Éltető Lajos: Kifut a hajó
Elhangzott a 2006-os konferencia Volt gondnokok fórumán
Kezdetben- Ludányi Andrással megállapítottuk, hogy a magyarságnak, azon belül is különösen az emigrációnak nem üres politizálásra, politikai szervezkedésre van szüksége, hanem lelki újjászületésre.
Első nagyobb szabású nyilvános táborozásunkon a Pennsylvániai Herefordon András megvizsgálta tanulmányában, mely emigráns csoportok őrizik meg leginkább etnikai azonosságukat Amerikában. Ezek szerinte a zsidók, a görögök s az örmények, melyeknek mindegyike sajátos vallási szervezettel és hagyománnyal bír.
Ha ezekkel összevetjük amerikai magyar egyházainkat, láthatjuk, mondta András, hogy utóbbiak ma már általában nem töltenek be komoly azonosságvédő szerepet. Elsősorban azért nem, mert lényegében csak nyelvben különböznek a többségi társadalom egyházaitól. S ahogy a nyelv kopik, úgy tűnik el fokról fokra magyar egyházaink létjogosultsága. Ha egyszer már angol lett az istentisztelet nyelve, a fiatalabb, igényesebb hívők akadály nélkül mennek át elegánsabb, sikeresebb amerikai gyülekezetekbe.
Ugyanakkor beláttuk, hogy a mérhetetlen fokú szétszóródottság olyan probléma, amely majdnem áthidalhatatlan. Mi eleitől fogva erre a szétszóródottságra akartunk építeni, kis baráti körök létrehozásával, s egy nagyobb levelező közösség alapításával. Akkor még nem állt rendelkezésünkre számítógép, s a távkommunikáció postai úton történő levelezésből állt, valamint telefonbeszélgetésekből. A lényeg az volt, hogy jóindulatú, értelmes magyar barátokat találjunk a nagy diaszporában.
Nemsokára eljöttek aztán az évente megtartott nyári találkozók: Hereford után a New York állambeli Chautauquán, majd 1976-tól a Lake Hope (Reménység tó) ohioi állami parkban.
Lazán szervezett társulat voltunk, célunk a barátkozás, egy virtuális szórványgyülekezet létrehozása. Ennek volt vallási oldala is, méghozzá erdélyi unitárius lelkületű. Miért unitárius? Mert ilyen egyházunk nem volt Amerikában, így szabadon alkothattunk; mert büszkék voltunk a vallásszabadság tordai törvénybe iktatására, ami amerikai szempontból is elismerést biztosít a magyar teológiának; és mert a szabadság, a józan ész és a türelem, e három unitárius hitelv, szintén amerikai kongruenciával bírt, és nagyon hiányoztak a magyar kultúrából.
Mi is politizáltunk, de másképpen. Kimondtuk: nem vagyunk emigránsok, hanem szátszórtságban élő magyarok, és kerestük a kapcsolatot nagymagyarországi értelmiségiekkel: költőkkel, írókkal, színészekkel, tanárokkal, különféle, főleg humán érdeklődésű szakemberekkel. Meghívott előadóink között megtalálunk sok fontos, tekintélyes nevet - pl. Kányádi Sándort. Csoóri Sándort, Sütő Andrást, hogy csak hármat említsek. Velük később is tartottuk a kapcsolatot. Közvetve hozzá tudtunk szólni a magyarországi, a kisebbségi magyar ügyekhez. 56 emlékét mi is ápoltuk, ha nem is olyan hangzatosan, mint a harciasabb társaságok. A magyar kisebbségi kérdést ahogy lehetett ébren tartottuk Magyarországon, amikor a kommunista állam még hallani se akart róla. Közben pedig kénytelenek voltunk az amerikai törvényeknek megfelelően bejegyeztetni magunkat altruista társaságnak, melynek céljai a magyar hagyományok értelmében vallásosak, művelődésiek és jótékonyságiak. Alapszabályunkat kétszer is elutasították, míg végre - Szent-Iványi Sándor unitárius lelkész által írt és egy amerikai unitárius-univerzalista folyóiratban közölt - cikke alapján elfogadta Oregon Állam, majd a szövetségi adóhatóság.
A történet folytatása már „utódaimnak” a feladata.
-éjl
comments powered by Disqus