Irodalom

Somssich-Szőgyény Béla: Joe

Minden temetés szomorú, de legszomorúbb, mikor anya temeti fiát. Barátom, Lionel holtteste már a ravatalon feküdt, mikor a felhőkarcolók árnyékában meghúzódó kápolnába érkeztem. A kapu előtt fekete limuzin várakozott. Bent néhány barát, kolléga s társnője, Deborah várta a szertartás kezdetét. Lionel 94 éves édesanyja, a koporsó közelében, az oldalsó padsorban ült, egyenes derékkal, száraz szemmel. Könnyeivel az isteneknek miért is adózna? Mikor meglátott, intett, hogy üljek melléje s megkérdezte, megvan-e még a kéknyelvű óriásgyík, a goánna, mely házunk alatt szokott tanyázni: Lionel gyakran emlegette. Aztán megszólalt az orgona s én kinyitottam az imakönyvet, amit a bejáratnál adott kezembe a temetkezési vállalat hostess-e. Egy beragasztott cédulán a Te Deum angol szövegére bukkantam: "You are God! You are the Lord!" - olvastam s az invokáció, mintha csak Lionel rendezte volna így, távoli visszhangként idézte az emléket: a lány kiáltását az éjszakában Krétán, ahol a délparti X városkában vártam Lionelre, hogy majd együtt járjuk be a sziget vadregényes tájait. S mintha már nem is volnék ott, a lelkész búcsúztató szavait fülem mellett eleresztve, elmerengtem.

Emlékezetem képernyőjén megjelent az útszéli Hotel Aida, melynek tulajdonosa a kapuban állva invitált, hogy szálljak meg nála: kubista struktura, a valamikori parasztház helyén, a domboldalba építve, ahol a bejárat már nem-is-tudom hányadik szintje volt az épületnek. Innen nyaktörő lépcsők vezettek fel és le, az apró, dobozszerű szobákhoz. Legtöbbjük ablaka egy szűk udvarra nyílt. Az enyém is, de ez nem zavart, mert csak egy éjszakára volt rá szükségem. Miután megalkudtunk, a tulaj közölte, hogy étterem nincs, de a tetőterraszon van egy bistro, ahol esténként italt s könnyű ételeket szolgálnak fel.

Nem kellett biztatás s a lépcsőket kettesével véve, az épület tetejére futottam. Egy asztalnál fiatal pár ölelkezett, a lélekzetállító kilátásra ügyet sem vetettek. Délre Líbia ragyogó tengere, mögöttem zordon hegyormok: mintha titáni erő lökte volna fel őket a magasba. Felettem sasok keringtek. Ahogy ott álltam a napfényben - alattam a halászhajókat ringató kikötővel, a városka főterével, fehérre meszelt, hagymakupolás templomával -, már cseppet sem bántam, hogy bérautom javítását csak másnapra ígérte a szerelő. A partvidékre vezető út, meredek hágóival, kövezetlen útszakaszaival, inkább a szamaras hegylakóknak volt való, mint az én tragacsomnak.

A postáról felhívtam Lionelt: nem tudna ő idejönni? Majd innen indulunk a túrára, amit még Sydneyben beszéltünk meg. - Megpróbálom, válaszolta. Mikor letettem a telefont, magyar szóra lettem figyelmes. Nem csodálkoztam: a Kádár korszak ismert jellegzetessége volt, hogy egyre-másra turistacsoportok bukkantak fel külföldön - útikönyv a kézben, gondosan őrizgetett hazai az olcsó hotelszobában. Nem siettem feléjük a szokásos "maga is magyar?" felkiáltással, már csak azért sem, mert feltűnt a két angol lány is, kiket az útszélen vettem fel. Gondoltam jók lesznek nyomatéknak a lökhárítóját vesztette kocsiban - különben is úgy várakoztak ott, mint erdei nimfák. Kellemes útitársaknak bizonyultak s megbeszéltük a görög furcsaságokat. Azon szórakoztak, hogy a görög férfi mind azt hiszi, hogy ellenállhatatlan s hogy vajjon összefügg ezzel, hogy kisujjuk körmét hosszúra növesztik? Nem is szólva a krétai bajuszról. A lányok nem találtak diákszállást. Menjenek az Aidába, mondtam s alkudjanak. A bajszos szállodás, amúgy is úgy tűnt nekem, mint aki minden szőke nő titkos vágyának képzeli magát. Jó, mondták, megnézik.

