Tófalvi Zoltán: Feleség- és társsirató
Az alábbi szöveget Tófalvi Zoltán, marosvásárhelyi újságíró írta a felesége temetésére.
- Márkó Laci
Csöndes kis teste hangtalan vacog.
Körülállják, oh, nem a csillagok, hanem a Téged gyászolók, a Rád emlékezők, a Téged szeretők sokasága. A József Attila-sorok legbensőbb titkait, magának a költészetnek ezt a páratlan csodáját Tőled tanultam, drága Társam, egyetlen Marikám, akitől most kétségbeesve és rendhagyó módon búcsúznom kell.
Pontosan tudom: hangos szóval a férj, a társ, a szülő, a gyermek nem kiáltja világgá mérhetetlen fájdalmát. Ami mégis eltérít ettől a több évszázados, vagy akár az emberiséggel egyidős hagyománytól, az a feleségem kétéves iszonyatos szenvedésének egyetemes tanulsága. Úgy szeretném tehát világgá kiáltani mérhetetlen fájdalmamat, hogy abból ki-ki magának leszűrje a további életéhez – érzésem szerint - talán nélkülözhetetlen tudnivalókat.
Ezek egyike az, amit a budapesti Országos Onkológiai Intézet – az egykori Szieszta szanatórium, ahol a huszadik század két költőóriását, Babits Mihályt és József Attilát is kezelték – központi épületének előcsarnokában elhelyezett márványtábláról olvastam, miközben dr. Kocsis Béla sugárterápeuta osztályvezető főorvosra, mint mentőangyalra vártam. Így hangzanak a Babits-sorok, amelyeket minden világra jött halandónak ajánlatos volna ismernie:
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni.
Oh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Szíven ütöttek a sorok, hiszen akkor már túl voltunk a kísértő 2008. január 23-án, amikor egyetlen nővéred a marosvásárhelyi kórházban örökre elaludt, és Te nem lehettél jelen a temetésén, mert éppen azon az éjszaka roppant össze a drága tested súlyát fenntartó második derékcsigolya. És túl voltunk az orvosok számára is nagy kihívást jelentő gerincműtéten, amikor azt ígérték, hogy legalább a mérhetetlen fájdalmat leveszik. Ami azután következett, a rémálom maga: sokszor mondtad, amikor a fájdalom démonaival viaskodtál, hogy nem tudjuk, mi zajlik, örvénylik a Te lelkedben.
Most látom igazán, milyen Óriás vagy, hiszen azt a fájdalmat, amit más éjjel-nappali üvöltéssel vészelt volna át, Te olyan emberi nagysággal viselted, amelyhez hasonlót Budapest összes kórházai nem láttak, éltek át. Onnan tudom, hogy Budapest kórházainak nagy részét végigjártuk, és mindenhol ma is a Te nevedet említik, mint a fájdalom feletti diadal örök szimbólumát. Ha valamikor szobrot emelnek az emberi fájdalomnak, biztosan tudom, Rólad fogják megmintázni. Te a fájdalom elől a költészethez, az irodalomhoz menekültél. Szinte az utolsó pillanatig regényeket, verseket olvastál, rajtam kívül senki sem tudja, hogy a Duna TV népszerű Lyukasóra műsorának minden feladványát megfejtetted. Te szolgáltattál és szolgáltatsz példát arra, hogy a költészet, a próza a legjobb gyógyír is lehet. Závada Pál ma este találkozik a marosvásárhelyi olvasókkal, talán ő lepődne meg leginkább, hogy van valaki, aki minden megjelent regényét olvasta! Oly szerényen, visszafogottan éltél az egyetemes magyar literatúrának, mintha szégyellnivaló lenne az, hogy az irodalmon kívül talán nincs is élet. Minderről a könnyűipari szakközépiskola irodalmi körének tagjai tudnának legtöbbet mesélni, akikkel végigjártad az egykori Marosszéket.
Talán a virágok jelentettek az irodalomhoz hasonló elemi élményt az Életedben! A szomszédok, az ismerősök az általad teremtett marosvásárhelyi Szemirámisz függőkertjét az ezer tulipán birodalmának nevezték. A végzetes kór kialakulását éppen az idézte elő, hogy ügyvédi machinációkkal, a jog legelemibb szabályait felrúgva, éppen ettől a kerttől fosztottak meg. Kiderült, hogy 65 évesen, hitünk szerint tisztességesen leélt élet után valójában nincs otthonunk. A Te drámád egyik legnagyobb tanulsága az, hogy minden erdélyi magyar jól vésse az eszébe: ha elesik, ha földre zuhan, teljesen magára marad.
