Irodalom

Örök értékek...Márai gondolat-gyűjtemények

Könyvajánlót írni megtiszteltetés, de egyben felelősség is. Megrettent a tudat, hogy a soraim hatással lehetnek arra, hogy valaki a kezébe veszi-e az adott könyvet, vagy sem. De a felelősség, úgy érzem, kötelességet is hordoz magában. Kötelességem tisztelettel adózni az író-költő előtt, aki nem volt rest fényt mutatni az éjszakában, s utat engedve a sebezhetőségnek levetkőzni a közöny páncélját, hogy szavakba öntse: miért érdemes élni, halni, s min érdemes elgondolkodni. Sokat töprengtem azon, hogy milyen könyvet szánjak bemutatásra. Már a műfaj megválasztása sem könnyű: mit olvasnak ma az emberek, mire lenne igény: krimire, szerelmi történetre, vagy éppen lélektanra? Azt hiszem minderre együtt, csak igényes formában. Az én szótáramban ezt hívják irodalomnak, a klasszikus értelemben. Ez a definiálás persze még nem könnyíti meg a választás, sőt! Hirtelen a felismerés erejével zúdulnak a nyakamba korok és alkotók, ismert és kevésbé ismert művek, és ezzel együtt egy furcsa, jóleső érzés, hogy „gazdag vagyok”. Szophoklésztól Thomas Mannig, Balzacon, Csehovon, Tolsztojon és persze Vörösmartyn, Babitson, Kosztolányin át, hányan tették le aranyrudaikat a kultúra kincstárában, mekkorára duzzadt már évezredek alatt e vagyon, mely mindenkié, csak éppen senki nem veszi a fáradtságot, hogy megálljon és számba vegye az igazi fényűzést. Rájöttem, hogy tobzódom az értékek tengerében, sok, sőt rengeteg könyvre tudnám tiszta szívből rámondani: a kedvencem. Ez nem áltatás, mindegyiket szeretem, tényleg, csak éppen mindegyiket másképp, nem lehet őket mérlegre állítani, mert nem arra valók. Azt hiszem a titok nyitja egyszerű: tisztelni kell mindent, önmagáért és a szerzőért.

Ez a felismerés megnyugtat, de a célhoz még mindig nem vagyok közelebb. Itt a következő kétely: magára hagyjam a magyar irodalmat és nyúljak a kecsegtetőbb, ma talán népszerűbb világirodalom felé? Árulásnak érezném. Félreértés ne essék, a világirodalmat ugyanakkora kincsnek tartom, mint a magyart, csak hát ez utóbbi a szívemnek kicsit ékesebb. Úgy érezem, bármely alkotás mellett teszem le a voksom, kicsit „megcsalom” a többit, mert nincsenek értékes és kevésbé értékes művek (legalább is számomra), csak „mások”, mindegyik egy individuum, saját élettel, történettel. Legszívesebben egyszerre írnék mindenről és mindenkiről, szeretném az egekig dicsérni Babitsot, hogy mekkora költőóriás volt, amikor kitört az elefántcsont-tornyából, Kosztolányit, hogy nem félt a magyar nyelv mélyéről előbányászni annak drágaköveit és mind odaszórni - viszonzást nem várva - az olvasóknak. Mégis valami azt súgja, nem róluk kell írnom, az ő fényük ragyog az én csillagszóróm nélkül is. Valaki mást kell megmutatni… valakit, aki számomra egyet jelent a huszadik századdal, annak minden szépségével és szenvedésével. Az embert, aki polgár volt és író, és költő, és férj is volt, meg szerető, de első sorban magyar, és sohasem volt politikus.

És most, hölgyeim és uraim, most, hogy a hangulat már a tetőfokára hágott, jöjjön a név, aki e felsorolást megtestesíti (itt lenne a dobpergés, de meg elégszem egy kettősponttal): Márai Sándor. Az író, akit annyira tisztelek, hogy becstelenségnek tartom még a nevét is papírra vetni. Szemérmetlen vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy bármilyen módon írjak Róla, a munkásságról, vagy kiválasszam egy könyvét és bemutassam. Mégis ezt teszem. Azért mert csak így lehet eloszlatni a tévhitet, mely e költőt, írót körüllengi, s mely először engem is csapdába ejtett. Bevallom, amikor megkaptam az első könyvem Tőle, nem szerettem. Megtévesztett a külcsín, mely manapság övezi. Felkapták, amolyan divatos író, gondoltam. A csapból is Ő folyik, új kiadás, kötetben meg nem jelent naplók, elbeszélések, cikkek, minden. Ma már hálás vagyok. Rájöttem, nem az számít, hogy az emberek divatból veszik-e, vagy sem, a lényeg, hogy olvassák. Mert amint leteszik az első kiolvasott Márai könyvüket, rájönnek, hogy ennek az embernek az élete, munkássága, minden, csak nem divat kérdése. Ő az örök humánum őrzője, témái aktuálisak lettek volna ezer évvel ez előtt is, mint ahogy azok mai is, és azok lesznek ezer év múlva is.

