MBK

Haza a mélyben

A sors - a sorsunk, a sorsom - úgy rendezte, hogy az egyetemes magyarsággal csak a Határtalan Hazában lehetek együtt.

Nem magasan, mélyen kezdem ezt a hitvallást. Romániában élő magyar vagyok. Ezt nemcsak itt, a Reménység Tavánal mondom ki ilyen felhőtlennek tetsző nyugalommal; sokan vagyunk, akik a diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor az állampolgárait feudális tulajdonának tekintő hatalom büvölő következetességgel magyar eredetü nagylelkü pillanataiban magyar anyanyelvü - románokként vett lustrába minket, konokul kitartottunk a büvölőket végsőkig ingerlő igazság mellett: nem magyarul beszélő románok, hanem Romániában élő magyarok vagyunk. Magyarok vagyunk - ez a lényeges; nemzetiségi sorsban élünk - ez az esetleges. De emiatt az esetlegesseg miatt évtizedekig nem tehettünk hitet a nyilvánosság előtt például arról, hogy március tizenötödike nemcsak személyes vagy családi, hanem nemzeti ünnepünk is, amely az anyaországi és a világban szétszóródott magyarsággal egyazon - képzeletbeli - ünnepi asztal köré ültet.

A sors - a sorsunk, a sorsom - úgy rendezte, hogy az egyetemes magyarsággal csak a Határtalan Hazában lehetek együtt. Szerencsésnek tartom, hogy a szervezők ezt választották a konferencia vezérgondolatának, a Határtalan Hazát, éppen mert határtalan, lehetetlen teljes~egeszében birtokba venni vagy körbejárni, de önmagában az igyekezet azzal a reménnyel kecsegtet, hogy nehány használható következtetésre jutunk. A közhelyet mindnyájan ismerjük: semmi sem praktikusabb egy jó elméletnél vagy gondolatnál. A Határtalan Haza legkézenfekvőbb meghatározása: magyar anyanyelvünk. A költő szavával ez végső menedékünk, de a történelem szigoru logikája arra tanitott: néha ennél is hátrább és mélyebbre kellett húzódnunk. Az anyanyelv elvesztése után még mindig a homályból felködlő haza emlékét idézheti egy nemzedékeken át~megőrzött amulett, hajtincs vagy akár egyetlen dal vagy dallamfoszlány.

Van erről egy történetem, kérem, hallgassák meg és adják tovább. A XIX. század végén és a XX. század elején élt valahol a Székelyföldön egy parasztasszony, aki korán megözvegyülve tizenkét gyereket nevelt fel csókkal és pofonnal, sürü gondban és ritka örömben, ösztönös, de hétpróbás pedagógiai fogással, személyes példával tanítva őket emberségre. A tizenkét gyerek a századeleji nagy földinduláskor a világ négy sarka felé széledt el megélhetést keresve, de az otthonról kapott útravaló tartósnak bizonyult: nemzedékek során számontartották egymást, őrizték a szülőföld s ama útrabocsátó ősanya emlékét. A kilencvenes években aztán valaki a negyedik generációból, aki családfakutatással üzte el a nyugdíjas évek unalmát, elhatározta, hogy összegyüjti a családot a faluba, ahonnan kirajzottak s mert a székely még ivadékaiban is konok, ha valamit a fejébe vesz, ez sikerült is neki. Csaknem száz lajstromba vett leszármazottnak küldött meghívó -, de inkabb felszólító levelet s negyvenen meg is jelentek a talalkozón. Körülállták az emlékezettel meg befogható ősanya - ükanyjuk illetve szépnagyanyjuk - sirját, de kiderült, hogy sokan még társalogni sem tudnak egymással, hiszen más-más nyelvterületről érkeztek. Ekkor egyiküknek eszébe jutott: volt a nagyapjának vagy a nagyanyjának egy kedvenc nótája, említette, hogy még ő is a nagyanyjától hallotta. Dúdolni kezdte, s csodák csodája, mások is felkapták a dallamot. Voltak, akik a szöveget is tudták, s ha másmás akcentussal is, de ismét felhangzott az ének, amit száz évvel ezelőtt egy parasztasszony bölcsőringatás közben, vagy a szövőszékben ülve, kenyérdagasztáskor vagy a mosóteknő fölé hajolva énekelt. Ott és akkor a Határtalan Haza füllel hallható ,,megképződését" öt világrészről összegyült magyarok számára ez a dallam is jelentette.

