Irodalom

Csoóri Sándor: Védőoltás?

Csoóri Sándor a magyar irodalomról, Adz Endréról, Júzsef Attiláról, Babitsról, Kosztolányiról, s a kultúráról. Megjelent a Magyar Nemyet 2005. dec. 24-i számában.








Szinte magamtól is meghökkenve jegyzek föl naplómba egy erőszakosan rám törő, hajnali gondolatot. A gondolat lényege az, hogy korunk szellemi, lelki, politikai járványai ellen éppúgy védőoltással kellene védekeznünk, mint a pestis ellen, a mocsárláz ellen vagy a fölöttünk héjaként keringő madárinfluenza ellen. Ugyanis lelki, szellemi veszélyeztetettségünk semmivel se kisebb, mint amilyen a test kiszolgáltatottsága volt és lehet még újra tömegpusztító járványok idején.
Ennek a szellemet-lelket védő módszernek óriási előnye lenne a vírusok révén terjedő bajokkal szemben. Mindenekelőtt az, hogy egy-egy olyan új nyavalya ellen, mint amilyen az elidegenedés, a világméretű közöny, a mindent letaroló reklámhadjárat, nem kell fejvesztetten fölfedezni újabb és újabb ellenszereket, mivelhogy hihetetlen mennyiségű védőszer halmozódott föl évszázadok, illetve évezredek óta. Összefoglaló néven úgy nevezzük ezt a „szérumot”, hogy műveltség, egyetemes nevén pedig úgy, hogy kultúra. Az emberiség kultúrája.
Ez az a nagy feszültségű pont, ahol ellentétes vélemények csapnának össze. A megszólalók két táborra szakadnának. A kultúrapártiak azt bizonygatnák rokonszenves okfejtéssel, hogy maga az élet, különösen a mi mai modern életünk, csupa zűrzavar, összeviszszaság, és csakis a kultúra teremthet benne rendet. Más szóval: a kultúra az élet terve, szükséges kényszer, amellyel sorsunk alakulását óráról órára értelmezhetjük.

A másik tábor szószólója, szája sarkában keserű mosollyal, azzal kezdené válaszát, hogy ez szép beszéd volt, bármelyik ország akadémiáján nagy tapsot érdemelne, de semmi köze a mai valósághoz. Nézzük csak a tényeket – folytatná higgadtan –: soha olyan egyetemessé nem vált a kultúra, mint a huszadik században és napjainkban, a harmadik évezred elején, s az élet ellen még sose követtek el – hatalmak, érdekcsoportok, birodalmi személyiségek – olyan égbekiáltó merényleteket, mint ezekben a „fényes” évtizedekben. Elég csak címszavakat említenünk: háborúk, haláltáborok, tömeggyilkosságok, atombombák, hóhéros békekötések, erőszakos beolvasztások, mesterséges lélekcserék, a pénz terrorja, a gátlástalan gondolkodás világraszóló bűntettei, és így tovább és így tovább, egészen addig, hogy lassan a valóság minden kézzelfogható részlete eltűnik szemünk elől, és a nagyra becsült kultúra árnyékában csupán a rejtélyek szaporodnak. Igen, a rejtélyek, ami azt jelenti, hogy épp a legfontosabb dolgainkról nem tudunk semmit vagy eleget. És ilyenkor csöndben azt kérdi magától az ember, hogy ez a nem tudás vajon miben különbözik attól a nem tudástól, amelybe a diktatúrák taszítják az embert.

Ha ilyen nagy a különbség a két szószóló között, akkor melyiknek van igaza? – kérdezhetné egy ártatlan érdeklődő. Mit válaszolhatnánk neki? Valami olyasfélét, hogy ha különválasztjuk őket, igaza inkább a másodiknak van, hiszen az apokaliptikus tapasztalatok őt igazolják. De ha csak önmagában nézünk valamit, akaratlanul is megcsonkítjuk, mert kiszakítjuk abból a folyamatból, amelyben tartalmát, sőt saját árnyékát is megőrizhetné. Külön semmi sem létezhet. Egy igazság csak egy másik igazság társaságában ér valamit. A hazugsággal szemben túl könnyű igaznak lenni.

De térjünk vissza az első megszólaló vallomásához, mely szerint egy világnagy csapdában vergődünk, közel a végső kimerüléshez, és ha nem a kultúrába kapaszkodunk bele, semmi reményünk a megmenekülésre. Szerinte kultúrára éppúgy szükségünk van, mint szabadságra és oxigénre.

