MBK

Végnapjait éli az amerikai magyar diaszpóra

Veres Kovács Attila Egyesült Államokban szolgáló református lelkipásztor a megszűnt magyar kolóniákról, az "etető egyházakról", eladott templomokról, globalizált magyarokról, a Duna Televízió gyenge fogadtatásáról és a verhetetlenség illúziójáról beszél az a Erdélyi Napló című nagyváradi hetilapban. Tavaly márciusban az Erdélyi Napló hasábjain az ön egyik amerikai látogatását követően az ottani magyar diaszpóra helyzetéről beszélgettünk. Azóta annyi változott, hogy ön az Ohio államban lévő Lorain városának gyülekezetében vállalt egy évre lelkészi szolgálatot. Testközelből és a mindennapokban megélve, hogyan tapasztalja, milyen helyzetben van az amerikai magyarság?
A kilencvenes évek elejétől gyakori látogatásaimkor alkalmam volt hivatalosan, mint az egyházkerület főjegyzője és külügyi előadó-tanácsosa, de magánemberként is közelebbről megismerni az amerikai diaszpórában élő magyarság igen összetett társadalmi, anyagi, egyházi, etnikai és érzelmi helyzetét. De velük élve, mint egy jó házasságban, mélységében látom helyzetük alapvető kérdéseit. Általában véve az ide szakadt magyarjaink mindig megállták a helyüket, mindegy hogy egyszerű székely esztergályosként, szilágysági ácsmesterként vagy vállalkozó üzletemberként, netán tudósként élték életüket, s akik Buffalotól San Diegoig és Miamitól Portlandig mindenütt igen szép számban vannak. A függetlenségi háborúkban, majd a polgárháborús időkben sok magyar tette lábát erre a földre. De minden előzőt meghaladt a 20. század tízes éveiben történt kivándorlási hullám, melynek okait ismerjük. A végtelen lehetőségek földjén, ahol az általános műveltség színvonala az erdélyinél sokkal alacsonyabb, magyarjaink megtalálták a módját annak, hogy becsületes munkával tisztes egzisztenciát biztosítsanak családjuknak.

Megszűntek a nagy magyar kolóniák

Etnikai szempontból ma felbomlóban vannak azok a közösségek, amelyek a hetvenes évekig létszámban és nyelvben igen életképesek voltak. Akkor kezdődött egy nagyfokú beolvadás, mivel az ötvenes években kijött utolsó nagy bevándorlási hullámban érkezettek gyermekei lassan feladták anyanyelvüket, teljesen angol nyelvűvé váltak, nem tehettek másként. Megszűntek a nagy ipari üzemek, s a sok magyar, aki ott dolgozott, elvándorolt más államba munkát keresni. Ezzel együtt elment sok más vállalkozás is. Nem volt magyar utánpótlás, mert ezekre a helyekre nem jöttek már újabb bevándorlók. Az ittlévők lassan elveszítették anyanyelvüket. Tisztelet azoknak az időseknek, akik még kitartanak nyelvük és egyházuk mellett, mely lassan fogy, majd teljesen elfogy. Az egyházak maradtak szinte kizárólagosan azok az intézmények, amelyek még őrizni próbálják a hagyományokat kicsiny közösségeikben. A cserkész-mozgalom magyar ismeretet, népdalokat, néptáncokat, irodalmat és konyhai hagyományt is megpróbál tanítani a gyermekeknek. De ez sem általános. Mint mondtam, az amerikai magyarság már nem az a tömeg, melyet évtizedekkel ezelőtt még olyan életképesnek tartottunk. Mint etnikum lassan elfogy, annak ellenére, hogy ma is jönnek ki fiatalok az államokba dolgozni vagy tanulni. De ők már nem a magyart keresik, hanem a dollárt. Ha mégis, akkor általában segítséget kérnek letelepedésük megkönnyítéséhez.

A jólétben fokozódik a belső üresség

- Milyen fő különbségek fedezhetők fel egy erdélyi és egy ottani gyülekezet között?

