Éltető Lajos: Áfium
- Ma már mindez persze csak történelem - mondta Ft. Mákonyi Kornél, s ajkához emelte a párolgó csészét.
Megint a régi időkről faggattam, a „hősök koráról”, ahogyan nevezni szokta a Kezdetet. Örömmel beszélt az öreg, csillogott a szeme, mint mindig ilyenkor. Mintha csak gyereknek mesélne - gondoltam.
- Miért, miért nem - kezdte nyugodt, öblös hangján -, láz futott végig az országon. Megmarkolták a vándorbotot, szöktek, özönlöttek az emberek, a fehérnép utánuk. Hogy az álomnak a fele sem igaz, nem hitték, ha mondta is valaki.
- Az álomnak? - kérdeztem.
- Hogy az ember néhány esztendő alatt megszedi magát, aztán hazamegy, megveszi azt a pár hold földet, vagy műhelyt nyit, tudomisén. Egy se úgy jött ki, hogy itt marad, de aztán...
Csilingelt az arany, dohogott a gőzgép. Kormosan, büdösen okádta ki őket a vasbálna Ellis szigetén. És ömlött a pénz, de nekik csak csöpögött, mint verejtékük az öntödében, felköhögött vérük a homokmaróban, a sárga, hideg lé a bánya fenekén s mint a törköly a cserépvödörbe. Jöttek, egyre csak jöttek az emberek. Egy szép napon aztán ágyut kellett önteni, és hirtelen tudták, hogy nem mennek már soha többé haza.
Mákonyi Kornél 1916 elején jött utánuk, huszonegy évesen. Küldték, s ő szívesen ment világot látni. Egyháza komolyan vette a Biblia parancsát: „Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek.” Nem lehetett ezt a népet sem az Ige tápláléka nélkül hagyni odaát, a messzi idegenben.
- Nem is törődött velük azon a pár zöldfülű papon kívül a kutya se. Csak a csendőrség köröztetett olykor egy-egy katonaszökevényt - tette hozzá az öreg püspök fanyar mosollyal.
Kellemetlen meleg volt a szobában. Az ablak leeresztett redőnyén át csak tompán szűrődott be az áprilisi nap. Mákonyi velem szemben ült, belesüppedve a puha karosszékbe. Vézna alakját két köpönyeg borította, lábán hosszúszárú, vörös, kötött papucs. Az íróasztalon és szanaszét a földön rendezetlen papírhalmazok hevertek: jegyzetek, újságok, folyóiratok. Erős dohányszag keveredett a kávé illatával.
- A vasárnapi igehirdetésnél azonban sokkal súlyosabb munka várt ránk - folytatta. - Itt ugyanis más volt az egyházi tradíció, mint Magyarországon; mert míg ott az egyházak sok tekintetben állami teendőket láttak el, Amerikában inkább társadalmi szerepük volt...
Először megbotránkozva állapították meg, hogy a bennszülöttek számára amolyan klubféleség a templom, ahova nem csak, és nem is elsősorban, imádkozni jártak. Később azonban rájöttek, hogy a dolgoknak ez a rendje nekik csak kedvezhet. A magyarok ugyanis minden tekintetben teljesen egymásra voltak utalva, a kocsmán meg a templomon kívül nem volt hol összejárni. Így történt aztán, hogy az istentiszteleteket a vasárnap délutáni étrend kihirdetésével zárták, és hogy a temlompimcében blattot vertek meg húrkát főztek, de később bizony még pálinkát is a kályha mögött, mikor a kocsmákat becsukták a szesztilalom miatt.
Lassan szürcsölgettem a savanykás feketét.
- Mindez odahaza elképzelhetetlen lett volna - jegyezte meg -, így azonban együtt maradt a nép,
Együtt maradt. Ők pedig nem csak prédikáltak, hanem szerveztek, rendeztek, építettek. A lelkész sorsa sohasem könnyű, megbetegedni se szabad neki, de Mákonyiéknak még a szokottnál is feljebb kellett göngyölniük az ingujjat. A semmivel, a semmiből kezdték, abból, amit összekoldultak. Nem a magyaroktól, azoknak ekkor még nem telt templomépítésre. Az amerikaiak segítettek rajtuk: egyházak, üzletek, magánemberek. Pedig angolul se tudtak, eleinte egy kukkot se.
