Sztáray Zoltán: Dücskő
Már a második februárt értük meg a recski kényszermunkatáborban. Nem esett a hó, nem fútt az északi szél, de dideregtünk a hidegtől. Meg éhesebbek voltunk, mint esztendeje. Meg fásultabbak is. Kivert barmokként sorakoztunk a barakkok előtt, hogy felhörpintsük a hideg, kávénak csúfolt löttyöt. Volt, aki elmajszolta a tegnapról megzsugorgatott kenyerét.
Kétszer is megszámoltak bennünket az őrök, azután megindultunk a Zergének nevezett kőbánya felé. Szó nemigen esett. Csak az őrök nógatása hallatszott. Felértünk a bányaszintre, ahol megint kétszer megszámoltak bennünket. Az egyik – halinacsizmás, báránybundás, szőrmekucsmás – ávós az első sorokból kiválasztott vagy két tucatnyit és elvezette őket a drótkötélpálya felé. Azután egy másik megkérdezte, ki ért a dücskők szétveréséhez. Senki sem jelentkezett. Azután megismételte. A dücskőkhöz. Valami megakadt az agyamban. Dücskő. Hol halottam valaha ezt a szót.
Azután eszembe jutott, valamikor réges-régen hallottam, a szőlőnk mögötti, sokszáz éves tölgyerdőben, ahol úgynevezett vákáncsosok hogyan ásták ki a kivágott fák gödreiből ezek tövét. Sokszor elnéztem őket, ahogy hozzáértéssel a legnagyobb fák gyökerei is a felszínre kerültek. Azután eszembe jutott a fancsikai aranylelet. Fancsikának nevezték azt az erdőrészt, ahol a kivágott fák helyén az erdei munkások egyszer egy több kilogram súlyú aranyrúdra találtak. Vezetőjük tőlünk telefonált a debreceni Déry múzeumnak, ahonnan két tisztviselő érkezett menten és átvették az aranyrudat. Ezt ismeretem szerint a múzeum ma is őrzi. Hogy milyen jutalmat kaptak a munkások, nem tudom.
Ezek az erdei munkások - vákáncsosok - a kiásott fák gödreiben kialakított kunyhófélében laktak. Valamelyest megnagyobbították, hevenyészett ágakból, falevelekből tetőt szerkesztettek és végeredményben télen meleg, nyáron pedig hűvös „lakásra” találtak. Emlékeim szerint apró gyermekeik vídáman szaladgáltak a kunyhók között. Ezek a vákáncsosok tisztogatták ki a vágás után az erdőrészt, ültették be új facsemetékkel a kivágott részeket. Ezért nem kaptak fizetést. Jövedelmük abból adódott, hogy a kiásott fatöveket, gyökereket feldarabolták és eladták. Meg hasznosították a kivágott erdőrészt, ahol zöldséget, káposztát, dinnyét termesztettek. Hogy boldogok voltak-e, azt nem tudom. De mindig mosolyogva emlegették a kiásott aranyrudat.
Hogy mi köze lehetett a fancsikai vákáncsosokhoz a fatöveket dücskőnek nevezett ávósnak, ma sem tudom. Talán egyikük lehetett, talán gyakoribb volt ez a szóhasználat, mint azt akár később is gondoltam.
Ahogy másodszor is megkérdezte az egyik ávós, ki ért a dücskökhöz, felnyújtottam a kezem. Akár elemista koromban. „ Ért a dücskőhöz?” kérdezte az ávós. Megnyugtattam, hogy értek „No, akkor válasszon magának két embert és jöjjenek velem” – szólt. Úristen, kit válasszak? Azután megakadt a szemem Nyerges Palin, aki civilben őrnagy volt a hadseregben, majd Szálka Imrén, aki - mielőtt recski kőtörő lett - ügyvédként igyekezett túlélni. Az ávós kiszólította mindkettőt. Egy katona, egy ügyvéd meg jómagam, a közgazdász igen jó munkacsoportnak tünt előttem. „No, jöjjenek velem.” – szólt az ávós.
A kőbánya felé vezető út mellett embermagasságnyira felhalmozott tuskók, óriás fagyökerek voltak és már majd eltorlaszolták az utat. „No, ezeket kell felszámolniuk” – szólt az ávós. Néztünk rá, meg magunkra is, vajon hogyan? Hármunknak volt egy ütött-kopott lapátunk meg egy félkilós kőtörő kalapácsunk. Szóltunk az ávósnak, aki azután hozatott két ötkilós kalapácsot meg egy gereblyét. Azt tudtuk, mire való a két nehéz kalapács, de hogy minek kellett a gereblye, azt nem. „No, lássanak neki a munkának”, szólt az ávós. Nekigyürkőztünk a farakásnak. Sokra nem mentünk. Az ávós figyelemmel kisérte az erőlködésünket, majd magunkra hagyott bennünket. Törtük a fejünket, miként fogjuk feldarabolni a tuskókat. Meg kellett állapítanunk, már is nyertünk valamit, könnyebb volt a tuskók mozgatása, forgatása, mint a kőtörés. De hogy valamit kell csinálnunk, az nem volt kétséges. Növénytani ismeretem csak nekem volt. Szőlőben nőttem fel és az egyetemen tanultam növénytant. Persze, tuskóhasítást nem. Főként az járt az eszemben, hogy itt kell maradnunk a tuskóhasításnál. Azután szemügyre vettem a feldolgozásra váró tuskókat és felfedeztem rajtuk azokat a vonalakat, gyökértöveket, amelyeket annakidején a növénytan című studiumban tanultam. Figyeltem a gyökérszálak vonulását. Azután némi nehézséggel felfedeztem a kiásott tuskó gyökerei hol válnak el egymástól és a kemény fából kifaragott ékek segítségével szétvertük az első tuskót. Büszkén mutattuk a közben megjelent ávósnak, aki mosolygós arccal fogadta a dicsekvésünket. Talán arra gondolt, ő is hozzájárult a sikerhez. Ahogy közelebb lépett hozzánk, észrevettem, milyen kitűnő csizmája van. Menten meg is dícsértem. „Miyen szép csizmája van a felügyelő úrnak” – mondtam, amit széles mosollyal nyugtázott. Azután hol vigyázott ránk, hol nem. Mi pedig igyekeztünk takarékoskodni az erőnkkel. Csak akkor dolgoztunk, amikor ávósók jártak felénk. Az őrünk pedig egy alkalommal egy-egy nagy szeletnyi zsíros kenyérrel traktált meg bennünket.
Más jutalmat nem kaptunk. A zsírtalan krumplileves sem lett több. De nem hajszoltak bennünket a felügyelővé avanzsált társaink. Minden csoda három napig tart a magyar közmondás szerint. Ez a csoda nekünk három hónapig tartott. És a nemrégiben Recsken járt volt társaink írják, az egykori tuskóhasító helyünkön még mindig folydogál a kis forrás, amit - szabotálva a kirótt munkát - mi építettünk ki. Tuskónak – akarom írni, dücskőnek nyoma sincs.
Nyerges Palival, Szálka Imrével együtt tevékenykedtünk a forradalom alatt. Nyilván emlékeztünk a közös tuskóhasításra. Palit azóta Caracasban szólította magához az égi főparancsnok. Imre és jómagam nem sietünk, türelemmel várjuk, hozzá csatlakozzunk. Hátha a mennyekben is együtt tevékenykedhetünk az angyalok javára.
2008.december 31.
comments powered by Disqus