József Attila : Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
orditottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékitôt old az ég vizében.
(1934)
Megjelent a "Medvetánc" c. verseskötetében 1934 december.
comments powered by Disqus