Az én nemzedékem jobbik része a maga életében tapasztalta meg a kultúra rendkívüli szerepét. Személyes élményként raktározhattuk magunkban el, hogy a kultúra védi az embert, védi a nyelvet, védi a nemzetet. A közös műveltség erősebb összekötő kapocs, mint a vérrokonság. Némely esetben életre szóló példákat is láthattunk magunk előtt. Tudtuk, hogy a művelt embert ugyanúgy agyon lehet lőni, be lehet börtönözni, a végsőkig meg lehet alázni, mint bárki mást, de lélekcserét az igazán kiművelt emberfőkön nem lehetett végrehajtani. Ők pontosan tudták, mi történik velük. Gondoljunk csak Kazinczy Ferencre, Batsányi Jánosra vagy Bibó Istvánra.

Ma a röhögtetők nagy korszaka jött el. Ők a műveletlenek kedvencei, bárói, akik, ha nem ismerik is Jean Baudrillard A rossz transzparenciája című könyvét, tapasztalatból tudják, hogy korunkban „semmi se tűnik már el (még az Isten sem) befejeződés vagy a halál révén: a megsemmisülés útja az elszaporodás, a fertőzés, a telítődés és a transzparencia, a kimerülés és a kipusztulás… áttűnés a szimuláció másodlagos létébe”.

Magyarán szólva: minden, ami műveltségellenes.

A dolgozószobám könyvespolcain külön sorakoznak a kortárs költők kötetei és külön a klasszikusokéi. Az olyan életműsorozatok, mint amilyen Adyé, Babitsé, Kosztolányié, József Attiláé, Németh Lászlóé, Illyésé, Hamvas Béláé, Szerb Antalé, Fülep Lajosé, Veres Péteré, Máraié, Cs. Szabóé, Vas Istváné, Szabó Zoltáné, szintén külön. Néha hosszú percekig meghatódva, sőt inkább megrendülve nézem a könyveiket: micsoda kincsesbányák, micsoda műveltség, szellem! Életismeret, történelmi tudás, képzelőerő! Ha fölidézem sorsukat, legtöbbjük hajótörött, szenvedő ember, száműzött magyar vagy áldozat, de amit a sorsukból kiolvasztva megteremtettek, lenyűgöző. Ilyenkor jó lelkiismerettel ismétlem el magamban Zrínyi mondatát, mely szerint: „Egy nemzetnél se vagyunk alábbvalóak…” Hisz Babits, Kosztolányi, József Attila, Németh László éppúgy világirodalmi jelenség, akár T. S. Eliot, Rilke, Gide, Ortega vagy éppen Camus. Gondolkodásban, eszmeteremtésben nem maradnak el tőlük egy fél lépéssel sem. És ami aranykarátos jellel igazolja ezt a merész kijelentést, leginkább a stílusuk. Mintha végső üdvözülésüket is a nyelvtől várnák. Németh László minden írása teli van hasonlattal, érzékletes képpel. Egyetlen mondattal képes Cs. Szabó Lászlót, a Cs. Szabó László-i tüneményt bemutatni. Ezt írja róla egy 1943-as tanulmányában: „Barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, de a századok hallgatják metaforáikat.” Igen, ez Cs. Szabó. A műveltség nagybirtokosa, aki még Németh Lászlót is meg tudja lepni.

Nyelvünk nagy korszakai és csúcsteljesítményei mindig egybeestek történelmi megpróbáltatásainkkal vagy sorsfordító reményeinkkel. Az első ilyen nagy időnk a tizenhatodik és a tizenhetedik század volt, megterhelve a mohácsi vésszel, a magyar királyság összeomlásával, a hit háborúival: a reformációval és az ellenreformációval, az országszakadással, a török hódoltsággal és a végvári küzdelmekkel.

A második nagy korszak a tizennyolcadik század végén, a herderi jóslat után suhant fölénk, s dacot ébresztve bennünk előbb Széchenyi korába, a reformkorba sodort bele, utána pedig legnagyobb nemzeti és társadalmi küzdelmünkbe, a szabadságharcba. Mert a szabadságharcok is általában a nyelvben kezdődnek el. Mi másról tanúskodik Petőfi élesen szikrázó mondata. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…”
A harmadik csodaidő Ady ideje. Mondhatnám azt is, hogy a Nyugaté, a folyóirat köré csoportosuló íróké, de így csupán irodalomtörténetileg fogalmaznék pontosan. Ady is inkább csak formailag tartozott hozzájuk. A körülmények és a látszatok alapján. Élete, műve, magyarsága, nyelve egyszemélyes élet volt, egyszemélyes magyarság és egyszemélyes nyelv. A kivételesek között is az egyetlen kivételes. Hogyan is vallott önmagáról egyik közismert versében?

