számomra meggyozo Büky érvelése, hogy 1983 végére a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút.[21]

Gorbacsov pártfotitkárrá választása 1985-ben mégis valami esélyt kínált a biztos hanyatlással szemben. Ha sikerül a szovjet gazdaságot radikálisan megreformálni és ezzel nagyobb teljesítményre késztetni, akkor - atomarzenálja birtokában - meg lehet orizni a szuperhatalmi státust, folytatni lehet a versenyt, kivált, ha sikerült leállítani az amerikai fegyverkezést. A glasznoszty végso soron a valós helyzettel való szembenézést jelentette, a peresztrojka pedig az ebbol eredo teendok végrehajtását. Az elobbi korlátja volt azonban, hogy a teljes igazságot, a rendszer csodjét, a „szocializmus” gyozelmének reménytelenségét mégsem lehetett bevallani, ezért „a glasznoszty kezdettol fogva manipulált tájékoztatás volt.” Ennél nagyobb nehézséget jelentett azonban, hogy Gorbacsovnak minden erénye mellett sem volt valódi programja a gazdasági reformra. Az alkoholizmus-ellenes kampány - csodjétol és népszerutlenségétol függetlenül - nem jelentett valódi változást. A külpolitikában nem is volt egyértelmu az új irányvonal, ahogy az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is mutatta. Az 1920-as évek NEP politikájának felelevenítése a kolhozrendszer egyideju megtartásával fából vaskarika volt. A csapkodó, át nem gondolt intézkedések sorozata a nép által is elvárt javulás helyett az életszínvonal romlását hozta, és a gyeplok lazítása következtében a gazdaság is egyre rosszabbul muködött. Az orosz közvélemény találó ítélete szerint a peresztrojka eredménye „katasztrojka” lett. Tovább növelte a bajt a világpiaci nyersanyagárak esése, a környezeti károk ugrásszeru növekedése, s mindezt tetézte a csernobili -- a tipikus szovjet lazaságnak, nemtörodömségnek betudható -- katasztrófa. Gorbacsov számára most már létfontosságúvá vált a fegyverkezési kiadások csökkentése, a megegyezés Amerikával. Törekvését nagyban segítette megnyero stílusa, egyénisége, így nyugati „békeoffenzívája” a közvélemény körében váratlanul sikeres volt, valóságos „Gorbi-mánia” keletkezett. Eközben otthoni népszerusége radikálisan csökkent, de a hatalmi gépezet egyelore biztosan a kezében volt, az eltávolított öreg apparátcsikok helyére lépo fiatalabb karrieristákra számíthatott.

Reagan barátságos hanggal viszonozta a kezdeményezéseket, de feltételei kokemények voltak. Az 1985-ös genfi csúcstalálkozó után meginduló START-tárgyalásokon „a stratégiai nukleáris erok kölcsönös leszerelését a szárazföldi erok [ahol a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerzodés hatalmas fölényben volt] kiegyensúlyozott mértéku csökkentéséhez” kötötte. Amerika ráérosen tárgyalt, az ido a Szovjetuniót sürgette. Otthon Gorbacsov két tuz közé került: a régi gárda után az óvatos változást elfogadók is, mint Ligacsov, ellene fordultak, miközben a változások ütemével és mélységével elégedetlen reformerok kiábrándultak belole. A „kétfrontos harc,” Ligacsov mellett Jelcin eltávolítása nem jelentett megoldást. Eközben a decentralizálás is elosegítette a tagköztársaságokban a centrifugális tendenciák erosödését, a nemzetek függetlenedési törekvéseinek kibontakozását, kivált a Baltikumban. Gorbacsov 1988- nyarán otthon, december 7-i ENSZ-beszédében pedig külföldön, az elore menekülést választotta. Birodalma gazdasági terhétol szabadulni igyekezvén, lényegében visszavonta a Brezsnyev-doktrínát, „egyetemes elvnek” hirdette meg a nemzetek jogát, hogy szabadon válasszák meg az általuk követni kívánt politikai utat. Emellett bejelentette a szovjet fegyveres erok egyoldalú leszerelésének megkezdését, félmillió fovel csökkentve létszámukat, a kelet-európai térségbol pedig 50 000 katona, 10 000 tank, 800 repülogép és 8500 tüzérségi fegyver kivonását. E katonai ballaszt kidobásával a Szovjetunió lényegében sorsukra hagyta európai vazallusait.