A talajmenti gondolkodásra valló példabeszédet folytatva: többször előadott rögeszmém, hogy mi mindnyájan, a Határtalan Hazában élő magyarok ugyanazt a nagy közös asztalt üljük körül, de sorsunk szerint mást-mást eszünk arról az asztalról s ugyancsak sorsunk szerint mást-más hazait teszünk le rá. Ez a nagy közös asztal olykor kézzel fogható formába is megtestesül, például a marosvécsi várkertben, a Kós Károly által készített kőasztal képében, melyet tavaly az Anyanyelvi Konferencia résztvevőivel álltunk körül; s megtestesül falusi malomkő asztal képében is - mifelénk gyakran találkozni ilyennel - mely számomra nemcsak a Toldi Miklósok, Kinizsi Pálok erejét idézi, hanem arra is figyelmeztet: malomkőnyi az egymáshoz való tartozás tudatának súlya és megtartó ereje. És hogy még ennél is személyesebb legyek: a mi családi asztalunk egykor Felvidékről Marosvásárhelyre szakadt szépnagyanyám konyhai asztala. Súlyt fektettek a konyhára az egykori háziasszonyok, méretes asztalokat rendeltek - ma is sokan elférünk körülötte, otthoni és gyakran héthatárba szóródott magyarok.

Az érzelmek felől próbálom megközelíteni a témát, de rendkivül racionális okokból. Amikor a hazához - a Határtalanhoz vagy ama határokkal körülrácsozotthoz - való viszonyunkról beszélünk, a racionalis és irracionális elemek zavarbaejtően keverednek egymással. Úgy vagyunk vele, mint a nagyapám kisbaltájával: apám kicserélte a nyelét, én kicseréltem a fejet, de azért az még mindig a nagyapám kisbaltája.

Az együvé tartozás elvont fogalma a Határtalan Haza égisze alatt a gyakorlatban rendkívül eredményesen müködött. A diktatúra legsötétebb évtizedeiben, amikor bezárt határok között kuksolva, könyveink közé húzódva és a rádióra tapadva próbáltunk elkapni egy-egy szippantásnyit az európai kultúra levegőjéből, a BBC, a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja vagy a Vatikáni Rádió adásaira figyelve mi erdélyiek - de tapasztalatom szerint a felvidékiek és a délvidékiek is - talán tájékozottabbak voltunk a nyugati magyar írók müveit illetően, mint magyarországi barátaink többsége (tisztelet a kivételnek). Hatványozottan hátrányos helyzetünkben elemi igényünkké vált, hogy minden információt felhabzsoljunk, a kalandos uton megszerzett könyveket és folyóiratokat kézről kézre adva elolvassuk, birtokba vegyük. Mert hogy végre irodalomról is beszéljek: az egész magyar irodalomra való figyelésnek nálunk Erdélyben nagyon erős hagyománya van: ezt tanultuk meg azoktól akik előttünk jártak, de ezt tanultuk meg egymástól s végső soron önmagunktól is, nálunk okosabb ösztöneinkre hallgatva. Talán nem véletlen, hogy erdélyi magyar írta le: a magyar írók, ha más-más mezőkön is kaszálnak, a termést ugyanabba a szénásházba hordják, az egyetemes magyar irodalom kincsestárára. Mi ebben a kincsestárban igyekeztünk idejekorán eligazodni, s amióta - 89 után - lehetőséget teremtettünk rá, megpróbáljuk olvasóinkat is eligazítani.

A Határtalan Haza égisze alatt, illetve azt müködtetve teremtődött az elmult évtizedekben ama magasban lebegő hazával párhuzamon, tőle korántsem függetlenül egy másik haza is - hasonló gondolkodású, jó ügyekre kész fiatal és idősebb értelmiségiek - elsősorban, de nem kizárólag irodalmárok - hálózata, akik társulási ösztönükre hallgatva felismerték egymásrautaltságukat és közösen fürkésztek a hasznos cselekvés lehetőségei után. Ez a hálózat, genezisét és célját tekintve inkább mozgalom volt, mint összeesküvés: az elszigeteltségre kényszerítő hatalom szándékának ellenszegülve, a határokon átlépve segítette e nyelvterületen - a Kárpát-medencét és a nyugati emigrációt is beleértve - az információk szabad áramlását, könyvek, folyóiratok és legfőként a hirek szabad cseréjét. A hírcsere nyomán teremtődött meg előbb spontánul, majd egyre tudatosabban az a futárszolgálat, amely a legsötétebb években huszáros bravurokkal bőszítette a belügyi szervek embereit.

A határoktól nem szabdalt, mélyben kiépült haza a maga kapcsolatrendszerével elsősorban a nemzetiségi sorsban élő magyaroknak jelentett viszonylagos biztonságot - pontosabban annak illúziójat. Éreztük bátran: nem vagyunk magunk, s ez akkor is erőt adott, ha nem lehettek kétségeink azzal kapcsolatban, hogy a mi helyzetünkben mennyire érvényes az ,,én védem őket, ők megvédnek engem" igazsága.