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek.

Ezt gondoljuk mi is, kései utódok. De ha ez a vallomás igaz, hogyan vallhatja magát büszkén, kihívóan Góg és Magóg fiának, Ond vezér és Dózsa György unokájának, bujdosó kurucnak, párizsi Bakony betyárjának, paraszt Apollónak, Szent Napkelet mártírjának, a Jövendő fehérei közül a legvakmerőbbnek. És még száz másfajta alakváltoztató lénynek, egyszerűen azért, mert ő minden és mindenki volt egy személyben.

A tolakodó Gráciát ellöktem.

Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem.
A minden kellett s megillet a Semmisem.
Adyig minden nagy költőnknek színes, regényes életrajza volt. Az volt Balassinak, Zrínyinek, Csokonainak, Petőfinek, Vajdának. Adynak azonban köznapi életrajzán kívül, mondhatnám, mitológiai életrajza is volt. Petőfi négyökrös szekéren utazott, Ady koporsóparipán. Elhiggyük neki? Vagy inkább gyanakodjunk? Picasso azt vallja mély meggyőződéssel, hogy a művészet olyan hazugság, amely mindig az igazságot szolgálja. Ilyen hazugságok, vakmerő mesék a mítoszok is, például a tüzet ellopó Prométheuszé vagy a Jónást elnyelő cethalé. Az ős Kaján, a Szent Lélek karavánja, a Hóvárbércek alatt, a Lovatlan Szent György, A Jó Csönd-Herceg, ha kicsit távolról is, de velük tart rokonságot. Miközben minden Ady-vers éppoly lírai, éppoly személyes, mint Csokonaié, Petőfié, József Attiláé, a hangjuk mégis mítoszi, amely szerintem sokkal mélyebb, mint amilyen a szimbólumok mélysége lehet. Ady rögtön a vers elején fölvillant egy képet, mondjuk: egy szimbólumerejű képet, amelyet epikusan is kibonthatna, részletezhetne, de ő önmagáról is csak látomásokban tud beszélni, s így messze túllép a szimbólumokon. Magát látva az egész magyarságot látta, a kezdetektől saját koráig. Szövegem folytatásaként Németh László néhány mondatát kell idéznem ismét. Ezt írja: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is… Hangja minden más magyar költőétől különbözik. Nem annyira, mint egyik egyénisége a másikétól, hanem, mint egyik kultúráé a másikétól.”

Számtalan bizonyító idézet helyett csupán egyetlen meghökkentő, emberfölötti vallomást idézek Adytól: Én a Halál rokona vagyok.

A magyar költészetben ki írt le őelőtte ilyen hideglelős, döbbenetes sort? Ráadásul ilyen természetesen. A halál minden nagy költőnknek megérintette a szíve táját, a homloka közepét Balassitól kezdve Csokonain, Vörösmartyn, Petőfin át Vajda Jánosig. Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című rapszodikus versében hősiesen foglalkozik is vele, a szabadságért folyó küzdelem melléktémájaként, de az Ady-féle halálrokonság egészen más eredetű. Bevallom, sokáig féltem is Ady sorától, féltem, sőt egyenesen viszolyogtam tőle, és csak akkor enyhültem meg iránta, amikor megismertem a klasszikus görög sorstragédiákat, Szophoklész Antigonéját és Oidipuszát, mert az ezekben a tragédiákban szereplő halál az élet helyrebillentésének és folytatásának a feltétele, amely Ady sorában kései visszhangként verődik vissza újra. Vagyis nem mélabús kijelentésként, hanem kihívó, mítoszi nyilatkozatként.

Sokan zavartan állhatnak meg az olvasásban, hogy a kultúra, a műveltség szerepéről töprengve, nagy kanyarok után hogyan jutottam el Adyig? Mondhatnám: törvényszerűen, egy belső iránytű jelzéseire figyelve. Nagy elődök nyomán, de saját élményeim sodrásában is elég korán megvilágosodott előttem, hogy Ady nemcsak a magyar költészet király-hágói magaslatán áll egyedül önmagában a Minden Titkok tudójaként, Isten szörnyetegeként, Muszáj-Herkulesként, hanem a magyar kultúra történetében is éppoly sorsfordító volt, mint a verseiben. Költő elődeinknek mindig csak egy-egy történelmi korszak volt a felségterületük, stílusuk kerítésével körülkerítve, Ady nem ismert ilyen határokat: neki az Egész kellett. A Mindenség, a Semmi, a látható és a láthatatlan történelem, a Sion hegye, a Hadak útja. És minden percében úgy viselkedett, mintha a magyarság évezredek alatt kialakult eredetiségét, szellemi-lelki genezisét ő örökölte volna. Ellentmondást nem tűrő hangon ilyen sorokat írt le:

Minden percünk kis magyar fátum.