Annus mirabilis, a csodák éve

Budapest, Prága, Gdansk és Varsó már rég megmutatta, hogy a szovjet szisztéma agyaglábakon áll. Az 1989-ben hivatalba lépo új amerikai elnök, George Bush Nemzetbiztonsági Tanácsának európai igazgatója, Robert Hutchings egy 1988-as eloadásában joggal jelentette ki, hogy „Kelet-Európa lesz az a terület, ahol Európa jövoje el fog dolni, ahogy ez már kétszer megtörtént e században.”[22] 1997-ben megjelent, elemzo jellegu emlékirataiban elégedetten állapította meg, hogy valóban „a kelet-európai országok jelentették a kulcsot a hidegháború befejezéséhez és a hidegháború utáni európai rendhez. Itt találkoztak azok az ügyek, amelyek negyven éven keresztül elválasztották a Keletet és a Nyugatot. Ebben az egész idoszakban ebben a térségben folyt a legintenzívebb tevékenység, a szovjet, a nyugat-európai és az amerikai politika itt kapcsolódott egymáshoz.”[23]

Charles Gati, azaz Gáti Károly „Füstbe ment tömb” c., 1991-ben magyarul megjelent könyvében tömör és hiteles összefoglalót írt a Szovjetunió és az uralma alá kényszerített országok 1945 utáni viszonyáról. Csak egyetérteni tudok azzal a nézetével, hogy a szovjet vezeto 1988-ig új, fiatalabb és képzettebb (tehát hozzá hasonló) vezetokkel, „hatékonyabb és humánusabb” módszerekkel megújíthatónak hitte a rendszert és a birodalmat. Elfogadta a kialakult lengyel és magyar helyzetet, de nem szorgalmazta más országok, pl. Románia reformjait, vagy vezetojének cseréjét. (Ceausescu 1989-ben kapta meg a Lenin-rendet!) 1987-ben még közös érdekekrol és arról beszélt, hogy „egységben az ero.” 1988-ban a Washington Post-nak az 1956-os szovjet beavatkozással kapcsolatos kérdésére azzal képtelen régi mesével válaszolt, hogy a magyarországi és csehszlovákiai szovjet beavatkozás elott „egy másmilyen [értsd nyugati] beavatkozás játszódott le” ezekben az országokban. 1989-ig Gáti szerint a turéshatár ott volt, hogy a változások a rendszer keretein belül maradnak-e - vagyis hogy adott esetben az 1956-os beavatkozás megismétlodne, de az 1968-as nem. Viszont azzal, hogy az 1988. decemberi bejelentéssel a SZU megkezdte katonai erejének átállítását a védelemre, s ezzel meggyöngült táborbeli rendfenntartó képessége, új helyzetet teremtett. A szovjet csapatkivonások üzenete az volt, hogy „a Szovjetunió a továbbiakban nem fogja megvédeni a népszerutlen kelet-európai rendszereket saját népükkel szemben.”[24] E vezetok válaszútra kerültek: vagy kompromisszumot kötnek a néppel, vagy erot demonstrálva megpróbálnak gátat vetni minden változásnak.

Érdekes összehasonlítást tesz Hutchings az 1988. végi, 1989. eleji nyugat-európai (elsosorban német) és amerikai politika között. Az elobbi az ellenorzés alatt tartott változást preferálta, Genscher, sot a német szociáldemokraták még 1988-ban sem tartottak kapcsolatot a Szolidaritással, míg intenzíven barátkoztak a reformpártinak tartott, vagy csupán barátságos, üzletekre kapható kommunista vezetokkel. Kohl közelebb állt az amerikaiakhoz, de o is attól félt, hogy a túl eros nyomás töréshez és a változások elnyomásához vezethet. Tanácsadója, Teltschik azt kérte az amerikaiaktól, hogy ne kérjenek túl sokat Gorbacsovtól. Nyugat-Európa elfogadta annak „közös európai ház” gondolatát - nem törodve azzal, hogy abban két rendszer élt volna egymás mellett, lényegében társbérletben, amirol mi tudjuk, hogy nem muködik, sot elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet.[25] Az angolok viszont sokkal közelebb álltak az amerikai magatartáshoz, egyrészt mert Gorbacsovval szemben is szkeptikusak voltak, másrészt mert nem hitték el, hogy a Szovjetunió feladhatja birodalmát. Howe külügyminiszter az 1989. júniusi lengyel választások után is csak „hosszabb pórázon” látta Kelet-Európát,[26] Waldegrave külügyi államtitkár pedig 1989. júl. 6-án kijelentette, „súlyos hiba lenne azt hinni, hogy Európa háború utáni megosztottságát egy pillanat alatt el lehet söpörni.”

