Az Oregoni MBK idén Márkó Lászlót hívta meg előadónak hagyományos októberi vacsorájára. "Laci" az erdélyi szentivánlaborfalvi Berde Mózsa magyar általános iskola igazgatója, amely nehézségekkel küzd s melyet az ORMBK anyagilag megsegítette.
Az alábbiakban közzétesszük Márkó László beszámolóját. A vacsorán jelen volt neje, Nt. Pap Mária unitárius lelkésznő, aki most ösztöndíjas posztgraduáns hallgatója Berkeleyben a Starr King teológiai főiskiolának; valamint kislányuk, a hétéves Abigél.
Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
(Berzsenyi Dániel)
I
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves portlandi magyarok!
Szeretettel üdvözlök mindenkit, és a szentivánlaborfalvi gyermekek,
szülők és pedagógusok köszönetét szeretném tolmácsolni Önöknek.
Az előadásomban a falunkról, iskolánkról, az erdélyi magyarokról fogok
beszélni, arról, hogyan élnek egy kis erdélyi közösségben a 21.
században a magyarok..
Szentivánlaborfalva ikerfalu a Feketeügy partján, a volt Háromszék
vármegyében, Brassótól 30, Sepsiszentgyörgytől 15 km-re, 525 méterre a
tengerszint felett.
A falu nevét – a magyar nyelvterületen – főleg Jókai Mór első felesége
– Laborfalvi Róza (született Benke Judit, 1817–1886), a kiváló, magyar
drámai színésznő tette ismertté. Ő már Miskolcon született, édesapja
Kálnokon, de a Benke família ősi házának helyét ma is számon tartja a
falu.
Itt született az 1848–49-i forradalom és háromszéki önvédelmi harc
legfőbb politikai egyénisége és vezetője, Berde Mózsa (1815–1893), az
unitárius egyház jótevője. 1848-ban országgyűlési képviselő, erdélyi
kormánybiztos volt. A szabadságharc leverése után,1852-ben kötél általi
halálra itélik, de kegyelemként 4 évet tölt a josefstadti várbörtönben.
Szabadulása után saját birtokán gazdálkodot,t majd Gróf Bethlen Kamilló
jószágigazgatója volt. 1867-től 1872-ig belügyminiszteri tanácsosként
erdélyi ügyekkel foglalkozott. Örököséül az unitárius egyházat tette
meg.
Édesapja – Mózes – is részt vett a szabadságharcban. Koporsó alakú
sírköve (tumbája) ott látható a laborfalvi unitárius temetőben. Anyai
rokona volt szentiványi Márkos Dániel kolozsvári tanár, 1684–89 között
az erdélyi unitárius egyház püspöke. Innen származott a lángoló lelkű
költő, Szentiványi Mihály (1813–1842) is. Szentiványi Henter Benedek
1586-ban a fejedelmi tábla ülnöke volt, Háromszék főkirálybírája.
Még tudjuk, hogy hol volt szülőháza az első magyar nyelvű
„légtüneménytan”, meteorológiai–klimatológiai szakkönyv szerzőjének,
Berde Áronnak. Az MTA levelező tagja volt, és az 1872-ben alapított
kolozsvári egyetem első rektora.
Itt ringatták bölcsőjét Háromszék vármegye főispánjának, Szentiványi
Gábornak (1888–1950), aki a letűnt rezsím áldozata lett. Ehhez a
faluhoz kötődik Szentiványi Sándor (1905–?) unitárius teológiai tanár,
jeles szónok és egyházi író.
A falu idegenforgalmi értékei között említjük a szentiványi római
katolikus templomot, amely a középkori és Keresztelő Szent János
tiszteletére épült templom maradványain emelkedik. Erre utal félköríves
szentélye; sekrestyeajtójának reneszánsz ízlésben faragott gerendáján
virágornamentika díszíti a patrónus Henter család címerét a XVIII.
század elejéről. Ennek a famíliának a templom falán elhelyezett, verses
epitáfiuma egyedülálló síremléktípus a vidéken.
Ellátogathatunk a laborfalvi unitárius templomba is. Ez 1826-ban épült.
Belsejében van egy emléktábla, amelyet 1939-ben helyeztek el a nagy
jótevő, Berde Mózsa emlékére. A templom papi székje 1825-ben,
szószékkoronája 1892-ben készült. A bútorzatot díszítő terítők XVIII.
századi úri hímzések alapján készültek. Kisharangja 1793-ból,
lélekharangja (csengettyűje) 1787-ben készült. A templom elejébe
állították fel a magyar szabadságharc helybeli mártírjainak
emlékkopjáját (Lengyel László munkája, 1994). A templom melletti
általános iskola a Berde Mózes nevét vette fel.