- Az egyéves időszakot, melyre szerződés kötelez, igyekeztem beosztani, hogy az egyházi életet úgy szervezzük meg, hogy erősítsük az evangéliumi jellegét. Az egyházközség, melyben dolgozom, igen életképes, az átlagnál nagyobb (több mint ötszáz lélek). Olyan jól szervezett, hogy a lelkipásztornak nem is kell ezzel foglalkoznia. Mindennek megvan a gazdája a gyülekezetben. Pontosan, becsületesen elvégzik a rájuk bízott feladatot, amit a presbitérium minden havi gyűlésén jelentésben számon is kér tőlük. Itt a presbitériumok olyan nagyhatalmúak, hogy senki nem szólhat bele a döntéseikbe, sem esperes, sem püspök. Igazi autonóm intézmények, amelyeknek példáját otthon is erősíteni kellene. A presbiteri bizottságokban él az egyházközség mint intézmény. Öröm nézni, mennyire jól működnek ezek a bizottságok az otthoniakhoz képest. Itt az egyház nem pap-centrikus. A lelkész legfőbb kötelessége, hogy az evangéliumot vigye szószékre, családokhoz, kórházakba, öregek otthonaiba és az egyház bizottságaiba. De azt aztán végeznie kell. Minden hónapban beszámolót kell írnia a presbitérium számára, melyben tételesen lefektetve kimutatja, mennyit és mit dolgozott. Itt csak teljesítményre adják a fizetést. Tiszteletet nem azzal vív ki a lelkész, hogy diplomát szerzett, hanem azzal, amit és ahogyan dolgozik. Nagyon éhesek az emberek az evangéliumra itt is. A jólétben nő a belső üresség. A társadalmi berendezkedés folytán korán magukra maradnak a szülők, mert a gyerekek általában nagykorúságuk pillanatában kirepülnek, nagyon messze.

A családlátogatás egyébként nagyon izgalmas ám ezen a földön. Valódi sikerélmény megtalálni egy-egy famíliát a szétszórt, szétterült településeken. Jókat mulatunk az öt-hat jegyű házszámokon. Amikor már a 28.645-ös számnál vagyunk, örvendezünk, ugyanis már csak alig 15 ezren kell túljutni, és akkor megtaláljuk a keresett házat.
A luxus-öregotthonokban a halált váró, fölösleges, idős emberek látványánál nincs szomorúbb egy lelkész számára. Szintén a társadalmi berendezkedés miatt az időseknek kitalálták a halál előszobájának ezt a személytelen, nagyon drága, de igen elegáns formáját. A valamikori nagy magyar gyülekezetek tagjainak jó része ma már ilyen helyeken lakik.

Evangélium helyett paprikás csirke

- Vannak-e az amerikai és az itthoni közgondolkodás, életfelfogás között szembetűnő különbségek?

- Az amerikai életfelfogás középpontjában az üzlet áll, mindent az határoz meg. Nem akarom azt mondani, hogy a pénz, de nem állunk mesze tőle. A baj csak az, hogy az egyházról szóló beszámolóm sem lehet mentes attól, hogy az egész egyházi életet itt úgy tekintsem, mint egy üzleti vállalkozást, amely minden lehetőséget megpróbál, hogy felszínen maradjon, illetve nyereséges legyen. Ez az alapvető különbség az otthoni és az itteni egyházi közgondolkozás között. Gyakran szoktam mondani, hogy az egyházaink ezen a földrészen főleg "etető egyházak", mert a magyaros ételeknek akkora sikerük van még mindig a népek között, hogy jórészt ebből tartják fenn magukat. Az újsághirdetésekben arról soha nem lehet olvasni, hogy valahol evangelizációt tartanának, de arról igen, hogy éppen melyik magyar egyházban készül a kolbász, hurka, töltött káposzta, paprikás csirke, káposztás tészta vagy fánk. Erre jönnek az emberek. A mi egyházunk évente annyi ilyen élelmiszert értékesít, amit csak tonnában lehet mérni. Önkéntes munkában végzi a munkát a gyülekezet tagsága, legtöbb helyen sajnos csak az öregek. S ha elfogynak az idősek? Akkor bekövetkezik az, amit mi otthon el sem tudunk képzelni. Azt mondja a presbitérium a papnak, hogy tovább nem tudja alkalmazni, menjen el.