- Meg aztán a hívekkel volt rengeteg bajunk - mondta-, és sovány arca kissé elkomorodott.
- A hívekkel? - kérdeztem. Ezt a részét már kívülről tudtam a mesének.
- Igen - bólintott. - Többnyire falusi cselédnép tódult ide, ennek a pap is csak amolyan nadrágos ember volt, akit tisztelt, szeretett meg gyűlölt is egyszerre. Nekünk kellett vezetni őket, pásztorkodni mellettük, ugyanakkor itt teljesen ki voltunk szolgáltatva nekik, kitéve fukarságuknak, szeszélyüknek. Volt paptársam, akit az őrültségbe kergettek, volt, aki az öngyilkosságba menekült előlük. Kovács Ferkó egy közgyűlés után letérdelt a templom lépcsejére, úgy átkozta meg fennhangon a gyülekezetet, mielőtt otthagyta őket. Csak egy-két emberen múlott, hogy nem verték agyon.
- Szép kis társaság -, mondtam fejcsóválva.
- De meg kell érteni őket, kérlek -, tiltakozott is mindjárt. - Ezek az emberek alig hoztak magukkal a batyujukban valamit, ami műveltségnek számított volna. Meg hát nehéz is volt a soruk, itt még sokkal nehezebb, mint otthon volt. Nem is csoda, hisz érteni nem értettek semmihez sem. És nem úgy volt ám, mint manapság, tizenkét-tizennégy órákat húztak le naponta, sokszor hét napot egy héten, tizenötcentes órabérért. Űzték őket, hajtották magukat, kergette őket az álom. Sokan belepusztultak, mielőtt kifizethették a hajójegyet. Nyugdíj, biztosítás semmi - mehetett kéregetni, akit megnyommorított a gyár, ami nem volt ritka dolog, hisz biztonságra, egészségre nem sokat adtak akkoriban. És hogyan éltek! Emlékszem, néha hatan-nyolcan béreltek egy poloskás szobát. Alig kelt fel az egyik, társa már rogyott is bele a közös ágyba. Ilyen körülmények közt aztán érthető, hogy nem szívesen adakoztak a templomnak, hogy irigyelték a papot, akinek nem értették, nem értékelték a munkáját, érthető, ha fontosabb volt a hurka, a kártya meg a pálinka, mint a szellemi csemege.
Érthető, érthető. Minden érthető, de mitsem változtat a tényeken - gondoltam.
Mákonyi kissé elmerengett, majd mégegyet kortyintott a csészéből.
- Meg aztán mi se voltunk egészen hibátlanok - toldta meg határozottan.
- A papok? - figyeltem fel. No, ez új.
- Nem mindenben feleltünk meg a követelményeknek - folytatta. - Minket ugyanis, akik még otthon voltunk teológusok, meglehetősen korlátozottan képeztek ki. Jómagam is csak később döbbentem rá, mennyire hiányzott tudományunkból sokminden, amire hirtelen szükségünk lett volna. Belénk verték az egzegetikát meg a homiletikát, de ezeken kívül jóformán csak azt tudtuk, ami még a középiskolában ránk ragadt. Otthon se ért sokat, itt még annyit se, hogy fejből fújtunk pár görög idézetet, vagy hogy ki tudtuk silabizálni a héber betűket. Itt praktikus feladatok előtt álltunk, templomot kellett építeni, primitív emberekkel bánni amerikai módra, pénzügyekkel, jogi kérdésekkel bíbelődni. Mindezekbe azért belejöttünk lassacskán, a józan ész hálaisten csak megvolt hozzá, az angollal együtt valahogyan felszívtuk ezeket az ügyességeket. Nem is ezekkel, a szellemiekkel volt a baj - mondta, és rám mosolygott.