Az iskolaudvar felőli falán Berde Mózsa bronzból való domborműve
látható (Petrovits István alkotása, 1994). A főút mellett állott
egykoron szülőháza is. Helyében ma új épület áll. Kapuoszlopai azonban
még eredetiek és ott áll a többszáz éves tölgyfa, amely láthatta még a
játszadozó Berde Mózsát. Ezt ma Berde Mózsa cserefája néven ismerik a
környéken.
Szentivány déli részén, a főút mellett áll a bizánci ízlésben emelt
görögkeleti templom. (Épült 1936–39 között.) Védőszentje Szent Miklós.
Belső falfestményeit, képeit 1937-ben készítették. A templom előtti
monumentális kereszt 1978–88-ból való.
Építészeti értékkel bír a település déli szélén álló barokk oromfalas
Szentiványi-sírkápolna. Hátsó tetőnyeregjén huszártorony van. Műemlék.
Nincs hiány kúriákban sem. A főút mellett látható a késő klasszicista
Szentiványi-kúria, a barokkosan átalakított Apor-Seethal-udvarház
oszlopos kiugró tornácával. Ugyancsak az út mentén, a Bucs–Gáll-féle
ház (tervezte Kós Károly) előtt monumentális székely kapu áll (Márkos
Béla munkája, 1935). Ezen a telken állott az irodalomból ismert régi
Szentiványi-kúria (XVII–XVIII század).
A római katolikus temetőkert bejáratához építették fel a két
világháború áldozatainak monumentális emlékművét (Kelemen Alpár terve,
1996).
A falu egykoron gazdag népszokásaiból alig maradt mára valami, ha csak
nem soroljuk fel a máshol is ismert húsvéti „locsolkodást”, zöld ág
állítását május elsején a leányos házak kapufélfáira, a regutabálokat.
A falutól keletre, a Feketeügy árterületén, az ún. Kupán-rétet védett
területté nyilvánították. Az itt levő meándertavakban (Kupán-tó,
Kis-tó, Feneketlen-tó) él a sárga tavirózsa (Nuphar luteum), amelyet a
környékbeliek kupánvirágnak neveznek. A Pázsint nevű helyen együtt
virít a békaszőlő, az úszó békalencse, káka, széles levelű gyékény és a
gyilkos csomorika. A Pázsinton nyílik a kockás (kotu) liliom és az
eléggé ritka szibériai nőszirom. A tavak környéke valóságos
madárszálló, nemcsak az itthoni, hanem a költöző vízimadarak számára is.
A falu lakossága a 2002-es népszámlálás hivatalos adatai szerint: 796
lakos, ebből 8 román, 783 magyar, 5 roma vagyis cigány, nem
hivatalosan, ahogyan a közösség számon tartja: kb. 14 román, 50 magyar
anyanyelvű cigány, a többi székelymagyar . 335 házszám van, ebből 280
lakott, többi hétvégi, kihalt, lebontott ház.
A falu lakósságának felekezetek szerinti megoszlása az 1992
népszámlálási adatok szerint: katolikus 399, református 270, unitárius
116, ortodox 20.
A falu lakósága a XX. század közepétől folyamatosan csökken. Az
iparosodás, a kollektivizálás hatására nagy volt a kiköltözések száma,
főleg a fiatalok hagyták el a falut. Ugyanakkor egyre kevesebb
gyermeket vállaltak az itthonmaradók. Ma már nem ritka az egykézés sem.
A faluban lévő malom a környéken a legjobban felszerelt malom volt,
1989-ig nagyon sok helybelinek biztosított munkahelyet. Az uzoni
szeszgyárban is sokan dolgoztak, sokan a sepsiszentgyörgyi gyárakba
ingáztak. A rendszerváltás utáni gazdasági változások után ezek az
ipari egységek rohamosan legyengültek, szerre a munkásokat
elbocsátották, így most a falu munkaképes lakóságának kb. 70 %-a
munkanélküli.
Foglalkozás szerinti megoszlása a falunak: 0-3 év – 25,
óvodás – 45, I-VIII. – 70, középiskolás+szakiskolás+akik nem járnak
iskolába 18 évig – 25, hivatalosan munkakönyvvel dolgozik – 40, feketén
cégeknél plusz napszámos kb. 30-60(változó), gazdálkodó – 50-60 család
(6 nagyobb, 25 hektár felett), kürtősös – 28 család, külföldön
dolgozik-csencsel-stb.- 40, állandó, biztos jövedelem nélküli (se föld,
se munkahely se társadalmi segély –– 30-40, állami nyugdíjas: 200,
kollektív, mtsz. nyugdíjas 130.
