A Csehek csernátoni világtalálkozója
Sylvester Lajos
2005. május 27.
Cseh Tibor háromszéki atyánkfiának hamvait május végén ravatalozzák fel szülőfalujában, Alsócsernátonban, a református vártemplom cintermében, majd a falu régi temetőjében helyezik nyugalomba. A nagy távolságokat befogó előkészületi mozgalmakból ítélve ez a szomorú esemény teremt alkalmat arra, hogy a rokonok, hozzátartozók megszervezzék a Csehek II. Csernátoni Világtalálkozóját. Egy világtalálkozó ugyanis már volt, ezt éppen Cseh Tibor (USA), és testvére, Jenő (Budapest) kezdeményezték, színhelye ugyancsak Alsócsernáton volt. Cseh Tibor bátyánk lévén romantikus alkatú férfi, azt is kifundálta, hogy a családi világtalálkozó a magyar honalapítás 1100. évével essen egybe.
Tibor bátyámnak a Csernátoni Bod Péter Közművelődési Egyesület lapjában, a Csernátoni Füzetekben írja ez alkalomból:
És rájöttünk, hogy szívünknek legkedvesebb megoldás a nagyvilágba szétszórt családunk tagjainak találkozója lenne a szülőföldön, Csernátonban ahonnan egykor, évszázadokkal ezelőtt ez a család elindult, hogy megossza sorstársaival Erdély történelmét. Arra is rájöttünk, hogy ez az ünnepség nem lehet szép szavakkal felcicomázott nosztalgia. Sokkal többre van szükség. Mostantól kezdve az utak nem Nyugat felé vezetnek, hanem hazafelé. És ha sokak számára sorompók zárják le az utat, sokféle a lehetőség is az együttérzés, a sorsközösség vállalására.
A Cseh-fivérek, Tibor és Jenő a Cseh család világtalálkozójának emlékére dísztálat is készíttettek a Csehek ősi nemesi címerével, amelynek címermezejében egy lovas vitéz lobogós kópiát tart a magasba. A régi székely család nemesi levelét Bethlen Gábortól, Erdély fejedelmétől kapta, de a hagyomány alapján a família históriáját a honfoglalás koráig vezetik vissza, és ezt kedves évszámkerekítéssel jelzik a porcellán „emléklapon" is, a 896 Verecke - 1996 Csernáton felirattal.
A csehek csernátoni világtalálkozójára magam is hivatalos voltam. Minden bizonnyal a Csehekével két közös históriai mozzanat révén érdemeltem ki a megtiszteltetést: az ugyancsak Bethlen Gábor által 1615-ben kibocsátott nemesi levelünkben alsócsernátoni Deák Mihálynak, akit Sylvesternek is neveznek Cseh Heléna a felesége. A későbbiekben a két családfa különböző ágain elhelyezkedők házasság révén is egybe-egybekeltek, nyilvánvaló tehát, hogy őseink Ádám és Éván innen eső időkben is rokonná lettek. A meghívás motivációi között szerepelhetett az is, hogy a Csernáton Haszmann Pál tájmúzeum létesítéséhez elég sok közöm van – a múzeumalapító Haszmann Pál felesége, Icuka néni ugyancsak Cseh-lány volt, Cseh Tibor és Jenő nagynénje –, és a meghívás indoklásában bizonyára az is nyomott valamennyit a latba, hogy a család- és a múzeum története írásbeliző emberként is állandó témáim között szerepelt.
Ennek a kapcsolatnak a fejleményét látom abban is, hogy a Csehek újabb, szomorú világtalálkozóján nekem is szólnom illik a Nagy Világvándorról, akinek haló porát amerikai lakóhelyéről – Midland Park – hozzák haza az ősi temetőbe. A legszívesebben arról a mifelénk dívó szokásról szólnék, miszerint édes anyaföldet viszünk magunkkal, ha valahová, nagyon messzire távolodunk a szülőföldtől, szokássá vált az is, hogy zacskónyi földet küldjenek utánunk oda, ahová a sors bennünket szólított, de ahonnan haza már magunktól nem jövünk, csak hoznak, és ismét szokás az is, hogy koporsónkat vagy porrá égetett testünket visszarendeljék abba a földbe, ahonnan vétetett.
