Sztáray Zoltán: Rákok
Gábor csak nagynéha simított egyet-egyet a kormánykeréken. Akkor, ha előztünk, vagy fordulóba hajolt a kocsi. Jobbra.balra tekintgetett, magyarázta, merre esik Long Beach, hol kell letérni Fire Island felé.
- A parkwayn akarsz menni?
- A parkwayn? - kérdeztem vissza, de már fordult is a feljáróra, ő akart a parkwayn hajtani. A kocsi megugrott.
- Szeretem Montauk Pointot - nézett rám s valamit lepöccintett az ülésről - jó ott , a világítótornyon túl már csak a tenger van. Meg vitorlás. Meglátod.
- Jó, rebbent a kezére a szemem. A sebességmérő hetven mérföldet mutatott, de egy-egy autó még így is elrobogott mellettünk. Gábor jobb kezével Long Island térképét simította az üléshez, mutatóujja szaladt rajta félarasznyit.
- A babyloni elágazásnál tankolunk.
- Tele - morogta ki Gábor az ablakon, - meg az olajat is.
A benzinkutas egy puskavesszőt dugott a motorba. Matatott valameddig, majd visszamorgott, négyhúsz.
Gábor ujja együtt haladt a kocsival. Patchouge, Brookhaven, Eastport, Westhampton maradtak el melletünk. Emeletnyi hírdetőtábláról feszülő nadrágban az új Rheingold-szépségkirálynő gurított szembe velünk egy tekegolyót. Az útmenti étkezők homlokzatán neonfényből lőtt nyilak rántgatóztak. Világos dűnesorok tűntek fel s jobbról bele-beleszaggatott az útba a tenger egy-egy fűrészfogöble. A part mentén vitorlások dülöngéltek, távolabb vitorlák fehérlettek, még messzebb csak vitorlacsúcsok. Akár a földrajzkönyvekben. A föld gömbölyű. Hídon hajtottunk át.
- Itt két ágra szakad a sziget - okított Gábor -, ez a Peconic Bay, a Great Peconic Bay, mert van kicsi is. Az, amott. Ez, emitt meg a Shelter Island. Csak milliomosok lakják. Egy-egy villához tíz-tizenöt éker is tartozik. Húsz is. Meg vitorlás.
- Motorcsónak - segítettem neki.
- No, Sir - intett le kurta nevetéssel -, motorcsónak nem. A motorcsónak pöfög. Vitorlás. Nézd – kimutatott a tengerre -, olyan.
A kocsi billent egyet.
Valahol erre van Long Island legrégibb háza is. Még bálnavadászok építették. Itt meg csak kacsát tenyésztenek. Csak kacsát.
A dűnesorokat figyeltem. Jó volna megnézni a kúszófenyőket, meg azokat a száraz fűcsomókat - gondoltam -, de Gábor úgysem állott volna meg. Az út mentén néha a régi Rheingold-girl is lemosolygott ránk. Az egyik óriás hírdetőtáblán vadászdresszben hírdette a sört, ám nem valami odaadással. Úgy ült a nádas mentén ringatózó csónakban, lógó nyakú vadkacsák és söröspalackok között, mintha pár serét neki is jutott volna. Ilyen kényszeredett volt a mosolya is.
- Ötvenezerért már olyat lehet venni amivel megjárhatom a Bahamákat. Két nagy kabinnal, Diesellel. Nem, Diesel nem is kell. Ez - mutatott az öböl felé - annak csak a kisöccse. Dingi.
Easthamptont is elértük, a sziget egyre keskenyedett, most már mind a két partot láttuk, csak dünehalmok álltak néha-néha elénk. Kúszófenyővel, fűpamacsokkal, a fövény színén kígyózó gyökerekkel. Az egyik bukkanó után nagy tábla szaladt nekünk. State Park. Nemsokára egy másik. Vigyázz az őzekre! Egy nagyobb öböl felett két hidroplán körözött.
- Lake Montauk - mondta Gábor, egykabinosat talán huszonötért is szerezhetnék. Voltam már a Bahamákon. Hajóval. - Két kézre fogta a kormánykereket, kihúzta magát, a hajóját kormányozta. - Mennyi pincér volt és mennyi nő! Nézd, ott a világítótorony, mondják, van háromszázéves is.
Megkerültük a világítótornyot, Gábor lehorgonyzott a parton. Minden kék volt, a tenger is, az ég is. Kiszálltunk. Gábor igazított valamit az autón, én nekirohantam a víznek. Fehér, nagy tarajú hullámok szaladtak ki a fövényre, a víz fölött sirályok visítoztak. Föld csak arra volt, amerről jöttünk. Gábor nagy dobozt emelt ki a csomagtartóból.
- Eszünk?
A tengerbe hajigált csirkecsontokra le-lecsaptak a sirályok, majd elejtették. Akkor meg mások kaptak utánuk. A sör hideg volt, a doboz fémes ízét sem éreztem.
- Nézd, varsákat raknak le. Ott, ott a cölöpöknél.
- Varsákat? - nevetett Gábor, éppúgy, mint amikor a milliomosokra fogtam a motorcsónakot -, hol vannak itt varsák? Azok? Azok nem varsák!
- Hát? - hagytam abba a sört.
- Ládák.
- Ládák? Ládáknak ugyan nem ládák, még ha úgy is látszanak - szóltam -, láda formájú varsák. Lécből. Ráknak. Mások, mint amilyenekkel mi fogtunk a Bodrogban. De varsák ezek is.