Egyéb társadalmi adatok: TV 135, vagyis csak minden második családnak
van televiziója, rádió 250, autó 60, fürdőszoba 40, telefon 115,
internet 5, villany nélkül 5 lakás, újság: a Háromszék-119 helyre jár.
Gazdaság:1 külföldi főrészvényessel malom 11 vagon napi kapacitással, 6
vegyesbolt-bár, 28 kürtős-kenyérsütő, 4 magánvállalkozó, 50-60
gazdálkodó, 3 asztalos, 4 kőmıves, 3 festő, 1 ezermester-faragó, 3
lakatos, 2 szövőnő, 2 tejbegyűjtő.
Mezőgazdasági szakember ill. állatorvos és technikus helyben nincs, 685
ha föld művelés alatt (vegyes: szántóföld-rét-kaszáló,
pityóka-búza-kukorica-árpa-répa-zab a sorrend), 280 szarvasmarha, 464
juh, 1036 disznó-malac, 68 igásló, 36 traktor, 5 kombájn.
Becsült átlagjövedelem családonként havonta 3 millió lej alatt (kevesebb, mint 100 USD) -
Egészségügy: 2003: 7 újszülött, kb.15 halott, 100 krónikus beteg, 4
mozgássérült, heti két nap általános orvosi rendelés, fogorvos nincs
helyben.
Amint látható az emberek jórésze mezőgazdaságból, burgonyatermelésből
él, de a magas befektetési árak és az alacsony hasznosítási ár,
valamint a felvásárló piac bizonytalansága miatt legtöbbször ez is vagy
veszteséges vagy alacsony jövedelmet biztosít.
Négy-öt éve, kihasználva, hogy a falun nemzetközi út halad át,
kürtőskalácsot sütnek nagyon sokan és a kapuk előtt árusítják. Azonban
legtöbben illegálisan teszik mindezt, és így állandóan ki vannak téve a
hatóságok zaklatásának.
Sajnos befektetők nem érkeztek a faluba, magánvállalkozások is
kimerülnek az élelmiszerüzlet, vendéglő nyitásban, de ezek sem
nyereségesek.
Mivel közigazgatásilag Uzonhoz tartozik Szentivánlaborfalva, így a
községközpontból nagyon kevés összeget kap, vagy egyáltalán semmit
helyi befektetésre. A kulturális élet önszerveződő alapon mıködik: a
közművelődést az évi 4-5 bál, előadás, rendezvény jelenti, ebből
rendszeres a szüreti, kosaras bálok és iskolai rendezvények, a többi
alkalomszerű. Ezek bevétele néhány millió, nem elég a minimális
költségekre.
Közlekedés: napi egy busz Szentgyörgyre, vasút nincs, Uzonból iskolabuszjárat.
Sport: van focipálya, ’90 óta nincs csapat, a ping-pong újraindulóban –
téli szezonban, gyenge a felszereltség, más sportágakat nem űznek.
Szervezetek: rendszeresek az unitárius egyházközség és nőszövetség
rendezvényei, időszakosan RMDSZ, kórus, alapítvány, színjátszók.
Testvértelepülésünk: nincs.
Változást jelentett, hogy 1995-ben fiatal unitárius lelkésznő került a
faluba, aki több színdarabot tanított be a fiataloknak, pályázati
pénzekből, amerikai segélyből és a hívek közmunkájával egy kis
imatermet hoztak létre. Itt szombatonként a gyermekeknek, felekezeti
hovatartozás figyelembe vétele nélkül, játszónapokat, „vasárnapi
iskolát” tartanak. Két használt számítógépet vásároltak nyugati
segélyből, így a gyermekek elsajátíthatják a számítógépes
alapismereteket is.
A nőszövetségi összejövetelek alkalmával rangos meghívottak tartanak
közérdeklődésnek örvendő témákról előadásokat, népfőiskolai jelleggel.
Az előadások után közös beszélgetések zajlanak az adott témáról.
Az idén tavasszal az iskolával közösen a magyarországi Mocsáry
Alapítvány támogatásával orvosok, eészségügyi szakembetrek tartottak
előadást, ugyanakkor a gyermekek számára táncházat, drámajátékokat
szerveztünk és tíz hajléáktalan, szegénysorsú gyermek számára két
hónapig biztosítottuk a tízórait.