A II. Rákóczi Ferencek, a Csoma Sándorok, Tamási Áronok, Wass Albertek, és hogy Csernátontól messzire ne távolodjunk a Rákossy Árpádok sorsa az ilyenféle hazatérés. Az anyagi áldozathozatal, a temetkezések rendjét rögzítő törvények mellett egy feltétel teljesítése szükségeltetik ehhez a hazajövetelhez: a testamentuma szerint haló poraiban is hazakívánkozó személy abból az emberi nemből származzék, aki bárhol is, bármennyi ideig is élt a nagyvilágban, az övéinek, családjának, rokoni és baráti körének, nemzetének sorsa jobbítására, szabadsága megtartására vagy visszaszerzésére egész élete során alkalmatosnak bizonyult légyen.
Néhai Cseh Tibor ebből a fajtából való volt.
Mert élhet valaki bárhol a nagyvilágban és hasznára, épülésére lehet az övéinek, és a szó fizikai jelentése szerint is szülőföldjén maradhat, de ha semmirevaló ember, nincs hasznára, sőt ártalmára lehet az otthoniaknak.
A Cseh-címeres gyászjelentő megfogalmazása szerint Cseh Tibor a budapesti Műegyetemen végzett, mint vegyészmérnök, de életének nagy részét a magyar irodalom és az írás töltötte ki. Erdély és a Székelyföld iránt érzett rajongása és aggódása volt minden írásának témája. Hosszú ideig a Transsylvania főszerkesztője. Brazíliai tartózkodása alatt a Sao Paolo-i Könyves Kálmán Szabadegyetem dékánja.
A Cseheknek a honfoglalás 1100-ik évében szervezett világtalálkozójának házigazdája a mára 18 személyesre terebélyesedett Haszmann-família volt - közben Haszmanné Cseh Icuka néni 92 éves korában maga is kiköltözött a csernátoni temetőbe -, s a Cseh-kúriába akkor összesereglettek földrajzi megoszlás szerint a háromszéki Eresztevényből, Zágonból érkezők mellé Kolozsvárról, Budapestről, Brazíliából és Sydneyből társultak. A famíliára jellemzőek és beszédesek a szülőföldtől ezer kilométerekre használatos keresztnevek is: Attila, Erzsike, Gábor, Julcsi, Ildikó, Jenő, Tibor, Zsolt, Rózsika, Levente.
Az idei világtalálkozóra, tudtommal Ázsián kívül ismét valamennyi kontinensről érkeznek rokonok, az egykori baráti körök tagjai. Csernátonba jön felesége, Cseh Nusi, Tücsi lánya. Az előző – az amerikai – búcsúztató alkalmával Cseh Nusi asszony az Amerikai Magyar Baráti Közösség által szervezett megemlékezésen elmondott halotti beszédében megrendítő közvetlenséggel fogalmazta meg Tibor csernátoni kötődését:
„Kicsi székelyföldi faluban élt hatéves koráig, amikor Nagymama halálakor meghagyta utolsó kívánságaként, hogy Tibort, az elsőszülött fiút Magyarországon neveljék. Ez az idő 10 évvel volt a trianoni békeszerződés után, amikor Erdélyt Romániához csatolták, és a magyar megmaradás életkérdés volt. Így került a 6 éves fiú a nagy Budapestre, papírok nélkül, kicsempészve öt határon át. Gyermektelen nagybátyja otthonába került, aki később örökbe fogadta, hogy magyar állampolgár lehessen legálisan, és útlevelet kaphasson, hogy hazalátogasson néha a szülői házhoz."
A csernátoni temetési szertartáson jelen lesz Némethy Kesserű Judit, akinek emlékeiben így él Cseh Tibor:
Mélyen hívő ember volt, de egy felekezetek fölött, midenkit befogadó Istent hitt, faji, felekezeti, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül. Magyarsága, a magyar nyelv – mindannyian tudjuk – éltető ereje volt. És bizony hatott, alkotott, gyarapított! Utolsó időkig, szinte megszállottan: irodalmi cikkeket írt, folyóiratot szerkesztett (nem is egyet!), történelmi előadást tartott, tábort látogatott, ösztöndíjprogramot szervezett, lobbizott, toborzott. S mindezt egyetlen célból: magyarságunk fennmaradásáért, itt, külföldön, és ott, a hőn szeretett Erdélyben.