Tudjuk, hogy nem így történt. Azóta is tart a vita, kié az érdem, ki tett többet a hidegháború befejezéséért és a szovjet birodalom megszunéséért, Thatcher, Reagan, Gorbacsov, esetleg Kohl vagy Bush? Európában a legtöbben Gorbacsovra szavaznak, Amerikában Reaganre. De be kell látni: a nemzetközi változások legfontosabb közvetlen hatása Közép-Európában, a szovjet birodalomban mutatkozott. Lengyelország már egy jó évtizede a permanens gazdasági csod állapotában volt, Magyarország a külföldi hitelekkel azt elodázta, de a csod itt is elkerülhetetlennek látszott. A változás igényéhez annak szükségessége társult. A korábban kis létszámú, eloadások tartására, „szamizdatok” kiadására és politikai nyilatkozatokra korlátozódó ellenzéki csoportok mellett megjelentek az egypárti diktatúra lebontását követelo politikai tömegmozgalmak. Ezek elnyomásához a Szovjetunió már nem ragaszkodott, a helyi vezetéseknek pedig ehhez már sem kedve, sem ereje nem volt. Sot, Lengyelországban és Magyarországon a kommunista vezetés egy része is a változás mellé állt. Kiútként a hatalom és a felelosség megosztása kínálkozott a már pártokká formálódó ellenzékkel. A kormány és az ellenzék kerekasztal-tárgyalásai a rendszer átmentési szándékával kezdodtek, Lengyelország az 1989. júniusi részlegesen szabad választásokkal itt meg is próbált állni, de Magyarországon szeptemberre a békés rendszerváltozásban történo megegyezéssel végzodtek.  E belso folyamatok és a nemzetközi háttér változása kölcsönösen hatottak egymásra. Hutchings szerint Bush elnök 1989. júliusi varsói és budapesti látogatása dönto volt, mert nyilvánvalóvá tette, hogy nem Moszkvával akar még jobb viszonyba kerülni, hanem a politikai rendszer megváltoztatásának útjára lépett két közép-európai államot támogatja.

Mint tudjuk, a lengyel és a magyar kommunista dominó eldolése láncreakciót indított be az egész szovjet tömbben. Magyarországról elobb spontán határáttöréssel, majd szeptember 11-étol legálisan több tízezer keletnémet állampolgár távozott Nyugatra, s ebbe belerokkant Honecker rendszere. Itt is tömegmozgalom kényszerítette ki a berlini fal november 9-i megnyitását, ez nemcsak e szörnyu építmény, de az egyik legmerevebb kommunista rendszer lerombolásához vezetett. Tíz napon belül Prágában is a nép lepte el a Vencel-teret és néhány napon át tartó tüntetésekkel elérte a hatalom békés átadását. A „bársonyos forradalom” után egy hónappal Romániában több ezer áldozatot követelo véres forradalom vetett véget Ceausescu embertelen rendszerének – és végzett magával a Kondukátorral. Moszkva tétlenül, sot mondhatnánk egyetértéssel szemlélte birodalma összeomlását és helytartói bukását.

1989, az „annus mirabilis” csodával határos történetének ma már boséges irodalma van. A nyugati szemtanúk és a legtöbb közép-európai szerzo a nagypolitika folyamatainak bemutatása mellett kello figyelmet fordít a térség országainak belso folyamataira, de a nyugati közvélemény hajlamos csak a nagyhatalmak és vezetoik szerepét látni. A folyamatot belülrol ismero Hutchings azonban helyesen állapítja meg, hogy Kelet (azaz mai, helyesebb szóhasználattal) Közép-Európában kezdodött és végzodött a hidegháború, majd hozzáteszi, „abban, hogy békésen és a nyugati feltételek szerint ért véget,” jelentos érdemei vannak Gorbacsovnak, még inkább az amerikai politikának, de a dönto a kelet-európai ellenzékiek szerepe volt.[27] Fogadjuk el az amerikai kortárs és közremuködo ítéletét.

­­ comments powered by Disqus