Én meg bebarangoltam a környéket, úsztam a meleg tengervízben, megvacsoráztam s visszatértem a szállodába.

Tíz óra körül lehetett - a szálló szobái megteltek lakókkal. Zajok és hangok szűrődtek, keveredtek az udvar függőleges korridorjában: ablaknyitás, beszéd, zuhanyozás, ajtócsapkodás, rádiózás, edénycsörgés, s ebből a zűrzavarból mintha néhány magyar szófoszlányt is kivettem volna. Lehet, hogy a magyar csoport is itt szállt meg, -gondoltam. Aztán fokozatosan elcsöndesedett minden, míg a lakók nyugovóra tértek, vagy olvastak, álmodoztak, szeretkeztek, emlékeztek, vagy ép gondjaikkal gyötörték magukat az éj leplébe burkolózva. Már elnyúltam én is ágyamom, mikor neszezésre lettem figyelmes. Az ablakhoz léptem s a kissé félrehúzott függöny mögül füleltem, honnan jön a zaj, mely egyre inkább úgy hangzott, mintha két ember birkózna. Beszéltek is egymáshoz, suttogva, valami olyan nyelven, amit az intimitás teremt: az ezernyi fajta szónak és hangnak nincs képzési szabálya, s csak ők értik, mert az ő együttlétük teremti ezt a nyelvet.

Fülünkkel is lehetünk "voyeur"-ök, ha már a szemnek nem jut falat, de fáradtságom erősebbnek bizonyult kiváncsiságomnál, ezért visszafeküdtem. A kezembe vett könyvet ki se nyitottam, rögvest elszenderültem. Nem tudom meddig alhattam így, mikor sikoltásra riadtam. Majd - szinte a sikoly folytatásaként: Te vagy az isten Jóska! - kiáltotta egy nő. Hangja mint a kés hasított bele az éjszakába.

Hirtelen nem tudtam: álmodom-e, vagy ébren vagyok. A tenger felől szél támadt, szobámat sós víz, tengeri moszat párájával telítette. A fuvallatból szélroham kerekedett, függönyök csattogtak, ablakok csukódtak s én is bezártam a magamét: a világ kívül maradt. Elképzeltem, hogy a nő sikolya, mint egy tüzijáték rakétája lövell az ég felé, ezernyi csillagot szórva az éjszakába.

A villámcsapást hatalmas dörgés követte, kitört a vihar s vad zápor csapkodta a házak falait. Reggel Lionel nyulánk alakja jelent meg az ajtóban. Autobuszon jött. Elmentünk reggelizni a szomszéd utcába, hol majd minden második kapuban "Frühstück", "Breakfast" felirásokkal csalogatták a turistát. Kávé mellett mondtam el Lionelnek éjszakai élményemet.
-Fasza legény lehet ez a Joe, - jegyezte meg szárazon. Lehet, hogy azt hitte: ugratom. Vagy hogy csak hallucináltam a viharos éjszakában. Gondoltam erre én is. Mintha csak egy régi szöveg emléke kelt volna életre abban a pillanatban, amikor felébredtem. Szemem sarkából lestem, jön-e magyar reggelizni? Egy sem mutatkozott, viszont megjelent a két angol lány s asztalunkhoz ültek. Lionelt kiváncsian szemlélgették.

Ők is a szállodában aludtak s megkérdezték ha még ma indulok, jöhetnek-e velem, holnapra Herakleion-ban kell lenniök. - Micsoda vihar volt az éjjel - mondta az egyik, akit Deborah-nak hívtak. A másik lány neve Helen volt. Túlzott udvariassággal kérdeztem Lionelt, van-e kifogása? Persze neki sem volt, sőt: örült a társaságnak.

A kocsi elkészült s elindultunk négyen. A lányok hamar megbarátkoztak Lionellel. Magas termetével, vörös hajával, rózsaszín arcával, feltűnő jelenség volt. Ír és olasz szüleitől örökölt beszédességével mindnyájunkat szóval tartott. Nyelvész volt és utánzó-művész. Beszédmodort, madárfüttyöt különösen jól imitált. Készsége kiterjedt a gesztusokra is. Modeljét szinte eltáncolta, akár ember volt, akár állat. Madárként illegett-billegett, karját lengette, szinte lebegett ő is. S így alakult át kinaivá, indiaivá, texasivá s akár magyarrá is, amikor a magyarok angol beszédét utánozta.