Munka nélküli papok, eladott templomok

Szomorú helyzeteket tapasztalok mindegyre. A lelkész fölöslegessé válik, mert pénzbe kerül. A valamikori nagy egyház ma pénztelenségben szenved, ezért elküldi a papot. Mi lesz a kis maroknyi néppel, amely még megvan? Kit érdekel? Ki törődik a lelki üdvösségükkel ezután? Nem fontos! A majd hatvanéves lelkésznek nincs hova mennie, mert már ebben a korban olyan magas az egészségügyi biztosítása, amit nem vállal egyetlen egyházközség sem. Pedig ő mindent megpróbált: kiírta a templom elé, hogy ökumenikus, csak jöjjenek és fizessenek az emberek, sőt, levette a hagyományos református palástot is, fehéret öltött, kálvinit, meg zöldet, tavaszit, csak hogy megfelelőbb legyen az amerikai ízlésnek. Sok helyen - a szóban forgóban is - hetente többször a bingónak nevezett társasjátékozóknak adják ki a gyülekezeti termeket, s a bevételt fenntartásra fordítják. Hiába, nagy a recesszió, romlik a gazdaság, kevés a pénz. Bezárják az egyházakat is. Nincs is annál szomorúbb, mint amikor osztozkodnak a még meglévő hívek az egyház megmaradt vagyonán, úrasztali terítőin, kegyszerein, könyvein stb. A templomot pedig eladják, megveszi majd egy nagyon szapora színes bőrű vagy spanyol közösség. A magyarok szinte megrokkantak lélekben, amikor a legnagyobb amerikai református templomukat, a clevelandit eladták a kilencvenes évek közepén. Szinte olyan jelkép volt ez az újvilágban, mint a jeruzsálemi templom az ószövetség népe számára. Hatalmas bástyáját veszítette el akkor a legnagyobb diaszpóra.

Kőművesek, Pongráczok, Pándiak “már nem beszélnek magyarul”
Túlélési esélyét növeli az az egyházközség, amely áttér az angol nyelvű istentiszteletekre. Néhány kaliforniai és floridai (meg néhány kanadai) gyülekezetet leszámítva, már mindenütt kétnyelvűek az istentiszteletek Amerikában. Még egy rövid ideig. A gyülekezet, melyben én szolgálok, ugyan máig tartja a vasárnap reggeli magyar istentiszteletet, de az arra eljövő 15-25 ember közül már nem mindegyikkel tudok egy magyar mondatot váltani. A fülük még ráhall, a szívük is felmelegszik tőle, de a nyelvük már nem forog magyarul. Az angol istentiszteleten már száznál is többen vannak. ők is magyarok, szinte mind Kőművesek, Pongráczok, Pándiak, Gergelyek, Ihászok, Molnárok, Némethek - csak egyikük sem beszél egy szót sem magyarul. Lelkileg nagyon nehéz megélni egy magamfajta embernek ezt a helyzetet. Beszélek Juliskához és Arankához, Elemérhez és Gyulához angolul, mert nem érti a magyar beszédet. Talán a hazai szórványban szóltak hasonló esetekről Vetési László dokumentumfilmjei és beszámolói. Otthon talán lehet ez ellen tenni, de itt már nem. Ezek a közösségek, melyek második és harmadik nemzedékiek, ugyan még hagyományaikban, érzéseikben dicséretesen tartják a magyarságukat, de nyelvükben már nem. A helyzetre jól illik az ismert lelkipásztor, Havadtői Sándor által használt globalizált magyarok kifejezés.

Pár száz előfizető. Elmaradt a dunai hullámverés

- Egy esztendeje a Duna Televízió is látható a tengerentúlon. Mennyire követik figyelemmel a Kis-Magyarországon és az Erdélyben történő eseményeket az amerikai magyarok?

- 2002 karácsonyán, amikor lehetőség nyílt arra, hogy itt is látható legyen a Duna Televízió, nagy volt a lelkesedés otthon, a dunások körében. Azt hitték, forradalmasítják a magyarság azonosságának megőrzését a tengerentúlon. Nagyot csalódtak, sajnos. Ugyanis júniusig alig több mint háromszáz magyar ember vásárolta meg a lehetőséget, hogy foghassa a magyar csatornát, illetve vele együtt nagyon sok más európait és ázsiait. Nem olcsó a beszereltetése, összesen mintegy háromszáz dollárba kerül. A havi bérlete csupán húsz dollár körül van. Ahhoz, hogy a Dunának megérje a vállalkozás, legalább ötezer előfizetője kellene legyen. Így, mivel nincs annyi, csupán magyar gyártmányú műsorokat sugároznak napi nyolc órában, melyet kétszer megismételnek napközben. Ennek ellenére nagyon sokat segít a hazáról való tájékozódásban. Már ahogy ideértünk, azonnal beszereltettük, így többnyire napirenden vagyunk az otthoni eseményekkel. Sajnos a magyar ismerőseink közül csak egy cselekedett hasonlóan. Így a válaszom a feltett kérdésre az, hogy egyelőre még nem jelent befolyásoló tényezőt a magyar televízió.