- A szellemiekkel? - csodálkoztam.
- Nekünk ugyanis nemcsak lelkileg, de szellemileg is vezetnünk kellett a nyájat. Nem volt rajtunk kívül, aki foglalkozzon velük, mi pedig kötelességünknek éreztük, hogy felemeljük, tanítsuk őket, és nem csak a szószékről. A felnőtteket is, de pláne a gyerekeket. De hogyan is végezhettünk volna jó munkát, amikor mi se jutottunk soha túl Petőfi hazafias versein? A tanításhoz pedig teljesen hiányzott a képesítésünk. Odahaza elég volt a katekizmust bemagoltatni meg a Bibliából mesélni, itt azonban mindent a nyakunkba vettünk, az írni-olvasni tanítástól a magyar történelem oktatásáig. Még megfelelő könyveink se voltak, segítségről ne is beszéljünk feleségünkön kívül. Nem ment jól, no. Volt kivétel, nem mondom, leginkább a katolikusoknál, nekik még tanító rendjeik is működtek itt akkoriban, legalább a nagyobb településeken. Ők eleinte sokkal jobban ellátták ezeket a teendőket, mint mi.
Zsebében kotorászott, bőrszivart húzott elő. Ügyetlen, remegő kézzel lehántotta róla a celofánt, majd gondosan megnyalogatta mindkét végét. Amerikai szokás, gondoltam. Elébe tartottam az égő gyufaszálat.
- Köszönöm - mormogta, s nagyokat szipákolt. Kék gomolyag szökellt a plafon felé. Ismét hátradőlt a karosszékben.
- Mindehhez hozzájött még valami, ami a munkát megnehezítette, mégpedig, hogy mindannyian, a nép is, mi is, eleinte ideiglenesnek tartottuk ittlétünket. Csak a gyerekek nem, persze, nekik Magyarország csak mese volt. De felnőtt egy se verte le mindjárt bakancsáról a hazai port…
Átmeneti volt minden, még a templomok is csak összeeszkábált fahelyiségek. Senkinek se jutott ekkor még eszébe, hogy ezt a földet kellene majd valahogyan meghódítani magunknak.
- Persze, a háborúval megváltozott mindez - szóltam közbe.
- Mindenesetre fordulópontot képvisel - válaszolta. Hogy mást ne vegyünk, sokak szülőföldje nem is volt azután már Magyarország. De a pénz se gyűlt olyan hamar össze, s nem is bírták örökre hatan egy szobában. Telt az idő, megházasodtak, jött a gyerek, itt kellett a telek, a ház. Kilencszázhúsz után lehetett is, akkor valamivel jobban ment már, a szakmába is beletanultak addigra, az élelmesebbje még boltot is nyitott. Egyszóval, itt kellett berendezkedni az életre.
- S az álom?
- Megmaradt álomnak. Egyre halványabbnak.
Nagyott szívott a szivaron, nyelvével lötyögtette a füstöt. Kavarogni kezdett a gyomrom.
- Mi tulajdonképpen még mindig nem kaptunk észbe, mi lelkészek. De hiszen minden gondolat ki kell, hogy forrja magát.
Igen, a kényszer szüli a gondolatot, és Isten azért adja a nehéz helyzetet, hogy az ember feltalálja magát benne. Hányszor hallottam már tőle! De most az egyszer megkímélt.
- Elég az hozzá, hogy az első lökést mi is a háborúnak köszönhetjük- mondta, s ajkát kibiggyesztette.
- Trianonnak -, helyesbítettem.
- Trianonnak - bólintott. Mondanom se kell, hogy azelőtt vegyes érzéseink voltak a Monarchia iránt - szegény nagyapám még veressipkás volt -, de a háború következményeire nem voltunk felkészülve. Nem akartuk elhinni, hogy igaz. Mikor már muszály volt, nem szégyellem, berúgtam, toporzékoltam, vertem az asztalt s az öklömre borulva bömböltem mint a gyerek, hogy hazamegyek, most ott kellek! De már megvolt a család, pénz se volt, s egyébként is, hova, kihez mehettünk volna? Lassan beletörődtem, hogy itt maradok, meggyőztem magamat, hogy itt fontos szerepem van, hogy itt a helyem. De szívemben akkor még úgy éreztem, mindez önámítás csupán. Ma már tudom, hogy nem volt az.