Ezt a Beteg századokért lakolva című versében mondja, az alábbit pedig a Vidám temetés énekében:

Ki ma nincs, az nem is volt soha.

És még száz és száz hasonló sort olyan költő ír le, aki íróságában gőgös és hiú, parádés, fejedelmi ember, de ha mítoszi sorsa megszólítja belülről, öntudattal jelenti ki:
Nagyobb vagyok magamnál is.
(Én jó Hiszekegyem.)

Idáig ez az írás szabad csapongás volt inkább, mint gondosan fölépített esszé vagy tanulmányvázlat. Az elején – mondhatnám, ötletszerűen – leütöttem egy hangot: a kultúráét, és táguló rezgéshullámaira bíztam rá magamat.
Hogy jól tettem-e vagy rosszul, nem tudom, de itt az ideje, hogy visszatérjek a kiinduláshoz. Vissza ahhoz a csodálathoz, amelyet mindannyiszor átélek, amikor a magyar költészet mellett a huszadik századi esszéirodalomra gondolok. Egyenrangú testvérei egymásnak. De hogy ez megvalósulhasson, ebben volt kivételes, sőt királyi szerepe Adynak. Olyan lenyűgöző költészetet teremtett új időknek új dalaival, új nyelvvel és sosemvolt látomásokkal, amelyek egyszerre voltak újak és ősiek, egyszerre voltak élet és halál, kezdet és vég. Bizonyára akadtak riadt agyvelők, amelyek azt gondolhatták, hogy Ady szerepe leginkább Mátyás királyéra emlékeztet, akivel a középkori magyar államiság a legmagasabbra emelkedett, a halála után pedig csúfosan összeomlott.

Ha ezt a kissé erőltetett hasonlóságot nem egészen ilyen végzetként élték is át a kortársak vagy a költő halála után fellépő ifjabb nemzedékek, a húszas–harmincas években többször föllobbanó Ady-pörök arról árulkodnak, hogy a Nagy Modern Táltostól, az Isten Szörnyetegétől való szakrális borzongás sokukban ott élt. Ott élt azokban is, akik csodálták és azokban is, akik idegenkedtek tőle. Két olyan tehetséges ifjú költő, mint amilyen Szabó Lőrinc volt és Illyés, látványosan elhúzódott Ady világától. Babitsot, Füst Milánt, Kassákot követték inkább. A náluk néhány évvel fiatalabb József Attila értette őt legmélyebben, bizonyára tetszett neki harcos dacossága, gőgje, messiási öntudata, erről tanúskodnak az olyan versei, mint a Bús magyar éneke, a Szerelmes, keserű hazafiság vagy az Ady emlékezete című verse, de ő is elsősorban csak lírikusi ösztönére hallgatva emelt előtte kalapot, nem a rajongó tanítványok elragadtatásával.

Utólag mindez érthető és indokolható is. Ady olyan volt a nemzet, az irodalom és a szellemi élet emberei számára, mintha egyszer csak egy hatalmas piramis került volna a nagy magyar Alföld közepére, de odakerülésének titkát éppúgy nem ismerte senki, ahogy az egyiptomi piramisokét sem. Ady lenyűgöző volt és legyőzhetetlen. Legföljebb csak körbejárni lehetett és eltávolodni tőle. Átlépni gyorsan egy másfajta térbe, egy másfajta időbe és kultúrába. A leghitelesebb magyarázatot ismét Németh László fogalmazza meg számunkra. Ezt írja 1934-ben a debreceni Ady Társaság előadó estjén: „Nagy költő nagy árnyékot vet, s faiskoláknak nap kell, nem árnyék. Aki nem akart belezuhanni Ady vonzásába, menekülnie kellett tőle; természetes, hogy a legkülönbek menekültek legjobban.”

