Petöfi Sándor: Szeptember végén
A világirodalom egyik legszebb szerelmes költeménye
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak elôtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará be a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár,
Még benne virit az egész kikelet,
De ime, sötét hajam ôszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
És feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is örökre szeret!
Koltó, 1847 szeptember
comments powered by Disqus