Világháló: faluvá zsugorodott glóbusz

- Gondolom a világhálónak is nagy szerepe van a kapcsolattartásban.

- Valóban. Ha a televíziót kevesebben használják is, a világhálón lévő információkat könnyebben megkeresik. A hazai újságokat rendszeresen figyelik az itteni magyarok, akik még olvasnak és értenek magyarul. Nekünk nagyon fájó, hogy csak a nagyváradi napilapot nem frissítik május óta a hálón, így éppen otthonról kapjuk a legkevesebb tájékoztatást. A levelezés ismét hatalmas lehetőség. Mondhatnám, hogy faluvá zsugorodott a glóbusz, olyan közel lettek és maradtak az otthoniak ezzel a lehetőséggel. Könnyebb nekünk is a hazai gyülekezetet pásztorolni, bátorítani ez alatt az egy év alatt, míg távol vagyunk.

- Mit tapasztalt, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta miben és mennyire változott meg Amerika?

- A félelem lakozik az emberek lelkében szeptember 11. óta, amit itt röviden csak 9-11-ként emlegetnek. A sokasodó hírek az újabb támadások veszélyeiről csak fokozták ezt az érzést. Különösen nagy volt a zűrzavar a fejekben a kora őszi nagy elsötétedés idején, amikor az egész északkeleti országrészen megszűnt az áramszolgáltatás. Már nehezen lehet bemagyarázni az embereknek, hogy műszaki hiba történt. Különösen a háborús zónákban harcoló katonák hozzátartozói teszik fel egyre gyakrabban a kérdést, hogy fiaik közül kikért és miért esnek egyre többen áldozatul. A belső szabadságot biztosan korlátozza ez a félelem. Elég, ha az utóbbi idők intézkedéseire gondolunk, amelyeket a televíziókban mindegyre látunk. A nagy szabadságeszmények is megdőlni látszanak e nagy országban, ahol az emberek nincsenek berendezkedve lelkileg a válságok személyes kezelésére. A verhetetlen, meggyőzhetetlen ország eszménye nem volt illúzió egykoron. Így is nevelték a népet: csak éljen nyugodtan, mert nem érheti semmilyen bántódás. Most döbben rá a polgár, hogy ebben a helyzetben önmagában már kevés, össze kell fognia. Soha nem látott belső szolidaritás vette kezdetét szeptember 11. után. Jelképeikbe burkolóztak az emberek: mindenki zászlót tett a kocsijára, a háza elé, az intézmények elé eddig soha nem látott méretűeket vontak óriási rudakra. Himnuszba fordult a népi éneklés is, mert az a hősi múltról, hős emberekről szól. Lakodalomban vagy temetésen, egyházi vagy polgári helyen, politikai gyűlésen vagy családi ünnepélyen a himnuszt énekelni kell. Meg is értem, mert dallama és szövege igen szép, mozgósító erejű. (A két földrész közötti távolság miatt az interjú természetesen a világhálón keresztül készült el. A szeptember 11-ei terrortámadás után kialakult lélektani helyzetet, illetve az amerikai szabadságjogokat tárgyaló kérdésre érdekes módon elsőre nem érkezett meg a válasz, dacára annak, hogy interjúalanyunk elküldte azt is a többivel együtt. Szakemberekkel való konzultálás után csak arra tudunk gyanakodni, hogy a Nagy Testvér figyel minket! - F. T.)

- Milyen szerepet tölt be az egyház a diaszpóra életében, illetve milyen más szervezetekbe tömörül az amerikai magyarság?