A neves pályatársak közül Babitsnak például nem kellett menekülnie. Elsősorban azért, mert ő már 1908-ban – három olyan kötet után, mint amilyen az Új versek volt, a Vér és arany és az Illés szekerén – azt írta Fogarasról Juhász Gyulának, hogy „Ady bizony kimagaslik közülünk két fejjel”. Másodsorban azért nem, mert ahogy Petőfi mellé egyszerre társként, de ellenpárul is Aranyt állították oda, Ady mellé ugyanígy Babitsot jelölték. Tegyük hozzá, hogy jogosan. Persze, ha Babits mellett maradt volna még egy keskeny férőhely, Babits szellemi ikertestvéreként Kosztolányit is odaállíthatták volna. De már több hely nem volt!

Szerencsénkre! – mondom kihívóan és arcátlanul, de mélyről érkező sugallatok hatására. Kosztolányiból semmiképpen se lett volna egy nyugatos Tompa Mihály. S mivelhogy nem volt kijelölt helye az irodalmi hierarchiában, maga teremtett magának benne helyet. Ahogy mondani szoktuk: tíz körömmel. Tíz körömmel s Toldi erejéhez mérhető daccal, amelyet lelkesítő fény és játszadozások öröme lengett körül. Közismert közhelyet fogalmazok meg újra, ha most fölemlegetem, hogy a magyar irodalom múltján két irány osztozkodik: az egyik a politizáló, a nemzet létéért küzdő, hagyományos irányzat, a másik a keresgélő, amely elsősorban a nyugati irányzatokra figyel, azokat ötvözi a hazaiakkal, miközben tudja, hogy a nemzeti jelleg megőrzése nem az egyik vagy másik csoportosulás föladata, hanem az egész irodalomé.

A sorozatos országvesztések, elbukások sorozatában érthető, hogy a nemzeti irányok képviselőit jobban megbecsülték a beavatott olvasók, mint aki eltér ettől a hagyománytól. A magyar irodalomról írt tanulmányában Babits villámfénynél mutatja be a leglátványosabb példát: Tinódi Lantos Sebestyént, aki valójában a pogány regösök utódaként járt-kelt az országban, énekelt, siratott, lelkesített, hitet sugárzott, sokkal többen ismerték és szerették, mint a negyven évvel később született modern Balassi Bálintot.

Kicsit túl jó a példa, már-már olcsó is, de Kosztolányival valami hasonló történt. 1907-ben jelent meg első verseskötete: a Négy fal között. Maradandó irodalmi kritikát, mondhatnám, briliáns ismertetőt Ady ír róla. Róla? Az írás legalább annyira Adyról szól, mint Kosztolányiról. A veretes, pompás sorokból párállva száll magasba az elismerés és a költővé avatás tömjénfüstje. De egyszer csak fordul egyet a világ, és a fölszentelő pap kezéből kiesik a kereszt, csörömpölve a füstölő, és világias torokköszörülés után bejelenti, hogy Kosztolányi Dezső egy nyugatra vetett perzsa költő, Háfiz-utód, abszolút költő, akinek ha Ady föladná Arábia történetét, a reneszánszot, Hackelt, az egyszeregyet vagy a magyar agrárkérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna. Azaz: Kosztolányi Dezső nem több, nem más, mint egy irodalmi író. Ráadásul olyan, akire alig vagy éppenséggel nem is hatottak az Ady-versek.
Ezek a mondatok csakis Isten közeléből hangozhattak el, ember legyen hát a talpán, aki nem roggyan tőlük össze.

Írótanonc koromban nagyon tetszett nekem ez az írás. Tetszett Kosztolányi parádés mennybe vitele és a kapuk előtti elejtés fejedelmi eleganciája: tanuljanak a fiatalok ebben a végzetes országban verset írni és bírálatot is.
Később, amikor már a kicsinyes, gyáva, cenzúrázott irodalmi élet engemet is megedzett, épp az ifjúkori véleményem ellenkezőjére döbbentem rá. Nem Ady igazsága vagy igazságtalansága érdekelt, hanem a történet maga. Még évtizedek után is szégyenkezve írom le: örültem annak, hogy egy ilyen, rejtelmeket magába sűrítő drámai vétség zajlott le irodalmunkban. Akaratlanul is a régi görögökre gondoltam, akik nemcsak hitték, de tudták is, hogy tragédiák mindig ott vannak, ahol megoldhatatlan kérdések halmozódtak föl, és közben azt is tudták, ahol megjelenik a katarzis szükségszerűsége, az élet ott képes csak megújulni.
De hogyan léptethetem itt újra szemünk elé, főszereplőként, Kosztolányi Dezsőt? Úgy, hogy elképzelek egy elképzelhető lélektani helyzetet. Szentül hiszem, ha nem Ady írja róla, amit ír, hanem mondjuk Schöpflin Aladár vagy Hatvany Lajos, talán egy fejcsóválással, talán egy gúnyos karinthys tőrdöféssel záródik le az ügy, de Ady nemcsak a maga számára volt fátumos ember, lidérces lény, hanem másokéra is. Irodalmi író? Ady szájából ez a fennkölt becsületsértés úgy hatott, mintha a sokat szenvedett nemzet mondta volna ítéletként.