Részei voltunk a mélyben müködoő hazának, közelről és távolról figyeltek ránk - ez számunkra nagyon fontos volt. De legalabb ilyen fontos volt, hogy mi is figyeltünk másokra, határon sőt héthatáron túliakra. Nemcsak az együvé tartozás tudatát, hanem önérzetünket is erősítette ez a tájékozottság, azt is mondhatnám: jól értesültség. Annak a mozgalomnak az erkölcse, az áldozatkészség, a folyamatos civilkurázsi, a legjobb önmagunkat felszinen tartó készenlét - mindez olyan érték, amelyet kár lenne emlékeink kalodájába zárni; annal is inkább kár lenne, mert nem tudhatjuk, nem lesz-e ismét rá szükségünk.

A magunk teremtette haza 1989 decemberében és a kilencvenes években, ha nem is mindig zavartalanul, de a megváltozott körülményekhez igazodva maximális hatásfokon müködött. Tanuként szeretném elmondani, hogy a Marosvásárhelyen megjelenő Látó cimü folyóirat, amelynek szerkesztője vagyok, folyamatos megjelenéséhez nélkülözhetetlen segítséget kapott azoktol a barátainktól, akikkel évtizedek óta tartottuk a kapcsolatot, s akik az anyaországi fordulat után olyan helyzetbe kerültek, hogy hathatósabban segíthettek. A közismert szólás szerint nem halat - hálót adtak - nyomdát és épületet - nekünk csak élnünk kellett a felkínált lehetőséggel. Az épületet átalakítottuk, a nyomdát felszereltük, a Látót tizenkettedik éve rendszeresen megjelentetjük, s közben, egyáltalán nem mellékesen, a ,,semmiből egy új, más világot teremtettünk", a Mentor Kiadót, amely eddig több mint 250 könyvet adott ki magyar nyelven, s amely a szorító körülmények között is fokozatosan erősödik; ebben az esztendőben már több mint ötven könyv kiadását készítettük elő. Az egykor mélyben meghúzódó haza nemcsak napvilágra, reflektorfénybe is került Marosvásárhelyen: a Látó Irodalmi Szinpada nyolcvanadik elöadásához közeledik s vendégeink között szinte kivétel nélkül felsorolhatjuk a magyar irodalom legjelentősebb alkotóit és mühelyeit, a Kárpát-medencei folyóiratok mellett a Hollandiai Mikes Kelemen Kört, a Müncheni Új Látóhatárt, a Bécsi Bornemissza Péter Társasággal, a Protestans Magyar Szabadegyetem elöadóit, az amerikai Szivárvány és az Arkanum szerzőit. A marosvásárhelyi közönség is élt a megteremtett lehetőséggel: több olyan elöadásunk volt, amelyen négyszázan fogadták vastapssal az írókat. Ezek az estek mindnyájunk számára a Határtalan Haza felhőtlen ünnepei voltak.

Mindez akár sikertörténetnek is számithatna, de csak az érem egyik oldalát mutatja. A másikról nem szivesen beszélek; annál kevésbé szivesen, mert nem kerülhetem el a politizálást - ám a vendéglátóim arra is megkértek, hogy az erdélyi magyarság helyzetéről és közérzetéről is beszéljek. Nincs felhatalmazásom a mások nevében beszélni, így mint eddig tettem, ezutan is a magaméban fogok; a politizáláshoz éppen elég lesz ez is.

Egyike vagyok annak a négy embernek, akik 1989 december 23-án a Maros Megyei RMDSz-t megalakították. Lehet, hogy a későbbiekben ki fog derülni, hogy nem mi voltunk azok, pillanatnyilag meg ezt a minőségünket nem vonták kétségbe. S egyike voltam azoknak a reform-értelmiségieknek, akik a diktatúra éveiben az egzisztenciális kockázatokat vállalva igyekeztek a maguk szellemi autonómiáját megőrizni, ezért cselekvő képesek voltak 1989 decemberében. Az volt az illúziójuk, hogy tartósan befolyással lehetnek a politikára, anélkül, hogy tételesen is politikussá válnának. Ebben az illuzióban mások mellett nekem is csalódnom kellett, a pártosodással járó izlésem ellen való dominanciaharcokban nem kívantam részt venni, ezért a fordulat utáni első napokban nyakamba akasztott tisztségekből visszahúzódtam.