A faluban van egy Berde Mózsa nevét viselő alapítvány, amely a 90-es
évek elején tevékenyen részt vett a falu kulturális életében. Az
alapítvány a 1990-es évek elején megszervezte, kivitelezte az iskola
névadását, emlékplakettet helyeztetett el az iskola falán Berde
Mózsáról, 1848-as hősök emlékére kopjafát állítottak az unitárius
templom elé, a két világháborús hősök emlékművét a közös temető
bejáratához, megszervezte a millenniumi ünnepséget, az unitárius
templomba millenniumi emléktáblát helyeztek el. Minden évben az iskola
legjobb tanulója Berde Mózsa díjban részesül, ami az elmúlt évekig egy
bizonyos (nem nagy) pénzösszeg volt, az utóbbi két évben
jutalomtáborozás. Az idén tavasszal az alapítványt újra életre
keltettük, falunapokat szerveztünk a falu első említésének 670 éves
évfordulójára.
Az iskolánk múltjából, jelenéből és jövőjéről
A falu oktatástörténetének gyökerei a XVI. századig nyúlnak vissza: a
két falunak (Szentiván és Laborfalva) már ebben században volt közös
iskolája. Az iskolák létezését a XVII. századi Enyeden tanuló
szentiváni tanulólajstromok bizonyítják.
A falu oktatástörténetéből az első adat 1698-ból származik, amikor Csegezi Dániel iskolamestert emlegetik.
Szentivánban 1884-ben új iskolát építenek állami segélyből és a falu
közadakozásából. A XIX. században a ténylegesen iskolába járó gyermekek
létszáma 75 és 104 között ingadozott. 1860-tól bevezetik az ún. ismétlő
iskolát.
A laborfalvi unitárius egyház egyház 1862-es keblitanácsi
jegyzőkönyvében ez olvasható: „Az iskolában 20 fiak és 6 leányok vannak
Kádár Lajos vezetésével.” 1872-73-ban állami segéllyel a kor
követelményeinek megfelelő épületet emelnek. 1904-ben az addig
unitárius egyházi iskola állami jellegű lett.
1919-ben az imperiumváltás idején az unitárius egyház közgyűlésen
elhatározza egy felekezeti iskola megnyítását. 1924-ben bevezetik a
román nyelv tanítását a felekezeti iskolában is. Egyre-másra
tornyosulnak a nehézségek az iskolák előtt: vagy nincs tanító, vagy az
iskolaadót nehéz összegyűjteni. 1926-ban meg is szűnik az unitárius
felekezeti iskola.
A katolikus iskola, ha nehezen is, de tovább él, helybeli támogatóknak köszönhetően, egészen 1948-ig, mikoris államosítják.
Az 1940-44-es „kicsi magyarvilágban” helyre áll az anyanyelvı oktatás, ezáltal egyre nő a tanulni vágyók száma.
1948-ban létrejön az egységes állami 7 osztályos iskola. Az 50-es
években több épületben működik az iskola, egészen 1963-ig, amikor a
hajdani unitárius kántori lakást, később unitárius iskolát kibővítik
egy új szárnnyal, a falu lakosságának lelkes támogatásával és állami
hozzájárulással. A mai nap is ebben az épületben zajlik az oktatás
Szentivánlaborfalván.
1977-ben részben megszűnik a felső tagozat, az addig szakértelemmel
létrehozott, jól felszerelt iskola felsőbb utasításra a szomszéd
iskolák prédájává lett. A gimnáziumi osztályok visszaállításáért sokat
küzdöttek a szülők, így kétévi kérelmezés után 1986-ban ismét
nyolcosztályos iskola lesz Szentivánlaborfalván.
Az iskolánk jelenében a legnagyobb probléma a kis gyermeklétszám.
Sajnos ez egy általános romániai jelenség, ami az erdélyi magyarságot
hatványozottan, fokozottabban érinti. Az országos fogyása a lakóságnak
5%, ezzel szemben a romániai magyarság az utóbbi 10 évben közel 12%-al
csökkent. Ennek bonyolult gazdasági, kulturális okai vannak.
Szentivánlaborfalván is az utóbbi 10- 20 évben mind a falu lakossága,
mind az iskola gyermeklétszáma fokozatosan csökkent. A statisztikák és
a reményeink szerint most vagyunk a mélyponton, két-három év múlva már
létszámemelkedés várható, hiszen az óvodában 10-12 gyermek van egy
csoportban, ami azt jelenti, hogy pár év múlva már nagyobb létszámú
osztályok lesznek.