Nem, gondoltam. Valóban nem volt az. Itt is ütöttek rajtuk, csapás csapást ért. Azelőtt mint a hazai egyházak missziósai munkálkodhattak, most hirtelen ellenséggé nyilvánították őket. A paptársak közül sokan úgy vélték, csak úgy maradhatnak meg, ha valamelyik amerikai felekezet szárnyai alatt keresnek menedéket. Jobb menteni, mondták, ami még menthető. azelőtt is nem egy gyülekezetük amerikai támogatást élvezett. A nagy egyházak kebelén ezután is szabadon hirdethetik magyarul, hazai szokások szerint az igét. Meg aztán a papnak is enni kell. Hát nem is csoda, hogy behódoltak.
Már aki. Mert Mákonyi Kornél egypár társával nem ezt cselekedte.
- Eleinte csak az érzelem vezérelt, nem az ész - folytatta, kissé előredőlve. - Nemhiába csúfoltak volt nyakasoknak, azok maradtunk most is. Először csak annyiban, hogy mi bíz aztán nem voltunk hajlandók senki egyházához csatlakozni. Ma talán már furcsán hangzik, de ez akkor még nem volt magyar szempont, csak egyházunk iránti hűség. Ragaszkodtunk Debrecenhez, amitől a háború örökre elszakított. Négyszáz esztendős múltunk volt, hozzánk képest ezeknek legtöbbje kezdő, tradíció nélkül. Csak nem cseréltük volna fel a sújtásos palástot amerikai lebernyeggel? - kérdezte, a szivarral bökdösve a levegőt. Aztán csendesebben hozzátette:
- Büszkék voltunk, bőszök, fiatalok. S egy kicsit tudatlanok is. Az elpártolt paptársak bolondnak mondtak a hátunk mögött.
És joggal, gondoltam, mert amit ti akartatok, azt józan ember nem is tarthatta lehetségesnek.
- A szemünkbe csak azt hajtogatták: belepusztultok, nem tudtok megállni a saját lábatokon, csak tönkre teszitek a családot, a gyülekezetet könnyelmű makacsságotokkal. S talán először mi se hittünk a sikerben, de azért csak nekiláttunk a munkának.
- És mégis sikerült - mondtam halkan.
- És mégis sikerült. Ma már mindez csak történelem, ma már minden szempontból láthatni, hogy igazunk volt - felelte nyomatékosan.
- Debrecen szempontjából is?
- Nekünk Debrecen is csak történelem. Az észak-amerikai magyarság szempontjából. A magyarság szempontjából.
- Ez volt az isteni terv, a szándék? - kérdeztem mosolyogva, de már szégyelltem is magamat.
- A teológiai magyarázat csak a nyelv kérdése - válaszolta elnézően. - Hagyjuk. Elég az hozzá, hogy konokságunk miatt teljesen magunkra voltunk utalva. Ez majdnem a vesztünket jelentette, de ez lett mégis a mentségünk.
Igen, gondoltam, a magány gyilkol. De aki kiállja, azt felszabadítja. Legalábbis lelkileg.
Hamu hullott a térdére, bütykös újjával lefricskázta.
- Örök átkunk volt mindig a szétforgácsoltság, ezt hazulról mi is magunkkal hoztuk. Ahányan, annyifelé húztak a paptársak: nem egy, de öt-hat felekezetnél kerestek s találtak menedéket. A katolikusoknak természetesen nem is volt választásuk, egyszerűen fejet kellett hajtani az itteni püspökségeknek, melyek egyre kevésbé rajongtak a nemzetiségi egyházközségekért…
- Nehéz lehetett a katolikus magyar papoknak - jegyeztem meg.