A romániai magyarság sorsa viszont az én sorsom is, közérzete az én közérzetemet is maghatározza. Az érem másik oldaláról beszélve tehát azt kell elmondanom: bár kétségtelenül szabadabb körülmények között élünk és dolgozunk, mint 1989 előtt, egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban. Diktatúrában és kisebbségi sorsban edzett ösztöneink, történelmi ismereteink és hétköznapi tapasztalataink egyaránt veszélyt jeleznek. A román nacionalisták nem mondtak le a homogén nemzetállam vágyálmáról, s mert - több-kevesebb joggal - úgy érzik, akadályoztatva vannak céljaik elérésében, egyre türelmetlenebbek, s e türelmetlenségükben kiszámíthatatlanok. A marosvásárhelyi események sokunk számára előreláthatóak voltak, s a lelki traumaból azóta sem gyógyulhattak ki a magyarok; a nacionalista uszítás továbbra is mindennapos nemcsak a médiában, hanem Románia parlamentjében is. Sokszor hangoztatott rögeszmém szerint Romániának sikerült lenyomnia magát Európa torkán, anélkül, hogy lényegesen változtatna a kisebbségekkel szembeni magatartásán. Az RMDSz kétségtelenül támogatást kap a magyar kormánytól, de helyzetteremtő politizálásra nem vállalkozhat, s a kényszerüen vállalt kis lépések politikája olykor elfogadhatatlanul nagy botlásokhoz vezetett. (Lásd Petőfi-Schiller egyetem közötti komédiát). A romániai magyarság méltányosságérzetében sértve, reményeiben megcsalatva érzi magát, s politikusai reál - illetve paktum-politikáját megalkuvásként és elviselhetetlen erkölcsi kudarcként éli meg.

Az Egyesült Államok leköszönt elnöke még hivatalában volt, amikor Románia nemzetiségekkel szembeni politikáját példa - bocsánat: modell-értékünek nevezte; az Isten békéjére áhítozó nemzetközi szervezetek vezető politikusai nem győzik simogatni a romániai magyarság buksi fejét, amiért példás békességgel türik sorsukat. Tudós férfiak nemzetközi értekezleteken azzal kecsegtetnek, hogy fel kell készülnünk az eddigieknél is nagyobb bizonytalanságra; egykori reform-értelmiségiek fehér asztal mellett azon merengenek, hogy a diktatúra éveiben az idegenség bizonyossága nagyobb biztonságot nyujtott, mint az a bizonytalan otthonosság, amelyben igyekeznek tulélni és megúszni az életüket.

Kilátástalannak tünhet ez a helyzetkép, pedig csak illuziótlanul próbálok szembenézni a valósággal. Kamaszkorom óta Bálint Györggyel együtt vallom: ,,Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet." A belenyugvás eleve lefegyverez és tehetetlenségre itél; a küzdelem, a szembeszegülés önmagában is esélyt kinál. Ebben a küzdelemben, mi kisebbségi sorsban élő magyarok továbbra is szeretnénk számítani a Határtalan Hazára, mint hátországra. Azok, akik otthon maradtunk, talán bebizonyítottuk, hogy konokok és kitartóak vagyunk a magyarságunkhoz való ragaszkodásban; arra kérünk minden magyart, bárhol is éljen a világon, legyenek ők is konokok és kitartóak a reánk való figyelésben. S mivel a meghivó levélben arról is szó esik, hogy meg kell fogalmaznunk a magyar szolidaritás erkölcsi kátéját, ezen erkölcsi kátá egyik pontjaként a konok és kitartó egymásra való figyelést javasolom.

Másik pontjaként pedig a következő mondatot: Nézzük el egymásnak, hogy mindnyájan a magunk módján vagyunk magyarok; legyünk jóhiszemüek, megértőek és türelmesek egymás iránt. Ez nem egy vándorprédikátor jámbor óhaja, hanem egy olyan marosvásárhelyi magyar rögeszméje, akinek a horizontja a szó legszorosabb értelmében arra a templomra nyílik, amelyben 1571ben törvényerőre emelték az 1568as tordai Országgyülés határozatát. Az a határozat a vallási és lelkiismereti szabadságot meghirdetve, szövegében és szellemében a gyülölködésnek és kizárólagosságnak kivánt gátat vetni. Méltán vagyunk rá évszázadok óta büszkék mi unitáriusok és mi magyarok. Az utóbbi évtizedekben az anyaországban elharapózott és a határokon túlra is begyürüzött magyar-magyar ellentétek, acsarkodások, a gyülölet ragályos őrülete láttán arra gondolok: a Határtalan Haza nevében és érdekében ismét össze kellene hívni - legalább képletesen - azt a tordai országgyülést.

Gálfalvy György

comments powered by Disqus