A jelenlegi román kormány tanügyi politikáját a gazdaságosság és a
beolvasztás elve határozza meg. Ennek egyenes következménye a kis
létszámú, főleg magyar tannyelvü kisiskolák felszámolása, egységes,
központi iskolákba való beolvasztása. Ez azzal a veszéllyel is jár,
hogy megszűnnek a teljesen magyar tannyelvű iskoláink, hiszen minden
község úgy van kialakítva közigazgatásilag, hogy pár százalék román
lakosság is legyen benne még a magyar, székely vidékeken is. Az így
létrejövő központi iskolákban már szükségszerıen román tagozatok is
működnek, az iskola vezetése is közös. Így gyakorlatilag két-három
magyar iskolából létrehoznak egy vegyes iskolát!
Az iskolánkban éppen ennek az elsorvasztó politikának köszönhetően az
utóbbi években semmiféle állami befektetést nem eszközöltek, minek
következtében az iskolaépület állapota leromlott, az oktató és tan- és
szemléltetőeszközök elavultak, az iskolabútorzat az 50-es évekbeli,
semmiféle a modern oktatás feltételeinek megfelelő audio-vizuális,
technikai eszközzel nem rendelkezünk.
A 2003-2004-es tanévben iskolánkba az óvodától a 8.osztályig 116
gyermek jár, van két szakképzett óvónőnk, 2 tanítónőnk, 5 tanárunk,
mind szakképzettek. S persze jómagam, fizetésnélküli szabadágon.
A mi elképzelésünk szerint az óvodai oktatás szerves része az iskolai
oktatásnak, hiszen az alapok lerakása fontos része az oktatói, nevelői
munkánknak. Éppen ezért már óvodáskorban odafigyelünk a gyermekek
fejlődésére, a befektetéseket is úgy próbáljuk hasznosítani, hogy a
legkisebb gyermektől a legnagyobbig, mindegyik haszonélvezője legyen
azoknak.
II
Kányádi Sándor erdélyi költő 2002 nyarán Székelykeresztúron az
unitárius lelkészi családok első találkozóján tartott előadásában egy
meghökkentő mondattal lepte meg a hallgatóságát: a magyar nemzet
újraegyesítése, egymásra találása a modern kor vívmányainak
köszönhetően már nem csak álom, hanem megvalósítható. Nem azt kell most
már mondani: hogy lóra magyar!, hanem : Internetre magyar! A magyar
kultúrát fel kell vinni az Internetre, hogy a világ minden részén
elérhető legyen, virtuális magyar közösségeket kell létrehozni, amelyek
legyőznek minden akadályt, határt és melyekben egymásra találhat az
erdélyi székely és az amerikai Magyar.
Előre furcsának, idegennek tűnt Kányádi javaslata, hiszen a valóságos
találkozásokat, beszélgetéseket, nem pótolhatják a mosolynélküli
virtuálisak. A falusi bál hangulatát sem helyettesítheti egy Sebestyén
Márta mp3-as meghallgatása. De mégis több mint semmi, egy lépés lehet
az igazi találkozások felé.
Persze ahhoz, hogy a magyar kultúra elérhető legyen minden magyar
számára az interneten még sok van hátra, főleg a Kárpát-medencében,
Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken: számítógépek kellenek, internet
hozzáférés, ami most még az emberek nagyrészének anyagilag
elérhetetlen. Talán majd a Teleházak elterjedése segíteni fog a
jelenlegi helyzeten.
Miért mondtam el mindezeket most Önök előtt? Azért, mert az Internet
nélkül én sem lennék itt most Önök között. Persze az érdem elsősorban
Éltető Lajos barátunké, de az internet nélkül őt sem ismertem volna
meg, nem írhattam volna meg a tavalyi segélykérő levelem, nem
küldhettem volna el annyi embernek, nem érkezett volna olyan sok
segítség, bátorítás, szeretet.
Az egész egy székely falu, Szentivánlaborfalva unitárius parókiájának
konyhájában kezdődött, ahol 2001 őszén, gyomorfájás miatt
betegszabadságon lévén, az amerikai unitáriusoktól ajándékba kapott
laptopon interneteztem. És azon morfondíroztam, hogy miért nincs az
iskolánkban könyv, magyar könyv, amit a gyermekek kezébe adhatnék. És
miért csak morfondírozunk, szídjuk a jelenlegi állapotokat, az államot,
a rendszert, stb., miért nem próbálunk valamit tenni a helyzet
megváltoztatásáért.
„Nincs időnk várni, mert megöregszünk és meghalunk anélkül, hogy
látnánk sorsunk jobbra fordulását. Nincs időnk várni arra, hogy mások
megoldják helyettünk a dolgokat! Akaratunk van, erőnk van, szívünk van,
hogy megtegyük a jobbító lépéseket. Ezért elkezdjük.