- Nehéz is volt. Ma is az. Én mindig sajnáltam őket. Jobb magyarokat, mint ezek a papok, barátok, apácák, aligha találnál. Sokan összetörtek lelkileg, amikor parancsszóra megszűnt sok helyen a magyar munka. A többség visszavonult az egyházi életbe. Akadt, aki kivetkőzött, inkább elment a gyárba. De volt, aki megmaradt a helyén s tovább csinálta, amit tehetett. Ugyanúgy a később érkezettek, a második világháború után. Ezek szintén igen kiváló munkát végeznek ma is, különösen az ifjíság körében. Azt is megértem, ha az egyházi zászlót erősebben lobogtatják, mint valaha. Hadd lobogtassák. Nekik csak így lehet, nincs meg az a szabadságuk, mint nekünk. Csak a feletteseok szabta korlátok közt mozoghatnak, azok pedig, tudjuk, évről évre szűkebbek.
- És az elpártolt protestánsok? - kérdeztem.
- Meggyőződésem, hogy őket is a legjobb szándékok vezérelték annakidején. De mint mondtam, öt-hat egyházba kerültek, többnyire csak a lelkészi kollegialitás tartotta s tartja őket össze, ami népre, a nyájra - amennyiben az még magyar - sose terjedhet ki. Évente egyszer össze is ülnek, de sok jó nem származott még ezekből a tanácskozásokból. Szép terveket szőttek ugyan, főleg amikor már késő volt, olyanokat, hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Így például a kettős hovatartozás elméletéről beszéltek egy darabig, de mondanom se kell, nem lett abból se semmi. Nem is lehetett, persze. Mert noha a katolikusaknál nagyobb szervezeti szabadságot élveznek, elképzelhetetlen, hogy egy amerikai egyházhoz tartozó gyülekezet vagy gyülekezeti csoport újítson. Hiába rendelkezik vagyonával, hiába úr a maga portáján, mindez nem elég. Nem, nem elég. Jön újítás, fejlődés nélkül az egyházak is elpusztulnak. De abban a pillanatban, amikor jön, a magyar részecskék már le is maradtak, mert ők még az ezerkilencszázas mintájú felszereléssel állnak a glédában. Mi marad hát? A kapkodó és tehetségtelen majmolás. Ráadásul a maradiságig konzervatívak….
Már egészen hevesen beszélt, úgy belemelegedett.
- Egyedül nekünk adatott meg a szabadság arra, hogy függetlenül alkossunk - fűzte tovább a szót.
- Új vallást? - kérfeztem, de már meg is bántam megint.
- Egyesek szerint - válaszolta. De ezt ne firtassuk. Erről annyit csupán, hogy mi a szokásostól eltérően kezdtük értelmezni az igehirdetés parancsát. Magyarországon, tiszta magyar környezetben, persze fel se merülhetne, itt azonban világossá vált, még anno dacumál, hogy ha valóban csak az evangélium hirdetéséről van szó és semmi másról, akkor azt itt rövidesen már csak angolul lehet végezni, mivel ifjúságunk vezetéknyelve már a huszas évek vége felé angol volt, bárhogy küzködtünk ellene. Egyszerre csak azt vettük észre, hogy szaporodik az özvegyasszony és fogy az unoka. Ekkor kezdtünk el tulajdonképpen új utakon járni. Tehettük: itt ebbe senki nem szólhatott bele, a törvény védett, felelni csak Istennek feleltünk….
- S az új utak?
Mákonyi kissé elgondolkodott, majd nekilendült újra.