Kosztolányi bizonyára megrendült a profetikus mondattól, de haragtól fűtött védőbeszédet mégse mond maga mellett. Sőt inkább mentegetőzik. Olyasvalamit ír önmagáról, hogy: „Testetlen és vértelen az én poézisom, levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam. A szívek és érzések világában az a végzetem, ami Berkley püspöknek a filozófiában, hirdetem, ami nincs, s bámulom a semmit, az ürességet, ami nekem mégis több, mint az egész buta világmindenség…”
Kosztolányi egyik legjobb értelmezője, Kiss Ferenc se tudja eldönteni, hogy mennyi ebben az őszinte hang és mennyi a rejtett visszautasítás. Mi se tudhatjuk. De élete és lenyűgöző életműve felől nézve annyit azért föltételezhetünk, hogy Ady jakobinusi véleményét úgy hordozhatta magában, mint egy el nem követett bűn terhét, amely gyakran súlyosabb lehet, mint az elkövetett bűnöké.

Azt gondolom, hogy ez a szíve alá fúródó szilánk kezdett el később egész testében vándorolni, és talán – Adyhoz méltó daccal – ekkor döntötte el magában: mindenkinek megmutatja majd, milyen is egy irodalmi író. Megmutatja jobb kéz felől és balról, csillagfényben és ködben, háborúban és forradalomban, egy-egy világvárosban és a nagy magyar Alföld peremén, megmutatja hajnali részegség közben és szeptemberek áhítatában. Ady teljesen új nyelvet teremtett a költészetében? – kérdezhette magától. Igen, azt! – válaszolt saját kérdésére. Újat, előzmények nélkülit és folytathatatlant! Éppen ezért az ő dolga csakis az lehet, hogy a meglévőt újítsa meg s tegye naggyá. Mert a nyelv az a nemzet is.
Nyelvújító munkáját Kosztolányi önmagán kezdi. A világosság az író udvariassága – vallja Jules Renard-ral együtt. S ezt az elvet – minden túlzás nélkül mondhatom – az egész magyar irodalomban először ő emeli a legnagyobb magasságokba. A nyelv olyan izgalmas volt számára, mint egy regényhős. Úgy foglalkozott is vele. Regényt írt róla. Aki nem hisz nekem, vegye le a polcról Nyelv és lélek című kötetét, amelyben ötszázhetvenhét oldalon anyanyelvünk természetéről: csodájáról és kifejezőerejéről ír. Eddig még egyetlen költőnk, se szépírónk nem áldozott ennyi időt és szellemi erőt a nyelvünkre, mint ez az irodalmi író! Pedig Illyés szerint Kosztolányi is felnőtten tanulta meg nyelvünket.

Aki csak egy kicsit meg szeretné ismerni ennek a szerelmes küzdelemnek a rejtélyeit, olvassa el a föntebb említett könyvet, amelynek az első írásai 1905-ben, 1906-ban, 1909-ben születtek. Mindegyik írás élénk, pallérozott szellemiségű írót léptet elénk. Még csak húszéves, de már helyet kaphatna a jó tollú felnőtt írók társaságában. Egyáltalán nem fitogtatja a műveltségét, ekkor azonban még könnyedén karol bele idegen szavakba. Ilyenekbe, mint orgánum, homonculus, szenilitás, ominózus, parafrázis, banalitás, intuitív, diszkreditált és így tovább. Ady különleges „szittya” nyelve is tele van latin szavakkal, de a régiességük miatt ez az ő nyelvébe jobban beleillik, mint Kosztolányiéba. És amikor ráébred erre a laza polgári bűnére Kosztolányi, elkezdi hősies harcát az idegen szavak ellen. De előbb hallgassuk meg – sokadszorra! – vallomását. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppannyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok… Csak az anyanyelvemen lehetek igazán én.”
A fönti vallomás időpontja 1927.