Megállapodtunk, hogy útbaejtjük Phaistos-t, a knosszosz-i palota párját. Onnan nincs messze Matala, az ősi kikötőváros, ahol Lionel eredetileg várt rám s a dolgait hagyta. Mi ott maradunk s a lányok onnét folytathatják útjukat autóbusszal.

Belerázódva a kocsiba, kifogytunk a szóból. Elbűvölve figyeltük a tájat, az olajfák, narancsligetek, szőlők, paradicsomoskertek színes szőnyegét, Meszara síkját, termékeny földjét.

Egyszerre, mintha csak a reggelinél tett megjegyzését folytatná, megszólalt Deborah. - Mi volt az a ricsaj éjszaka? - A sikoly? hallottam-e? - Igen - bólintottam s Lionelre néztem: lám nem álmodtam. - És mit kiáltott az a nő, milyen nyelven? - kérdezte most Helen, aki eddig jórészt csak hallgatott. Újból Lionelre pillantottam, közben az utat is figyelve: fordítsa le ő, rekonstruálva elbeszélésemet. A távolból már feltűntek Phaistos romjai, de ez most senkit sem érdekelt. Lionel nem teketóriázott, kivágta: - Oh God… You are the Lord, Joe! - ezt kiáltotta a nő, magyarul, mondta Lionel és elhallgatott. Latolgatta, tegyen-e még hozzá valamit, de úgy döntött, hogy nem. Várta a hatást. - Hm-… - tréfálkozott Deborah - vajjon miért sikoltott? Talán… de nem tudta folytatni, mert most mindnyájunkból kitört a nevetés. Mellettem Lionel űlt, hátul a lányok. Mintha villanyos áram indult volna meg közöttünk, bizsergetőn összekapcsolva minket egy távoli nagy hálózattal. Helen hasonlóan kommentálta Joe képességeit, mint lt Lionel, míg Deborah komolykodva szőtte tovább gondolatait: - Nem csoda - mondta -hiszen Krétán vagyunk, ahol az istenek, úgy látszik, kényükre-kedvükre járkálnak a vendégszobákban... Vagy, lám, ép az erdőből szalajtják elénk küldönceiket, jaj!…. s hirtelen fékeztem, mert a domboldalról, mintha repülne, egy tzennégy-tizenöt éves fiú száguldott felénk, kezében szőlőfürtöt lóbálva. Majd hogy a kocsi elé nem ugrott, áruját kínálva néhány drachmáért. Megtorpantunk s kiszálltunk. Az ámulatból felocsúdva, megvettük egész készletét s avval letelepedtünk az útszélen, hogy elfogyasszuk. A fiú, ahogy jött, úgy el is tűnt: szaladt vissza a következő rakományért.

- Ami azt illeti - szólalt meg Lionel, Deborah elmélkedését követve -, az istenek hamar megunják olimposzi lakhelyűket, és szívesen látogatnak a földre, ahonnan származnak. Követve furfangos vezérük, Zeusz példáját, kinek földi szerelmi ügyeit, még megszámlálni sem könnyű. A monda szerint, itt született Krétán. Lionel ekkor már a második üveg sörnél tartott, amit útközben vásároltunk egy kocsmában. Meleg volt s a lányok is ittak, de módjával. Én félrehúzódtam az árnyékba s a szőlőt szemelgettem. - Hát persze! - csapott homlokára Lionel -, Zeusz, Jove, Joe: ő volt az, a mennydörgés is ezt bizonyítja. A lányok felnevettek, de csak röviden. Hirtelenében talán nem voltak biztosak benne, hogy Lionel szellemeskedése felhigította-e vagy éppen hogy aranyba foglalta az éjszaka tömör varázsát, melyet elrakosgatni készültek emlékezetük rekeszeibe. Elgondolkodva dőltek el a fűben, de Helen a hűsbe vágyott, mellém ült. Elmondta, hogy ő azért jött Krétára, mert meg akarja nézni azokat a helyeket, ahol apja harcolt a németek ellen. Hiradós tiszt volt, aki társaival s a helybéli gerillákkal a hegyekbe vették magukat. Véresre sebzett kézzel kapaszkodtak föl a hegyoldalban, súlyos rádiós készülékeikkel. A hátvonal mögött egy barlangból figyelték az ellenség mozdulatait, és jelentették a főhadiszállásnak. A falvakból lopakodott fel hozzájuk egy-egy asszony, vagy lány, élelemmel. - Hősök voltak mind, a krétaiak - mondta Helennek az édesapja. - A vérükben van, mindíg is megszállók ellen küzdöttek, az ókortól napjainkig.