- Abból indultunk ki, jelképesen ezt így lehetne megfogalmazni, hogy a parancsnak van egy másik, erősebb formája is: „Tegyetek tanítványokká minden népeket.” Nos, mi úgy éreztük, azért jártuk ki a teológiát, hogy a magyar népet tanítsuk, küldetésünk, a parancs, hozzájuk szólított. Ez pedig annyit tett, hogy mint magyar egyház akartunk fennmaradni, sőt gyarapodni. S rájöttünk, hogy ehhez nem elég hetente félórát magyarul prédikálni. Nem elég a Heidelbergi Kátét magyarul bemagoltatni a fiatalokkal (hiszen azt angolul se érthették meg), nem elég a piros-fehér-zöld pántlikás szoknya meg a töltött káposzta. És nem elég a Talpra magyar meg a Szózat. Ellenkezőleg. Ha csak ez van, esetleg többet ártunk, mint sem, mert elriasztjuk vele a fiatalokat. Gondold csak meg, kérlek. Hát miért maradtak volna meg közöttünk a fiatalok, ha pont azt kellett volna szégyellniök, ami templomainkat megkülönböztette a szomszédtemplomoktól, ami pedig ugyanaz volt, értem ez alatt az elmélkedést, a szertartások lényegét, azt meg odaát könnyebben megértették, elegánsabb környezetben élvezhették, ha élvezték? Mert manapság már a szomszéd is bajban van.
Lassan feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán a szobában ide-oda sétálva folytatta.
- Mi azonban tudtuk, hogy a magyarság nem töltött káposzta, de azt is, hogy a vallás is több a bibliamagyarázatnál. Ha nem válik életmóddá, nem ér semmit, akkor korrupt az egész, mert akkor csak értünk, a papokért van. Ha viszont életmód is, erkölcs, hát akkor kérdem, hol van az megírva, hogy nem lehet magyar?
A hangsúlyt megfelelő kézmozdulatokkal kiemelve járkált fel s alá az íróasztal előtt. Valósággal megfiatalodik, mikor így belejön, állapítottam meg magamban.
- Hát mi úgy segítettünk a dolgon, hogy először is megváltoztattuk a szertartást. Odahaza még azt tanultuk volt, hogy a gyülekezet szintjén kell csinálni mindent. De ezt a mi körülményeink közt aztán végképp nem tartottuk se kívánatosnak, se lehetségesnek. Magunktól is sokkal többet követelve - a nép is azt mondja, a jó pap holtig tanul - elkezdtük a szertartás művészi oldalát felépíteni, zeneileg, irodalmilag gazdaggá tenni. Azután jött magának a környezetnek az átalakítása, a magyarosan díszített, részben helyben készített, részben Magyarországról hozatott képekkel, hímzésekkel, faragásokkal felcicomázott helyiség. Templomaink pár év múlva kívül-belül másak voltak, mint a többi - és ez megnyerte a népet. Úgy érezték, ez az övék, volt mihez ragaszkodni még az unokáknak is. Büszkék lettek rá, hogy egyháztagok, de arra is, hogy amerikai magyarok, mert hiszen a kettő minálunk úgyis egyre ment. Jobb volt a portékánk a vetélytársakénál, kellett az embereknek mint a meleg cipó. Azoknak is, akiket mások már leírtak, pl. a vegyesházasoknak s gyermekeiknek. Mi őróluk se feledkeztünk meg. Mert ha valaki nem is tud magyarul beszélni, az elmélkedést magyarul követni, magyarul énekelni azért csak megtanulhat, s azért elmondhatja a vallásos szövegeket, a hagyományosakat és az újakat, melyeket pont rájuk való tekintettel írtunk, írattunk. Miért ne? A katolikusok napjainkig latinul csinálták, és éppen ez volt a szép. Így nálunk az angol istentisztelet is háromnegyedrészt magyarrá vált, s ennek hatására egyre töben elkezdték tanulni, csiszolni a nyelvet, úgy hogy ma már alig akad olyan egyháztagunk, aki annyira-amennyire ne törné a magyart, de az értelmesebbje, fogékonyabbja legalább olvasni jól tud. Igaz ugyan, hogy a nyugati országokban élő magyarságnak csak egyötödét tesszük ki, de ez akkor is majdnem háromszázezer ember, méghozzá dedikált és meglehetősen művelt ember! És respektálnak is, világszerte.
Egyre fürgébben keringett az asztal előtt. Most már nincs megállás, gondoltam, végig kell hallgatni az egészet.