Az első, nyelvi gondokkal foglalkozó írásai óta két évtized telt el, s ebben a világháborúval, forradalmakkal, hóhéros békeszerződésekkel bemocskolt két évtizedben Kosztolányi, mint Isten csöndes napszámosa, egyszerűen csodát művelt a nyelvünkkel. Nem olyan meghökkentőt és lenyűgözőt, mint Ady, hanem olyat, amely túléli megteremtőjét, és ez évszázadok alatt is csak egyszer-egyszer esik meg vele. A magyar nyelv életében a legelső ilyen termékeny korszak akkor zajlott le, amikor fölszabadult a latin nyelv több évszázados uralma alól.
Kosztolányi – a dráma kivételével – szinte minden műfajban kivételeset alkotott. Költőként még sincs abban a körben, ahol Ady, Babits vagy József Attila éli halhatatlanságát. De ha kell, még félálmunkban is föl tudunk sorolni tíz–tizenöt olyan verset, amely a magyar költészet csúcsaiig jutott. Elég említeni a Szeptemberi áhítatot, a Hajnali részegséget, a Halotti beszédet, a Februári ódát, a Marcus Auréliust, az Esti Kornél énekét. Hasonló a viszonyunk a regényeihez is. De a tanulmányaiban, irodalmi jegyzeteiben, színes, európai útleírásaiban, országportréiban, a magyar és a világirodalom lángelméiről írt esszéiben olyan magával ragadó nyelvet és stílust teremtett, amely egyenrangú versenytársa lehetett volna bármelyik kortárs francia esszéistának. Akár Renannak, Alainnek, Julien Bendának, Valérynek, másoknak. Babits szerint Kosztolányi az írói mesterség hőse volt, aki ha kellett, sziszifuszi konoksággal harcolta ki magának a mindennapi ihletet.

Tehát mégiscsak irodalmi író maradt élete végéig? Gyanakvó ösztönökkel élő homo aesteticus, akinek erkölcse a szépség volt, a megalkotott mű, s aki nem tömegekre támaszkodva, hanem a saját lelki erejében bízva akarja birtokolni a világot.

A Kosztolányi-kérdés számomra is sokáig rejtély volt. Ma már csak egy izgalmas regényfejezet irodalmunk múltjából. Bármivel vádolták is meg, régen viszszapattant róla. Szívesen újraolvasom az 1929-es Ady-ellenes kirohanását is. Az egész szöveg egy mélylélektani lázbeszéd, amelynek egyik része esztétikailag igaz és cáfolhatatlan, a másik része pedig egy sorsdráma halálosan vakmerő monológja. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a huszadik század első felének Magyarországáról Ady mondott el szinte mindent. A nagy gondolatkörnek, hogy: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat…”, ő volt a megfogalmazója. Hogy még mi minden másnak is, most fölösleges volna elsorolnunk. Az viszont bizonyos, hogy Ady világa mellett Kosztolányinak egy másik világot kellett kitalálnia. Ráadásul olyan magyar világot, amely nem szegényesebb Adyénál sem. Kosztolányi világegyeteme, európai hazája a magyar nyelv lett. Ezt írja a Csonka magyar nyelv című kis jegyzetében: „Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. »Csonka Magyarország nem ország« – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv, mely ennek a földnek csorbítatlanságát és épségét kölcsönkért, korcs szóval »integritás«-nak, a magyar nép észjárását pedig »mentalitás«-nak hívja. Bizonyos, a közélet is egyenesebb, becsületesebb lesz, hogyha elpárolog a kéjgáz. A jó orvos azt mondja a betegnek, feküdjön le, tegyen a hasára borogatást, s nem darálja el neki az egyetemek latin mondókáit, mint Moliere doktorai. Nekünk most ilyen orvosokra van szükségünk.”