A part mentében szép, nagy vitorlás szelte a vizet. Sirályok kergetőztek az árboca körül.
- Te, Gábor, ilyenféle vitorlásra gondolsz? Nézd, milyen szépen siklik.
Odanézett, de csak egy szemvillantásnyira.
- Amott egy másik, ez még nagyobb - akartam szóra bírni, mert valami felhőzött az arcán -
Nem szólt semmit, vonásai mintha enyhültek volna, tekintete a parton szanaszét heverő uszadékot járta. Megint egy vitorlás ment el mellettünk. Majd megint egy, kettő, megint kettő. Egészen közel a parthoz. Gábor is arrafelé nézett. Motorcsónakok is jöttek. Utálatos pöfögéssel, nyomukban füstcsík maradt. Gábor cipője orrával turkálta a partra vetett holmikat, palackokat, szakadt hálódarabokat, kagylóhéjakat.
Hát a keresztúri kompra emlékszel-e? - nézett rám. - Az volt csak igazán hajó! Meg a révész ladikja, hányszor elkötöttük. Ott kaptunk rá a rákászásra. Emlékszel, eluntuk lógatni a rácsát, varsát fontunk...
- Varsát? Ráknak? A rák nem búvik varsába. Legfeljebb csak az akkora, mint az ujjam, mutatta Gábor. - Cigányhalat fogtunk, azt sütöttük nyárson. Tudod, hol fogtam én rákot?
- A Bodrogban, Keresztúr alatt - mérgelődtem meg.
Nem értettem Gábort. Ott is hagytam, Nekiindultam a part hosszának. A világítótorony tövénél egyre szaporodtak az autók. A vízben nem volt senki, csak vitorlások, motorosok húztak mindenfelé. A cölöpöknél gumicsizmás halászok eregették, emelgették a lécekből eszkábált ládákat. Minden ötödik-hatodikban akadt valami. Rák. Kicsik, araszosak, kétaraszosak, nagyok, meg még nagyobbak. Barna páncéljuk fénylett a víztől, hosszú csápjukat előre-hátra mozgatták, ollójukat nekifeszítették a halászok kezének. A kisebbeket visszahajították a vízbe.
Gábor a másik irányba bandukolt, lógatta a fejét, néha megállt, kotorta az uszadékot. Felemelt valamit, majd eldobta. A New England-i partok felől egyre jöttek a vitorlások, elhaladtak a sziget csúcsa előtt, azután meg csak egy piciny, fehér háromszög látszott belőlük. Gábor oda se nézett, a keze tele volt mindenféle hszontalan holmival. Sörnyitót, nylonzsineget, parafadugót szorongatott. Ahogy elértem, éppen egy megszáradt rákollót vizsgált.
- Tudod, hol van igazán rák, hol fogtam én rákot - nézett rám.
Hallgattam, megfordultunk.
- Tudod hol? Nem a Bodrogban. Persze, ott is van rák. De az nagy ráknak. A rák a kis vizet szereti, meg a tisztát, akár a pisztráng. A Törökpatakban van igazán rák. Már Pálházánál kezdődik, de a legtöbb Komlós meg Huta között van a szurdokban. Ahol az út letér Lászlótanya felé. Pisztráng is van ott, ám csak afféle bőrpisztráng. Tudod - magyarázta, miközben elértük a cölöpöket, ahol nagy vesszőkosarakat szedtek le egy teherautóról -, a rák szereti a napot. Ha süt, csapatostul jönnek melegedni a part szélére. Ilyenkor is meg lehet fogni ezeket puszta kézzel. Különösen a nagyokat. Ezek már nem olyan fürgék. Nézd, így fogja az ember a rákot - s mutatta jobb kezével -, így az ollója alatt kapja el a potrohát. Gyerekjáték. Ott se varsával, se rácsával nem lehet rákot fogni. Ehhez alacsony a víz, meg tiszta. A ráknak igen jó a szeme, ha veszélyt sejt, megugrik, vagy egy kő alá veszi be magát, vagy a lyukjába farol vissza. Én mindig a lyukjából huzigáltam ki a rákot. Lehasaltam a partra és végigtapogattam a meder oldalát. Minden lépésre akadt egy lyuk. Volt, húsz-harminc rákot is összeszedtem. Csak úgy nyüzsögtek a kosárban csalán között. Mert csalánban marad élve legtovább.
A vitorlások minduntalan jöttek, s néha gépfegyver-ropogással száguldott el a part mellett egy-egy motorcsónak.
- Volt úgy, hogy alig tudtam hazacipelni a kosarat. Mekkora rákok voltak! - mesélt Gábor -, rák csak a Törökpatakban van Huta alatt.
Megint cölöpökhöz értünk, ahol a rákhalászok rakodták a zsákmányukat. Nagy vesszőkosarakban nyüzsögtek az óriási rákok. Félméteres is akadt közöttük, de mind nagy volt, én soha nem láttam ekkorákat. Mondják, csak Japán partjainál nőnek nagyobbra, mint itt Long Islandnál, New Englandben.
Gábor szeme is végigfutott a kosarakon. Megfordultunk megint. A tenger síkját mérte, megállt. Szembe fordult velem, zavart, szomorkás mosoly rebbent az arcán.
- Tudod mekkora rákok vannak ott, arra - s ujját a végtelen víz felé billentette -, ott, a Törökpatakban? Tudod? Ekkorák! Ekkorák ni! - Szétnyitotta a tenyerét, hangja megcsuklott . Ekkorák, arasznyiak!