Tibor hosszú évekig élt Brazíliában. Először Rióban, majd Sao Paulóban. És itt hadd idézzem Pillerné Tirczka Évát, akivel 1949-től, szinte partraszállása óta cserkészkedett:
Mint íróember remek megfigyelő volt. Csendes humorral elemezte a körülötte élő brazil népet, mérlegre tudta tenni annak jó és rossz tulajdonságait, nem ítélkezett, elfogadta és megmagyarázta magának és nekünk, hogy a brazil ilyen, és tulajdonképpen milyen szeretetreméltó. Aztán mikor átköltöztek családjával az USÁ-ba, egy levelében ezt írta:
Amikor Brazíliában lementem a sarki bárba egy doboz cigarettáért, a tulajjal megtárgyaltuk az előző vasárnap futballeredményeit, majd megittunk egy feketét. Itt az USÁ-ban lemegyek egy sarki bárba egy doboz cigarettáért, bedobom az árát az automatába, és az kidobja nekem a cigarettát…, hát bizony a két vásárlás között nagy különbség van.
Amíg Brazíliában cserkészkedett, egy egész generációt nevelt fel filozófiájával, magyarságával, Erdély-rajongásával. Mindenki a mai napig emlegeti, ahogy Tibor a tábortüzek lecsendesedett vége felé a hátsó sorban felállt és botjára támaszkodva elmondott egy Sütő idézetet, egy Reményik-verset, egy székely anekdotát, avagy saját mindig mélyre szántó gondolatait, olyat, ami az aznapi tábortűzzel volt kapcsolatos. És egyáltalán a TÁBORTÛZ.
A személyes indíttatású, mély érzelmi telítettségű búcsúszövegekből kirajzolódnak Cseh Tibor örökös vándorlás-sorozatból álló életének kontinenseket befogó stációi, és ehhez simulva, finom nyelvi hímzéssel ebbe bevarrva jelenítődnek meg egy fantasztikus életút szellemi, érzelmi tartópillérei, az amerikai magyar közösség belső kohéziójának gerendázata és míves belsőépítészeti kiképzése. Cseh Tibor közösségeket meghatározó szellemi kisugárzásának mintadarabjai maguk a megemlékezések is, amelyek írói olyan nyelvi műveltséggel és leleménnyel elevenítik fel mentoruk, barátjuk emlékét, amelyekből az ő szelleme köszön vissza és sugárzik ránk.
„Minden tűzből hamu lesz – írta Tibor – de a tábortűz bennünk szunnyad, amíg élünk. A jó tábortűz felejthetetlen, kozmikus élmény. Megáll az idő – a külvilág elsüllyed körülöttünk. A fény körén túl: sötétség, suhogó fák, zűrzavaros hétköznap… A fényen innen a tűz, a láng, a fa , az ember lelkéből születő nóta, ballada, mese, tánc, tréfa, versek, szilaj csatakiáltások; az élők és ősök hangja, a mai fiatal vidámsága és évezredes bölcsesség, álom és valóság misztériuma… A táborvezető nem generális, vezénylő őrmester, nem tanító, nem rendező filmdirektor, nem karmester és nem kóbor énekes. Mégis mindezekből kell legyen benne valami. A tábortűzvezető varázsló, ezer évet egy perccé zsugorít, intésére megelevenednek a tündérek. Segítségével hegyeket-völgyeket repülünk át, mint valami mesebeli szőnyegen, s közben el sem mozdulunk takarónkról… „Lélek, lélek kívántatik…" tolmácsolja a költő az örök tábortűzi élményt… Ültesd egymás mellé Petőfit és a Sao Paulo-i névtelen magyart, Rákóczit és a Sydney-i kiscserkészt… és a tábortűz fényénél meg fogják ismerni egymást…"
Tibor generációkat nevelt hasznos külföldi magyar-brazil, vagy magyar amerikai polgárnak
– szövi tovább visszaemlékezését Némethy Kesserű Judit. Amikor már nem lehetett egyenes kapcsolatban a fiatalokkal, nekünk, vezetőknek fogta a kezét, és bölcsességgel, türelemmel megmutatta, mit, miért, és mikor és hogyan kell csinálni, hogy az ne bántsa a befogadó országot, de ugyanakkor hogyan lehet megőrizni az elhagyott hazát a szívben, a népből, a klasszikusból hogyan, mit és mennyit lehet táplálkozni.(…)
És végül: „Az én hazám csendes pentaton ének, ha szívemhez hajolsz, eléneklem néked." Tibor a hűséges jó barát, aki mindenkor készen volt segíteni, mindig ott volt, érdeklődött, kezet nyújtott, mindent elvállalt, csakhogy könnyítsen mások gondjain. Nincs a lapnak szerkesztője? Hát elvállalta. Nemcsak a Magyar Cserkészt és a Vezetők lapját: az ITT-OTT-ot, végül a Transsylvaniát is, mellyel egy világot átfogott. Általa Erdélyért együtt bánkódtunk, örültünk, a világon szétszórt magyarok. Regös műsor kell? Felhívtuk Tibort. Hozzá fordultunk írásainkkal, körleveleinkkel, kiadványainkkal is, és ő mindig tudott tartalmi vagy stiláris ötletet adni (amellett, hogy rámutatott helyesírási hibáinkra!). De felhívhattuk egyszerűen bajainkkal, vagy csak elbeszélgetni, mindig volt egy nyugtató szava."