Amikor Kosztolányit olvasok, vagy valamilyen képzettársítás révén őrá gondolok, már jó ideje mindig megszólal bennem egy figyelmeztető hang: ne csak őrá gondolj! Gondolj a sok bejegyzett és bejegyzetlen tanítványára, arra az esszéíró-nemzedékre, amely a magyar esszét szinte már a magyar költészet rangjára emelte. Valamikor ifjonti elragadtatásomban Németh Lászlót a tanulmányírás Adyjának neveztem. A mondatot ma is vállalom, egy aprócska kiegészítéssel. Az adys gondolatvilághoz, sorslátáshoz, nagyarányúsághoz valóban Németh László került legközelebb, de nyelvében nem Ady jelenik meg sugalmazóként, súlyos, protestáns mondataival és torlódó szimbólumaival, hanem inkább annak a szellemnek a fénye, amely évtizedeken át Kosztolányi műhelyéből szűrődött ki s hatott az utána föllépő új nemzedékre. Ugyanezt elmondhatjuk Ilylyésről is, aki nemcsak Jules Renard-tól tanult magyarul, hanem Kosztolányitól is. És aki Cs. Szabó lázba hozó esszéit olvassa Európa nagy íróiról, festőiről, szobrászairól, új korszakot kezdeményező gondolkodóiról, kinek ne jutna eszébe Kosztolányi Lángelmék című könyve és a másik: a Lenni vagy nem lenni című kötete a mi magyar lángelméinkről. És Szerb Antal és Illés Endre és Vas István! Kitől tanultak ők is legtöbbet? Kosztolányitól! Pontosan tudjuk, hogy Babits nemcsak a költészetben volt európai jelenség, de az volt a tanulmányírásban is, mégse hatott annyi ifjú íróra, mint Kosztolányi. Azt hiszem, Kosztolányi volt az a magyar író, aki a műveltséget először tette igazán vonzóvá irodalmunkban. A legnagyobb erőt ebben az esetben is a nyelvtől kapta.
Most, hogy az írás kalandja révén, bejárva sok zeget-zugot, visszajutottam ismét a műveltség fontos szerepéhez, kissé elcsodálkoztam magamon. Úgy beszéltem én nyelvről, költőkről, tanulmányírókról, kultúráról, mintha az időszerűség szorgos múzsája csapongott volna körülöttem. Holott egyfolytában a múltról beszéltem, ami – utólag bevallva – álombeli beszédnek is beillenék. Hogyan okoskodhattam én korunk szellemi járványai ellen védelmet nyújtó oltásról, ha például napjaink legújabb ártalmait nem ismerjük. Vagy ha ismerjük is, tehetetlenek maradunk vele szemben. Ki merné állítani mondjuk, hogy ma nincs irodalom? Soha ennyi irodalmi mű nem jelent meg a világon, mint amennyi ma megjelenik! Igaz, hogy ennyi autógumit se gyártottak, ennyi géppisztolyt se, ennyi bank bélyegzőt, rakétát, ennyi önmagát felrobbantó terroristát se, mint
manapság. A rengeteg megjelenő könyv arra jó, hogy hanyatt essünk tőle,
vagy, hogy a piac varázslatától megkótyagosodjunk, de arra szinte egyik sem
alkalmas, hogy megüzenje nekünk, hogyan lépjünk ki az emberiség mostani
őrült zűrzavarából. Kosztolányi még úgy ült le írni, hogy az irodalom nagy
természeti erővel mozgósítja a nyelvet, edzésben tartja, és a nyelv pedig
egy közösség legfontosabb öröksége lehet.

Ma sajnos nem tudom, milyen nyelven beszélünk. Nem csak azt nem tudom, hogy
más milyen nyelven beszél, hanem azt sem, hogy én hogyan beszélek. Mivel nem
tartok sajtó tájékoztatót, politikai szónoklatot, és országos viszhangot
kiváltó vitába sem keveredem Dávid Ibolyával, Kuncze Gáborral vagy Eörsi
Mátyással, valószínu, hogy nem is létezem igazán.

Az igazság az, hogy a Kádár-rendszerben - minden cenzura ellenére - lélekben
sokkal szabadabb író, sokkal szabadabb ellenzéki voltam, mint amennyire
szabadnak érezhetem magamat tizenöt év óta a demokráciában. Umberto Eco
egyik rövid kis jegyzetében azt írja, hogy a szólásszabadság a retorikától
való megszabadulást jelenti. Boldog ember, aki ilyeneket állíthat. A
szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószer egyik
legravaszabb fajtája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy távlatot nyit
a Semmi előtt. Egyre inkább az intézményesülő cinkosság leleménye.

Lehet, hogy újra felül kell vizsgálnunk mindent? Külön-külön a szavainkat
is? Másképp fogalmazva: lehet, hogy a műveltség kikerülhetetlen
restaurációját ismét a nyelv visszahódításával kell elkezdenünk? De úgy,
hogy a műveltség kikerülhetetlen restaurációját ismét a nyelv
visszahódításával kell elkezdenünk? De úgy, hogy megtanulunk újra haragudni,
mint nagy elődeink, és a demokrácia szépen kifestett szobafalához - ha
kell! - odavágni még a tányérunkat is.- comments powered by Disqus