- Persze a külsőségeknél még fontosabb volt a tartalom. Magának a vallásnak a tartalma. De vegyük csak az elmélkedéseket. Mivel mi teljesen szabadon választhatjuk a témát, itt is, mint általában, a szokottnál nagyobb hangsúlyt fektettünk az oktatásra, a nevelésre, az ész és ízlés csiszolására. De mindezt úgy, hogy a vallásba legyen beágyazva; s ezért ma már annyival is vallásosabbaknak mondhatjuk a mieinket az átlagnál, mert az eszme valóban átformálja, átjárja egész életüket, benne és belőle élnek, az egyik többé, a másik kevésbé, de valamennyire mindannyian, és nem csak hetente egy órára. Látogass meg közülük bárkit, látni fogod magán, otthonán. S nem tudom, de mintha boldogabbak volnának, kiegyensúlyozottabbak másoknál. Ifjúságunk azt se tudja, mi fán terem az azonossági kétely, gyermekkoruktól fogva érzik, tudják, hogyan illenek be a nagy Egészbe. S mindez nem kis dolog manapság….
- Nem bizony - bólintottam, de már nem is vett észre.
- Szóval, nem szégyenkezhetünk. Mi a magyarságnak hirdettük a magyar evangéliumot, örömizenetet. Kilencszáznegyvenre a gazdasági válség ellenére már több, mint kétszáz nagyobb gyülekezetünk működött itt meg Kanadában, de még Dél-Amerikában is volt missziónk, lent a Chacóban és Saő Paulóban. Iskoláink voltak, három bennlakásos középiskolánk is. Ekkor alakult meg az Árpád College és Szeminárium. Harminc diákkal, három tanárral kezdtük; ma már több, mint négyezer hallgatója van, többségük nem is egyháztag, mert másokat is odacsal a hírneve. De kell az ember, hisz ma már kétezren felül van azoknak a száma, akik magyar munkával keresik a kenyerüket - lelkészek, titkárnők, tanárok, tanítók, művészek, írók, üzletemberek. A magyar nyelv annyira népszerű, hogy húsz nagyobb egyetemen van már független magyarságtudományi intézet. Kiadóvállalataink, rádióadóink vannak, most már televíziós műsoraink is. Magyarországom kívül mi adunk ki a legtöbbet magyar nyelven, többet mint Erdély meg a Fel- és Délvidék együttvéve. Hat színházat tartunk fenn s a világhírű Filharmónia Hungarica is a mi alapítványunkból él. Pénzünk van. Nincs az a tehetséges magyar származású fiatal, aki ne kapna komoly segítséget ösztöndíj vagy jutányos kölcsön alakjában. Meg is látszik: a mi fiataljaink jól el tudnak mindig helyezkedni és később ők se feledkeznek meg mirólunk.
Jaj, gondoltam, most már igazán mennem kellene. Miatta is. De azért közbeszóltam:
- És a háború? Mi volt a második világháború alatt?
Az öreg megállt, egy szempillantásig habozott. Látszott, hogy kizökkentettem a vágányból. De azonnal folytatta, valamivel nyugodtabban.
- A második világháború megint nehezebb időket hozott ránk, ismét sandán néztek, mert ugyebár Magyarország újból a másik oldalra került.
- Magyarország mindig a másik oldalon köt ki - jegyeztem meg csendesen. A fene egye meg az egészet.
- Ez tizenhét óta mintha mindig így lenne - válaszolta. De egy erős egyházi szervezetet nem lehetett már megtörni. Egyébként is, jó polgárai voltunk az országnak, fiaink megbecsült katonákká váltak. A háború megint nem úgy végződött, ahogy szerettük volna. Mi azonban emiatt rengeteg értékes emberrel gyarapodtunk, akárcsak később, ötvenhatban.
- De nem kevesebb ma mégis a gyülekezetek száma? - vetettem ellen.
- Kevesebb, mint mondjuk húsz éve, viszont az aktív tagság az akkorinak a kétszerese. A változást a városok átrendezése vonta magával. Ennek a folyamatnak mi se voltunk képesek ellenállni.