Gigantikus feladat. Mit tehetünk, mi kis emberek a világokat rengető
erők sodrában? Elindulunk arra, amerre a helyes utat véljük. Először
kis lépéseket teszünk, mert jelenleg arra vagyunk képesek. Kicsiket
lépünk, de együtt, nem külső parancsra, hanem belső elhatározásból.
Megtanulunk lépni aprókat, majd nagyokat, később talán futni is fogunk,
ha el nem gáncsolnak. Ha pedig elgáncsolnak, felállunk, és tovább
megyünk.” (Magos Gábor)
Akkor már több levelezőlistára feliratkoztam, akkor ismerkedtem az
internettel, a magyartanárok levelezőlistájára írtam egy segélykérő
levelet, hogy a kiselejtezett gyermekkönyveket, olvasmányokat juttassák
el hozzánk. Az emberi szolidaritás eddig nem ismert fokát tapasztaltam
meg a következő hónapokban, hetekben: a világ szinte minden részéről
jött levél, amelyekben az emberek, szervezetek, alapítványok ajánlották
fel segítségüket. Persze sok olyan is volt, ami igéret maradt, de sok
igéret megvalósult: könyvek, segédeszközök, pénzadományok, táborok
formájában.
Csak pár példa a segítségnyújtásra:
1. Az akkori Gyermek- és Családügyi Minisztérium könyvtárosnője Harach
Péter miniszter beleegyezésével a minisztérium gyermekönyvtárát
ajánlotta fel, kb. 1200 gyermekkönyvet, ami igaz csak egy év múlva
érkezett hozzánk a Máltai Szeretszolgálat segítségével. A megyei
könyvtárban mnincs annyi jó mesés könyv, mint az iskolánkban!
2. Két székesfehérvári hölgy, a Postabank dolgozói, szabályos gyűjtésbe
kezdtek: cégeket, kiadókat kerestek meg és egy autónyi adományt:
könyveket, tanszereket, irodaszereket küldtek az iskolánknak. Ugyancsak
ők a banknál kijárták, hogy öt használt, kiselejtezett számítógépet
adományoztt a bank az iskolánknak.
3. A tatabányai önkormányzat által támogatott iskolák egy kamion
iskolabútort, tankönyvet, segédeszközt küldött, aminek nagyrészét a
környék kisiskolái között osztottunk szét.
4. A falunkból Hollandiába elszármazott óvónő holland iskolabútorokat
hozott, amelyekkel ki tudtuk cserélni a már több mint 40 éves bútorokat.
5. Egy magyarországi polgári kör, úgymond örökbe vette az iskolánkat.
Az egyik informatikus tagjától az általa készített oktató CD-t kértem
adományba, amit szívesen rendelkezésünkre bocsátott, ugyanakkor arra
biztatott, hogy írjam meg mire volna a legnagyobb szükésgünk: tél
közeledtén elmesétem, hogy minden télen a legnagyobb gond a tüzifa,
hiszen az önkormányzat által biztosított fával nem tudjuk az
osztálytermeket csak 10-14 fokosra kifüteni (persze Celsius fok).
Budapesten egy ineternetes körlevél segítségével gyűjtést rendeztünk és
sikerült összegyűjteni a téli fűtésre valót. Itt engedjék meg, hogy egy
újságcikket idézzek, amelyet ennek a gyüjtésnek kapcsán írt az egyik
résztvevő:
„A FényHíd és Baráti Köre tavasz óta saját szerény kis eszközeivel
próbál segíteni a szentivánlaborfalvi (Háromszék) Berde Mózsa
iskolának. Barátaink segítségével szótárak, nyelvkönyvek, játékok,
oktatási segédeszközök jutottak el egy olyan színmagyar faluba, melynek
mindennapjai Móra Ferencet idézik. Ahol gyermekek azért maradnak
napokra el az iskolából, mert tizenkét évesen napszámba kell menniük.
Ahonnan nem lehet továbbtanulni, mert nem tudják kifizetni a
buszbérletet a közeli Sepsiszentgyörgyre. Ahol télen 130 gyerek
nagykabátban didereg az iskolapadban, mert fűtésre sincsen pénz.
Az iskolaigazgató, Márkó Laci két kolléganőjével, Zsuzsával és Kingával
Gábor vendége volt egy pár napig. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a
téli fűtésrevalót „sok kicsi sokra megy” alapon valahogyan összeszedni
nekik.
Két estére hirdettünk meg találkozót, nem csináltunk mást, csak a
FényHíd listáján körbeküldtük a felhívást a gyűjtésre, és Laciékkal
való személyes találkozásra, ismerkedésre. Első este egy „nemzeti”
étteremben ücsörögtünk, a barátok jöttek, hozták adományaikat.