- Nem ugyanazt, amit Erdélyben. Az otthoni helyzet etnikai szempontból, bár hasonlít az ittenire, egészen más hatású. A hazai egyházak nemzetmegtartó szerepe kétségbevonhatatlan. Itt is van hasonló szerepe, de nem tud annyira ellenállni a beolvadási folyamatnak, mint otthon. A szószék itt már nem annyira a szép magyar nyelv hangszórója. Sokszor azon kapom magamat én is, hogy igyekszem a legelemibb szavakat használni, hogy megértsék úgy-ahogy a magyar beszédet. De mindenképpen fontos szerepe van az egyháznak a hagyományok megtartásában. A népi kultúra megőrzését fontos feladatának tekinti szinte mindegyik magyar egyházközség. Nálunk is működik három magyar tánccsoport, a korosztályoknak megfelelően. Gyönyörűen ropják, nagy sikerük van minden ünnepségen, hiszen elhívják őket mindenfelé, de csak a lábuk jár magyarul, a szájuk már nem állja a magyar szót. Aztán abban is nagy szerepük van az itteni közösségeknek, hogy támogatják a hazai magyar kultúra idelátogató követeit. Sajnos nem mindig a legértékesebbje jön, de ezzel számolni kell. Boldogan tapasztaltuk, hogy a Váradról itt járt Péterffy házaspárnak átütő sikerei voltak. A hitelesre eljönnek az emberek.

Büszke magyarok

Különösen nagyra kell értékelni az itteni magyarok azon törekvését, mellyel támogatják a Kárpát-medencében élő, nehéz sorsban lévő magyar intézményeinket és testvéreinket. Még él bennük a segítőkészség gyönyörű, emberi ösztöne. Ha a gyűjtés határozott célra történik és követhető a pénz útja, adakoznak. Sajnos ilyen vonatkozásban is sokat csalódtak az amerikás magyarjaink.

A lelkészek igyekeznek olyan kurzusokat szervezni, ahol népszerűsítik híveik között a magyar kultúrát. A mi gyülekezetünkben is elkezdtük, sajnos csak angol nyelven tehetjük meg, de legalább erősítjük az érdeklődők identitástudatát. A megtanult magyar népdal vagy helységnevek, személynevek segítenek a tájékozódásukban. Büszkék arra, hogy magyarok, amint ezt a környéken nagyon sok rendszámtáblán igazolja a Proud to be Hungarian (büszkén magyar) felirat.

Külön kell szólnom azokról a magyar intézményekről, amelyek az egyházakkal karöltve igyekeznek segíteni a magyarság megmaradásában. Beszéltem már a cserkészetről, de nem szóltam a politikai szerepet is vállaló magyar-amerikai lobbiról, amely neves magyarok törekvését fogja össze azzal a céllal, hogy a magyar érdekek érvényesítését elősegítsék az amerikai kormányzatban és a parlament két házában. Eredményeikről olvashatunk is sokat. Ezen a téren most szaporodás mutatkozik, ugyanis megjelent egy hasonló érdekeltségű másik lobbi is.

Kiváló eredményeket könyvelhet el az Itt-Ott-mozgalom, amely az amerikai magyar értelmiségieket fogja össze, és minden nyáron Dél-Ohióban táboroztatja őket és gyermekeiket. Programjainak magas színvonala, előadóinak rangja népszerűvé tette ezt a mozgalmat.

- Mit tanácsol annak a rengeteg fiatalnak, aki az úgynevezett amerikai álom bűvöletében él és egyetlen vágya, hogy eljusson az Egyesült Államokba dolgozni?

- Ha lehetőségük van, jöjjenek és vállaljanak munkát egy nyári szünidőre, vagy jöjjenek tanulni az itteni egyetemekre, amint azt sokan meg is teszik mostanában. De sajnos azt is tapasztalom, hogy egy részük itt marad és nem a végzettségének és egyéniségének megfelelő munkát végezve tengeti életét. A beilleszkedés ma már nagyon nehéz, különösen sokat kell várni az állampolgárság megszerzésére, azonkívül sokba is kerül. Az egyházat sok fiatal keresi fel, hogy menedéket találjon és támogatást szerezzen. Azt kell mondanom, nem sok sikerrel... Így hát azt tanácsolom, látogassanak ide, ha lehetőségük van rá, jöjjenek tanulni, de nem tanácsolnám, hogy itt telepedjenek le, mert elveszítik teljes egészében azt az értéküket, amit csak az otthoni környezetben tudnak boldog lelkiismerettel megélni. Hosszú idő múltán lehet, hogy tele lesz itt a zsebük, de belül olyan üresség támad bennük, amit nem lehet pénzzel betömni haláluk órájáig sem.

Fábián Tibor

Forrás: Erdélyi Napló 2004. február 10. - XIV. évfolyam, 6. (645.) szám



Megjegyzés: A cikk elismerően szól a Magyar Baráti Közösségről!
comments powered by Disqus