- A fekete nyomásnak?
- Annak se - felelte - , bár ez szerintem inkább következmény, semmint ok. Az okot gazdasági tényezőkben kell keresni. A lényeg mindenesetre az, hogy a tagság, a magyarság szétszóródott, városnegyedeink eltűntek. Ez újabb krízis elé állított bennünket, megint kénytelenek voltunk új megoldást találni, a reális helyzetnek megfelelőt.
A reális helyzetnek megfelelőt!
- És mi ez? - kérdeztem, majdnem szemtelenül.
- A központok kiépítése volt. Világossá vált, hogy a kisebb, kevésbé látogatott templomokat nem rentábilis erőszakkal fenntartani. Ezeket az ingatlanokat eladtuk, helyettük központokat alapítottunk, megfelelő helyeken. Tagságunk is, dolgozóink is mozgékonyak, így egy központ két-háromszáz mérföldes körzetben is el tudja látni a tagság minden szükségletét. Nagyobb ünnepeken, fontosabb rendezvényekre, családi alkalmakkor ellátogatnak a központba még a legtávolabb lakók is. A központok tartják fenn a temetőket, a cserkészparkokat, a nyári táborozóhelyeket, üdülőket. Lelkészeink, önkénteseink minden tagot, családot útba ejtenek évente többször és kapcsolatban vannak velük telefonon, ma már emaillel is. Emellett temérdek különféle sajtótermékkel látjuk el őket. Filmeket, videó- és hanganyagot terjesztünk, kölcsönzünk. Helyi rendezvényeket szervezünk. Szóval nálunk senki sincs magára utalva magyar dolgokban, de egyébként sem. Itt csak az nem marad magyar, aki nem akar. Minden tagunk azt érzi, hogy otthona van, magyar otthona ebben a világban….
- És Magyarország? Mi lesz Magyarországgal?
- Magyarország a lelki haza. Bármi lesz, amennyire csak lehet, szorgalmazzuk a nagymagyarországi kapcsolatokat. Nem politizálunk, de Magyarországra szükségünk van és persze szívünkön viseljük az ottaniak sorsát. Nekik pedig azért csak jó, hogy mi is vagyunk, már féltucat országban. Ez lett a sorsunk, a szétszórtság, de mi úgy hisszük, ez így van jól.
- Ugyan miért? - kérdeztem, miközben én is fölálltam.
- Mert így, világviszonylatban, sokkal inkább ki tudjuk venni méltó részünket az emberiség küzdelméből a szebb jövőért, mint ha mindannyian egy kis állam határai közé szorítva élnénk - hangzott a válasz. És karjait kissé kitárva rám mosolygott.
- Engedelmeddel, Kornél bátyám, most már sajnos mennem kell. Rövidesen megint felkereslek - mondtam.
- Köszönöm, fiam. Kedves tőled. Kevesen járnak fel manapság… igaz, nem is baj, mert sok a munkám - tette hozzá, a papírhalmazok felé intve. Aztám felém nyújtotta a kezét. - Az Isten áldjon meg.
- Isten veled, Kornél bátyám - feleltem, és már kint is voltam a szabadban. A kertben madarak csiripeltek. Nyílallott a szemem a napsütéstől.
Hát ez is megvolt, legalább egy hónapra, gondoltam, amikor kihajtottam a szanatórium kapuján. Már rég hazamehetne, de már nincs hova. Kár érte.
- Értünk - javított ki valahonnan Mákonyi Kornél hangja.
---
Hát népét Hadur is szétszórja:
Szigorúbb istenek ezt így szokták,
Miként egy régi, bánatos erdélyi
Prédikátor írásba rótta
Keresvén zsidókkal atyafiságunk.
Jöttünk rossz erkökccsel rossz helyre,
Volt útonállók új útbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a templomot se építettük föl.
Helyünkön meg nem tudtunk állni
S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk,
Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,
Jöhet a helyünkre akármi:
Megöltük és kibűnöztük magunkat.
És mi nem leszünk majd szétszórva
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.
Ady Endre