Kisvártatva megjelent egy (számunkra) ismeretlen ember, megkérdezte, ki
az a Magos Gábor, egy polgári kör nevében odaadott 35.000 forintot,
köszönt és távozott.
Ez a 35.000 forint az iskola egész téli fűtésének egyharmadát fedezte.
Ezt a fiút közülünk senki nem ismerte. Ez a fiú nem ismert senkit
közülünk. De jött, hozta a sok-sok pénzt, odaadta, elismervényt nem
kért, ment a dolgára tovább.
Édesanyám elbeszéléseiből kicsiny korom óta ismerem az ’56-os
történeteket. Amikor a betört kirakatba nem nyúlt be senki, amikor az
emberek ismeretlenül szóba álltak egymással, amikor mindenki segített a
másiknak, amikor a közös ügy volt a fontos. És az a katarzis, amivel
minket, magyarokat nem a görög drámák, nem a shakespeari alapigazságok,
de a normális emberi önzésen felülemelkedni tudásunk évszázadról
évszázadra megajándékoz.
És jön egy fiú, hoz sok-sok pénzt, nem tudja, kinek a kezébe teszi. Nem
ismeri, és mégis bízik benne. Hogy az a pénz oda kerül, ahova ők azt
szánták.
Teher alatt nő a pálma, tartja a közmondás. Szerintem pedig ez a remény ideje.”
(Bercsi Kati)
A támogatások csúcspontja az idén nyáron szervezett magyarországi
táborok voltak, amelyeket nem tudtunk volna megvalósítani az Önök
segítsége, adománya nélkül. Amikor megérkezett az adomány, akkor úgy
döntöttem, hogy az iskola központi fütésére fogjuk költeni. De
időközben az iskolánk udvarán csak egy éve újraásott kútból eltünt a
víz, az kút kiásása, a vezetékszerelés stb. újabb 1500 USD-be került,
közben a gyermekek nyári táborozásához nem volt meg az útiköltségre a
pénz, ami szintén 1000 USD körül volt (22 vonatjegy Budapest
-Sepsiszentgyörgy, oda-vissza).
Így úgy döntöttem, hogy az Önök adományából a vonatjegyeket vásárolom
meg, és a kút újraásásához a pénzt más forrásból próbálom megoldani.
Azóta a kutat is kiásták, egészen újat, modern technikával, igaz akkor
már mi Amerikában voltunk.
A nyáron a gyermekeink négy magyarországi táborban vettek részt:
kézmüves, madarász, informatika és betyártábor, összesen 22 gyermek,
pedagógus. Ezekbe a táborokba azok a gyermekek mehettek el, akik jó
tanulmányi eredményeket értek el és tevékenyen kivették a részüket a
közöségi munkából. A jelmondatunk az volt, hogy az egyéni boldoguláshoz
a közösségépítésen át vezet az út.
Most már iskolánk tárgyi felszereltsége mondhatni megfelelő, vannak
könyveink, számítógépeink, oktatószoftvereink, most már csak élni kell
a lehetőséggel: mindezeket be kell vonni az oktatás, a nevelés
folyamatába, hogy gyermekeink hasznosan tudják alkalmazni mindezeket.
A gondjaink mindezek által sajnos nem csökkentek, mivel a téli fütés
most sincs megoldva, innen Kaliforniából még nekem is hihetetlennek
tünik: a múlt héten San Joseban fürödtem, míg otthon édesapám havat
sepert Olaszteleken, és a diákjaim odahaza megint vacogtak, mivel nincs
elég fa ahhoz, hogy októberben tüzet tegyenek.
Az iskolaépület nagyon régi, feljavításra szorul: szigetelés, festés, villanyhálózat.
Az udvaron szeretnénk egy játszóteret létrehozni. Nincs még
televiziónk, ahol az adományba kapott mesekazettákat megnézhetnék a
gyermekeink, a saját tévémet szoktam elvinni az iskolába.
Ha fénymásoló, nyomtató van az iskolában, az nagyon jó, de a
fénymásolóhoz papír kell, a nyomtatóhoz festék. Az önkormányzat által
biztosított költségvetsében pedig ilyesmikre nincsen pénz. A 2002-es
évi költségvetésünk így nézett ki:
1. villany 5 101 200 ROL $ 153 39 099 Ft
2. telefon 5 100 000 ROL $ 153 39 090 Ft
3. takarítóítószer 1 740 000 ROL $ 52 13 337 Ft
4. javítás 27 206 400 ROL $ 815 208 528 Ft
5. tűzifa 30 000 000 ROL $ 898 229 940 Ft
6. összesen 69 147 600 ROL $2070 529 994 Ft
Ennyi. Semmi egyéb. Sem irodaszerek, sem tanszerek, sem könyvek, sem
ösztöndíj, fogyóanyagok, sem sportszerek, semmi. A szülők anyagi
segítségére sem számíthatunk, hiszen ők is munkanélküliek.