Emlékszel, álmatlan éjszakákon, amikor a fájdalom minden felől Rád tört, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy elmegyünk a Himalája meredek lejtőire, a genetika szerinti rokonainkhoz, a hunzákhoz, a fehér hunok leszármazottaihoz, a világ egyetlen olyan népcsoportjához, amely a maga 14-15.000-es közösségével nem ismeri a rákbetegség egyetlen fajtáját sem, a nők nem élik a változó kor traumáját, a bőrük száz éves korukban is selymes, feszes, mint a húsz éves lányoké, egész évben édes kajszibarackot fogyasztanak, télen-nyáron gleccservizet isznak, és az átlag életkor pedig száz év körüli…
Ilyenkor mindig visszahoztál a földre, és mennyire igazad volt. A világmegváltó gondolatok önmagukban rendkívül tetszetősek, de a gyógyírhez túlságosan elégtelenek.
Ehelyett – montad Te – minden olyan nőt, aki bármilyen mellműtéten esett át, figyelmeztetni kell, hogy félévenként, évenként menetrendszerűen jelentkezzen csontvizsgálatra, mert ezek a műtétek egy atombomba rombolásához hasonlóan mindig a csontrendszerben csapódnak le.
Orvosok, pszichológusok, az emberi lélek búvárai miért nem figyelmeztetik a gyanútlan halandókat minderre, a társadalom miért nem költ többet a megelőzésnek erre a legegyszerűbb formájára? Meddig maradnak ezek a kérdések megválaszolatlanok?
Életed legnagyobb tanulsága azonban a család, a gyerekek, az unokák melletti példamutató tanúságtétel. Te, aki tizennégy éves korodban anya nélkül maradtál, mérnöki pontossággal építetted fel az emberi társadalom legkisebb sejtjét, a családot. Amikor 22 évvel ezelőtt súlyos műtéten estél át, amikor élet-halál közt lebegtél, az hozott vissza az életbe, hogy ott volt Szabolcs fiad és Zselyke lányod, akiket a rajongásig szerettél. És most, amikor 2009. szeptember 21-én a mentővel elindultunk a végzetes úton a budapesti Péterfy Kórház felé, az tartott életben, hogy végre meglásd az alig pár napja született harmadik unokádat, Borikát, az örök-játékos Marcit – Marcellt -, a gyerekeidet, s amikor minderre sor került, azonnal kómába estél, mert az anyai küldetésedet – úgymond – teljesítetted. A drámát tudat alatt sejtetted, mert a kómából magadhoz térve, az orvosok sem tudják, milyen lelki erővel, felhívtad Zselyke lányodat, hogy ne sírjon, amiért nem lehet ott a temetéseden, mert az Élet rendeltetése szerint Borikára kell vigyáznia, őt kell akár a vérével is táplálnia. Az anyai ösztönnek, ráérzésnek micsoda eddig ismeretlen titkai rejtőztek, rejtőznek a végtelenbe vezető út mentén!
A legnagyobb és számomra megválaszolatlan kérdés továbbra is az, ami 2009. október 1-jéről másodikára virradó éjszaka történt. Amikor késő az éjszakába hajlóan el kellett távoznom a kórházból, és én szerelmem, szeretetem utolsó görcsös ragaszkodásával arra kértelek, hogy várjál meg másnap reggelig. És Te megvártál! Amikor a kórház teljes személyzete arra kért, hogy „engedjelek el”, mert másképpen további szenvedések várnak Rád. Amikor iszonyú gyötrelmek után elbúcsúztam Tőled, tíz perc múlva úgy aludtál el, hogy két könnycsepp megjelent a szemed sarkában. Ki fogja megfejteni nekem, itt most Téged sirató barátnőidnek, barátaidnak az utolsó nagy út eddig ismeretlen titkait?
Utolsó mondatod az volt: minden elgörbült! Ezt a két szót soha nem használtad. Egész együtt töltött 38 évünk leglényegesebb tanulságát összegezted, úgy, ahogyan a bennünket ért vakütések hatásait soha nem lehetne pontosabban megfogalmazni. A nagy kérdés: ki lehet-e mindazt egyenesíteni, ami végzetesen elgörbült. És nincs rá megnyugtató válasz!
Drága Szerelmem, Egyetlen Marikám! Tudom, hogy most velünk vagy, és nézed a mi csetlésünket-botlásunkat. Mert a halálba indulók erkölcsi magasságára halandó soha nem emelkedhet! „Halált nem adnak könnyen soha sem!” De a halálon ki lehet fogni, emberivé lehet varázsolni! Ez a minden korokon átívelő nagy tanulsága annak a közel két éves emberfeletti küzdelemnek, amelyet Te vívtál a fájdalom félelmetes démonaival. Ma már tudom: Te győztél! Olyan látványosan, hogy most itt állnak koporsód körül a fél Európából idesereglett magyarok, a barátaid, a tisztelőid, a sorsosaid.
Összetörött testedet ringassa szelíden, mint az álom, az imádott város, Marosvásárhely református temetője.
A te sírodhoz jövünk emlékezni, mi magyarok, akik egymás ellen annyit vétkeztünk. Emlékedet nem csak a férjed, a gyermekeid, unokáid őrzik, hanem azok is, akikért hazajöttél, hogy megpihenhess az édes anyaföld ölén.
Marosvásárhely, 2009. október 10-én.
comments powered by Disqus