Ludányi András, Cseh Tibor életművének másik méltatója mondja el az idei ITT-OTT Kalendáriumban, hogy a fél évtizeddel ezelőtt elszenvedett agyvérzése sem törte meg, tolószékben ülve, bal kézzel pötyögtette a számítógép billentyűzetét, s az általa szerkesztett lapok - Magyar cserkész, Transsylvania, ITT-OTT – ugyanolyan rendszerességgel jelentek meg, mint addig.
Nekünk, erdélyieknek illik arról is szólanunk, hogy a Transsylvania tallózó lap révén havonként hozzájuthattunk Erdély szellemiségének publicisztikai megjelenítéséhez, és ugyanebben a laptestben a hazai információk mellé társultak a tájékoztatás és szintézisteremtés elősegítése végett a nagyvilágban megjelent Erdély témájú írások leglényegesebb passzusai. Tájékozottságára jellemző, hogy a kilencvenes évek derekán az amerikai jelentősebb egyetemi és közkönyvtárak, közgyűjtemények magyar vonatkozású könyvállományát áttekintve megállapíthatta azt, hogy ezekben a Kádár-rezsim kultúrpolitikai szempontjai még mindig domináns elemként vannak jelen. A magyar történelem tálalása foghíjas, a szomszéd népekkel kapcsolatosan hajbókolóan szervilis, a művek teljes nacionalista gőzzel tukmálják rá a nyugati világra a különféle hamis eredetelméleteket, és a kárpát-medencei kontinuitás teóriáit.
Cseh Tibor és öccse, Jenő a Csehek Csernátoni Világtalálkozójának megszervezésével erdélyi hagyományt teremtett. Azóta több erdélyi nemesi család – köztük a Kálnoky nemesi família – szervezett, rendszerint valamilyen magyar nemzeti eseménysorhoz kötődő világtalálkozót. A Cseh család gyakorlatias gondolkodására jellemző módon Tibor megfogalmazása szerint:
Ha a hollandok, az amerikai unitáriusok, a németek testvérükké tudnak fogadni erdélyi falvakat és azok lakóit szívvel-lélekkel segítik, akkor az Erdélyből elmenekült, kiűzött, kivándorolt vagy őrhelyüket elhagyott magyarok (mint az orvosok ezrei, a papok százai) vajon nézhetik-e tétlenül és érzéketlenül testvéreik sorsának alakulását? Bizony, nem tehetjük ezt, ha csak egy cseppnyi is maradt őseink véréből. Ezért a találkozó fénypontja lesz a családi tanács megbeszélése, amelyre hivatalosok lesznek a község vezetői is (polgármester, lelkészeik, iskolaigazgató, RMDSZ, RMGE, Bod Péter Művelődési Egyesület stb.) Megvitatjuk Csernáton jövőjét és azt, miképp tudják ezt segíteni a Cseh család tagjai. Ez az a pont, ahol a találkozó többé nem magánügy.
Most derül ki, hogy Cseh család világtalálkozójának Tibor bátyánk által írásba foglalt summája egyben végrendelet is volt:
Hozassa haza a család a konstantinápolyi református temetőből Cseh Imre honvédszázados hamvait, és megfelelő erdélyi és magyarországi előkészítés után, ünnepélyesen, püspöki áldással temessék el a csernátoni temetőben. A temető sugározza az örökkévalóság hitét. Az én hamvaimat is Évike kishúgom sírjába kérem elhelyezni.
comments powered by Disqus