Az, hogy a román állam mennyit költ egy szentivánlaborfalvi gyermekre
(a tanárok fizetésén kívül, egytanár átlag havi fizetése kb. 100 USD)
nagyon egyszerű kiszámítani: az évi előirányzott költségvetés
végösszegét el kell osztani a gyermekek létszámával:
Ez egy gyermekre 531 904 ROL, azaz $16.
A szentivánlaborfalvi Berde Mózsa Általános Iskola azon erdélyi kis
gyermeklétszámú, magyar tannyelvű iskolák közé tartozik, amelyeknél
fennáll az intézmény felszámolásának sajnos nagyonis reális veszélye.
Ez elsősorban a felső tagozatra ( V.-VIII. osztály) érvényes.
Ehhez a helyzethez a demográfiai helyzet romlása vezetett, a 800 lakosú faluban 2002-ben 116-an jártak óvodába és iskolába.
Mit jelent iskolaigazgatónak lenni Erdélyben 2003-ban? - kérdezték az
idén nyáron tőlem Budapesten. Könnyü volt a válasz: felelősséget. Nem a
hivatalnokét, aki elsősorban az államot, a hatalmat képviseli pénzért,
a fizetésért, hiszen az iskolaigazgatóság nem jár annyi anyagi
előnnyel, hogy megérné azért elvállalni. A hivatalnok fél, én nem
félek. Én elsősorban ember vagyok, utána magyar, utána tanár és csak
végül igazgató. Amikor a hatalom utasít, a magyar ember hallgatja meg
és ő is hajtja végre, ha végrehajtja, és nem a hivatalnok. Sokszor kell
mást és másképp tenni, mit ahogy az utasítás fentről jön, de a
felelősséget is vállalni kell azért. Nincs félelem bennem, azért, mert
nem szolgálom a hatalmat, hiszen az én feladatom a gyermekek, a
közösség segítése. Ez a vállalás sokszor kerül szembe a
tanfelügyelőség, a kormány érdekeivel és ilyenkor a helyi közösség
érdekeit kell előnyben részesíteni.
Én hiszek abban, hogy az életben nem a nagy tettek, a nagy szavak a
döntőek. Hanem a kis tettek, a kis szavak ereje fogja megváltoztatni a
világot, remélhetőleg megjavítani. Mindenki a maga helyén. A
gyermekeknek mikor a Tücsök és a hangya meséjét tanítom, mindig
felhívom a figyelmüket a tücsök igazára: ő zenélt, mert neki az volt a
dolga. A tanár sem két kezi munkás, mégis dolgozik, a lelkész, az orvos
is. Ők is tücskök, akkor télen éhezzenek? És a gyermekek előbb
óvatosan, de később felcsillanó szemmel adnak igazat. Mindenkit a maga
helyén kell értékelni.
Kis lépésekkel érjük el az Óceánt is: kis élhető világokat kell
teremtenünk falvainkba, közösségeinkbe: tudásból, szeretetből, egymásra
figyelésből. És ezeket a világokat semmiféle hatalom nem veheti el
tőlünk, hiszen itt van bennünk, magunkban hordjuk, magunkkal viszük
mindenhova. Haza a magasban, haza az agyakban, a haza itt van bennünk.
Ezért marad meg mindörökre, miénknek, magyarnak.
Magyarnak lenni nem szavakat és érzést jelent elsősorban számomra,
hanem tetteket. Nem csak beszélni, írni kell a magyarságról, himnuszt
énekelve piros-fehér-zöldre festeni a világot.
Nem. Inkább cselekedni a közösségért: a családért, az iskoláért, a faluért, a nemzetért.
Nem nagy dolgokat: apró, mindennapi tetteket: felásni a kertet,
szabadidőben is a gyermekekkel foglalkozni, adni egy könyvet egy öreg
bácsinak, a szegényebbnek egy darab kenyeret, egy mosolyt a
megtörtebbnek. S ha kell, felelőséggel gondolkozni a közért.
Átadni azt, ami érték a gyermekemnek, a gyermekeknek.
S vállalni, akkor is, mikor csak nehézségek adódnak belőle, nem dacból,
nem büszkeségből, hanem egyszerű, természetes, magától értetődésből:
hogy magyar vagyok.
Ennyi.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
comments powered by Disqus
