Éltető Lajos: Elnémult harangok
Ahogy a zászlókkal kiléptünk a templomból az utcára, felbődült a sziréna. Egy pillanat, s már körül is vette az autót a tömeg: dülledt szemű, bámuló fekete gyerekhad állt sorfalat az öreg Pataki Pistának, míg a mentők lecipelték a hordágyat a lépcsőn s begördítették a kocsi farába. Aztán rácsapták az ajtót.
Abban a percben halhatott meg, amikor a lobogókat felgöngyöltük.
Pataki Istvánnal elköltözött az utolsó magyar a Cambridge utcából. A templom üresen, rozogán áll ott, bedeszkázott ablakkal-ajtóval, még a galamboktól is elhagyatva. Repedezett, fehér faláról fekete betűk dörgik a dohos homályba: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak.” Maholnap lebontják. És akkor nyoma se lesz többé annak, hogy itt valaha magyarul hirdettek s hallgattak igét.
Pedig nem voltak kevesen, az alliancei magyarok. A Stark megyei történelem - ha jól emlékszem, mert nincs kéznél az amúgy sem egészen megbízható forrásmunka - valami ezerötszáz magyarról tud itt az első világháború kezdetén. Egy ezreléke a József Attila megénekelte másfél milliónknak. Ezer Alliance ezen a földön! De megette, fölzabálta őket Amerika, a bánya, a gyárak, a „sáp” - és nem maradt belőlük semmi, de semmi a számunkra, egyetlen unoka, aki magyarul bárcsak egy szót tudna, vagy bármit is érezne nagyapja, nagyanyja népe s hazája iránt.
Ők a hibásak? Nem hiszem. Én bámulom a merészségüket, az életerejüket. Nehéz sorssal küzdöttek meg és tiszteletre méltó, amit alkottak. Többet műveltek, jóval, mint amit a magukkal hozott szellemi felszereléssel remélni, elvárni lehetett tőlük. A jó szándék megvolt bennük: amikor kijöttek, fiatal cselédek a Mezőség nyomorából, még nem tudták, hogy innen vissza nem vezet út, s nem is lesz majd, ahová vezessen. Előttem hever egy fekete füzetke, „Az Alliance-i, Ohio Magyar Ev. Ref. Betegsegélyző és Temetkezési Egylet Alapszabályai”, mely „alapíttatott Alliance, O., 1905. július 4.” Címlapja koronás-címeres. Belőle olvasom: „Ezen egyletnek tagja lehet a helyben és környéken lakó minden egyes férfiu, vagy nő, ki Magyarországon született, vagy ha nem ott is, de a magyar nyelvet tökéletesen bírja... ha magyarellenes egylethez nem tartoznak... ”
Az alliancei magyar református egyházról s az itteni, hajdan virágzó magyar közösségről tíz év múlva amerikai részről már csak a helyi történészek ha tudnak valamit. Egyetlen tartós emléktárgya - a templom nagyharangja - Bíró Béla barátunk jóvoltából a Pittsburgh környéki „Magyar Park”-ban hirdeti majd titokzatosan a magyarul még olvasni tudóknak, hogy „Az Alliance-i első magyar rezes banda ajándéka.” Ennyi marad meg 1500 lélekből hírmondónak, a magyarság számára. Ennyi, meg pár száz - többnyire angol feliratú - sírkő a városi temetőben.
Talán e kövekért is hálásak lehetünk. Ha szülőföldükön maradnak, még ennyi hagyatékunk se volna tőlük. Nem csak, mert a márványtábla állhatatosabb a kopjafánál, hanem mert ott még a temetők is eltűnnek sorra.
A kitántorgott másfél millió emlékét őrizni, ápolni a mi kötelességünk, szétszórtságiaké. Mert Magyarország nem tudja, hol van Alliance - és lassan már azt is elfelejti, merre van Mezőbánd. ☨