Hallgattuk Helent s hallgattunk. Gondolataink szerte-széjjel kalandozva rajzolták szeszélyes vonalaikat az égen. Visszaültünk a kocsiba s merész kanyarok és kaptatók után, végül megérkeztünk a romokhoz. Lionel akkor már a harmadik üveg sörnél tartott s ittassága ránk is hatott. A parkolóhelyről gyalogolva fel a dombra, mintha ködből bontakozott volna ki képzeletemben a palota, mely romjaiban is oly természetességgel uralta a lábainál elterúlő paradicsomi völgyet, mintha az istenek tették volna oda. S valóban: Zeusz fiánaak, Mínosz királynak a lakhelye volt. A távolból idelátszott Ida hegyének hófödte csúcsa. Ki tudja, Lionel talán nem is járt messze az igazságtól? A romokhoz érve alacsony fokú, széles lépcső vezetett egy emelvényhez, mely talán egy trónterem vagy szinház része lehetett. Én legszívesebben a földre borultam volna a megilletődéstől, hogy az isteni sarjak nyomdokaiban botorkálhatok, míg Lionel úgy vonult fel oda, mint szinész a pódiumra. Szétnézett és örömében elrikkantotta magát. Rikkantásából rögvest olyan harsogó-rikácsoló madárhang lett, mint a kookaburra hahotája. Rajtunk kívül még talán féltucat turista volt ott s az őr. Mind Lionel felé fordult: mit csinál ez az ember? Nem tudhatták, hiszen ilyet még soha nem hallottak. A lányok is meglepődtek, és kipirult arccal vették körül Lionelt, aki úgy állt ott, mint egy hirnök, végtelenül fontos üzenettel. Vörös haja lobogott a szélben, tüdejét teleszívta, szinte felfúvódott, és újból elkajdácsolta magát. Ez most hosszabb melódia volt: huhogó-gurgulázó, nevetőgörcsbe átsikló rikoltozás, mely hol a magasba csapott, hol meg a mélybe bukva csillapult, hogy aztán néhány szaggatott, elcsukló torokhanggal újrakezdje. Az őr, - egykor Melbourne-ben volt portás -, izgatottan magyarázta a turistáknak, hogy -kookaburra! kookaburra! s rikoltása esőt hoz. Mutatott is az égre, ahol valóban feltűnt néhány sötétebb felhőfoszlány. Amikor Lionel félbehagyta, a hirtelen csöndben megjött a válasz - egy fiatal kakas félénk kikerikú-ja, melyből kihallatszott a csodálkozó kiváncsiság: Miféle madár ez ott a dombon? Lionel meg csak fújta, cifrázva, az ausztrál jégmadár vésztjósló kacaját. Most már népes kórus követte: kacsák hápogásától, szamarak ordibálásától, gyerekek csúfolódásától, zengett a völgy... Mi meg biztattuk, hergeltük Liionelt, aki ott ágaskodott s feje a felhőket verdeste. A távolban villámok cikáztak. Kövér vízcseppek loccsantak homlokunkon, a köveken és megeredt a zápor. A közeli tavernába menekültünk az őrrel együtt. Az asztalra sűrű vörösbor került, majd étel s már senki sem gondolt arra, hogy a lányok elérjék az autóbuszt Matalában.

---------------

Arra riadtam, hogy vége a szertartásnak. A koporsót négy ember felemelte s vitte a kijárathoz. Mire én odaértem, Lionel édesanyja és Deborah már a limuzin mögötti kocsiban űltek s várták, hogy a menet elinduljon a temetőbe. A fekete ruhások még beraktak néhány koszorút és virágcsokrot a halottaskocsiba. Mielött becsukták volna az ajtaját, odaléptem s kivettem egy szál szekfűt az egyik csokorból. Majd megkocogtattam az autó ablakát mely mögött Deborah ült. Kinyitotta s kezébe adtam a virágot. Egy darabig nem szólt, majd rám pillantott: - Ugye szép volt - mondta - ott Krétán? S könnycsepp buggyant a szeme sarkából.

- Igen - válaszoltam -, szép volt. - Igen szép volt.

Somssich-Szőgyény Béla

comments powered by Disqus