Már a születésének ideje is szimbolikus: 1900, egy új évszázad kezdetén állunk, s száz évvel Vörösmarty Mihály születése után. Vajon Ő érezte ezt a determinációt? Megfogalmazódott benne a felelősség súlya, hogy Ő a huszadik század gyermeke? Azt hiszem igen. Rá kellett ébrednie százada nyomorúságának terhére. Az Ő végzete az volt, hogy megpróbálta e terhet a vállaira venni, s emellett kétségbeesetten próbált ember és polgár maradni. Ő korunk vátesze. Küzdött és ellenállt a korszak nyomásának, majd belerokkant, de soha nem alkudott meg, független maradt, mert ez volt az Ő esszenciája. Ez tükröződik egész életében és művészetében. Sokan bírálták, amiért elhagyta Magyarországot, pedig ezzel jobban bizonyította hazaszeretetét mindennél, mert bárhová sodorta is élete hajója, halála pillanatáig magyar maradt. És nem csak a lelkében volt az. Ezt hirdette a világ minden pontjáról, mindenkinek. Akárcsak Kosztolányi, Márai is a nyelvben látta a nemzet lényegét, s utolsó erejéig próbálta óvni, építeni azt. Ezért tartom felbecsülhetetlen kincsnek minden papírra vetett sorát. Gondolatait pedig azért tisztelem, mert ismerte az életet. Ars poeticája volt, nemcsak ismerni, de megismertetni a valót az emberekkel. Kendőzetlenül, finomkodás és máz nélkül.

Ez a törekvés hatja át „gondolatgyűjteményeit” is. A Füves könyv, az Ég és Föld között, A négy évszak, mind roskadoznak e felelősség súlya alatt. Bármelyikről írhatnék, a lényeg ugyanaz: ez az ember félelmet keltő pontossággal ismerte a lét minden mozzanatát, az embereket, akik benne élnek, és a folyamatokat, amelyek mozgatják. Nem szeretnék egyet kiemelni közülük, mert együtt tartalmazzák azt, amit úgy hívunk: ÉLET. Fájdalom és boldogság egyaránt áthatja e művek lapjait, a valóság illata csap meg minket, ha felnyitjuk e könyveket. Azért is esett rájuk a választásom, mert aktualitásuk, akárcsak szerzőjüknek, határtalan. Bármely hangulatunkban, évszakban vesszük kezünkbe a kötetetket, legyen tél vagy nyár, gyötörjön minket magány, vagy lobogjunk a szerelem tüzében, ezekben az írásokban mindig találunk gyógyírt a lelkünkre. A legcsodálatosabb bennünk mégis tisztaságuk. Egyszerű címszavak alatt egyszerű gondolatok, melyek mégis magukban hordozzák mindazt, amit az ember élete során gondol, érez, de talán sosem jut el a megfogalmazásukig. Rohanó világban élünk, lehetne a mentség, de ez nem oldoz fel minket. Nincs az az élethelyzet, szituáció, amikor ne jutna időnk fellapozni e sorokat, s elgondolkozni felettük néhány pillanatra.

Márairól a második gondolat, ami mindig eszembe jut (rögtön az után, hogy nagyságát talán meg sem érdemelte e világ, de semmiképp sem volt méltó rá korunk, hogy meghálálja azt), hogy igen, Ő ismerte a titkot. Nem tudom megragadni ennek az ismeretnek a lényegét, hogy miben rejlik a „nagy titok”, csak azt tudom, hogy az Ő sorait olvasva mindig elfog egy ismerős, kellemes melegséggel eltöltő érzés: nohát, ezt én is gondoltam, ilyet én is éreztem, csak sosem fordítottam gondot rá, hogy szavakba öntsem. S talán jobb is, hogy Ő tette meg helyettem, mert ennél „precízebb” leírást senki sem adhatott volna! Hát ezért tudom mindenkinek (napjaink szlogenjei szerint: kicsiknek és nagyoknak, magányosaknak és társasaknak stb. stb.) ajánlani ezeket a gyűjteményeket, mert hiszem, hogy aki kezébe veszi, rátalál egy sehol máshol nem lelhető kincsre! Forgassák hát meghitten, érdeklődéssel, kezdetben talán kétkedéssel, s raktározzák el a bennük rejlő tanulságot, mert az élet adta meglepetésekben egyszer még szeretetet csomagolhatnak e szavakba. comments powered by Disqus