Fülöp László G.: Othmár Atyáról - visszaemlékezések
Régi tanárokról...
Sok helyzetben jelenik meg lelki szemeim előtt, s mindegyikben rendkivüli emberként...
A hittant könnyü órának tartottuk, mert az ötvenes évek elején már csak az tanulta, aki az iskolán kívüli külön hittan órákra járt. A hittan órákon meg, különösen az öregebb tanítóknál, a katekizmus történeteit hallgatta a diák. S azokból, - már unásig ismertük őket, - nem lehetett elbukni. Mi, fiúk, heccelődtünk, hogy legalább a könnyü borcsinálás technikáját tanítanák meg, hogy a történet praktikus értékét beépíthetnénk napi életünkbe. A lányok, amikor ilyet hallottak, elhúzódtak tőlünk, netán az Úr egyszer villámaival szétcsap a szemtelenkedő ifjoncok között.
De mi akkor még azt hittük a villámoktól is félre tudunk lépni...
Mikor először bejött a "II a" osztály ajtaján, megváltozott a légkör. Nagy termetü ember, kedvesen nyájas mosollyal az arcán, zengő, meleg, de szilárd hangon üdvözölte az osztályt. Férfias volt és kedves. Az érdektelen tere-ferét várakozó csend váltotta fel.A bemutatkozás után Othmár Atya ismertette a tantervet. A tanterv szerint (persze, mi mást) a biblia történeteit kellett átvenni.
- Kedves lányok és fiúk. Ki nem tanulta a katekizmust? Tegye fel a kezét. Néma csend. Kéz nem emelkedett. A katekizmust az elemi iskola óta mindnyájan többször átvettük.
Ekkor kezdődött a rendkivüli tanórai szellem ami két évig tartott.
- Amikor én 16 éves voltam - kezdte Othmár Atya - tele voltam mindenféle lelki problémával. Nem voltam biztos benne, hogy mi a különbség a hazugság és a füllentés között, vagy mikor bün a lopás, mi a helyes viselkedés a fiúk és lányok között (már figyeltünk), vagy hogyan lehet az Isten a legigazságosabb és legkegyesebb egy személyben, stb. Ha nektek is vannak kételyeitek, ilyen kérdéseitek, s ha akarjátok, beszélgethetünk azokról hittanóra alatt. A katekizmus történeteit akkor beszéljük át amikor éppen odaillenek, s példának használhatók.
Részünkre pedig beindult a legérdekesebb hittan óra sorozat, amit egy idő után már egyikünk sem akart elmulasztani. Mindegyikünknek voltak kételyei, kérdései - s az Atya, nagy nyugalommal sort kerített arra, hogy mindenki problémáit megbeszéljük. Később nem értettük, honnan jött elő annyi probléma, kétség, hogy beszélgetésünk eltartott a tanév végéig. A viták gyakran hevesek voltak. Néha azt hittük megszorítottuk a hittanárt, s annál inkább igyekeztünk. Komoly, s izgalmas gondolatok tucatjaival próbáltuk megközelíteni az Isten fogalmát és a felebaráti szeretet határait, vagy defineálni a lélek és az értelem közötti határvonalat. Most, visszatekintve, Ő is biztos élvezte az ifjúi lelkesedést. Egyszer, az háborította fel igazságot osztani akaró lelkünket, hogy a katolikus egyház tanítása szerint nem juthat a menyországba az, aki nincs megkeresztelve. Hoztuk fel a példákat egyre-másra, hogy mennyire illogikus és helytelen az emberek ilyes szortírozása.
- Elvégre Atya is el kell ismerje, hogy valahol sántít az igazság szolgáltatása - prédikáltam felállva, mintegy összegezve az érveket - mert nem lehet az, hogy egy igazán Istennek tetsző és embereket segítő életet élő muzulmán, vagy zsidó, vagy brahmin ne jusson a mennyekbe, csak azért mert nem lett megkeresztelve, ugyanakkor keresztények, akik között mi személyesen is sok sarlatánt ismerünk, majd bejutnak, mégha a tisztítótüzön át is, mert - talán akaraton kívül - valaki egyszer meghintette őket szentelt vízzel. Itt vagy az isteni igazságot nem ismerjük jól, vagy az egyház kell revideálja tanait. Elégedetten ültem le, mint a védőügyvéd, aki zsüri előtt kimentette a szegény másvallásút.
- S te hogyan oldanád meg ezt a problémát? - kérdezte vissza Othmár Atya.
- Hát a megoldás elég világos... - és elmondtam, hogy bizony én a másvallású, de egyenes és büntelen embert (tizenhat éves fejjel, szerintünk, léteztek abszolút büntelenek) juttatnám a mennyekbe, megelőzve a kártékony életet élő keresztényt.
- S ha elfogadjuk az Istent, hogy olyan amilyennek képzeljük, - tehát végtelenül igazságos, - nem gondoljátok, hogy ilyen esetekben Neki is van annyi igazságérzéke mint nekünk, és megjutalmazza a jót és elmarasztalja a gonoszt?
Még az Istenkeresésről beszéltünk, amikor mindannyiunkat meglepett egyik tanácsával.
- Ha elkerültök olyan helyiségbe ahol nem találtok katolikus templomot, nyugodt lélekkel menjetek be a református templomba, vagy zsidó templomba, hogy az Istennel a kapcsolatot keressétek. A lényeg a kapcsolat keresése és megteremtése, s ezt a tempomok elősegítik. Othmár volt az ekumenikus gondolkodás egyik előfutára.
Azt mesélték, hogy Ő volt az egyetlen katolikus pap, akit meghívtak prédikálni a református Róma: Debrecen nagytemplomába.
A felebaráti szeretetről szóló több órán keresztüli megbeszélést azzal tarkította, hogy elmesélte mi történt vele egy húsvét előtti lelkigyakorlat alkalmával. A helyiség párttitkára nem nézte jó szemmel, hogy ez az idegen pap olyan népszerü lett a falusiak között, s leitatva, felbujtott a falu fiataljai közül néhányat, hogy vegyék el a pap kedvét a lelki gyakorlatoktól. Othmárt a hívek figyelmeztették, hogy ne járjon egyedül, mert hallottak a párttitkár fenekedéséről. Csakugyan, esti litánia után, lakása felé menet, több legény elállta útját, s belekötöttek.
- No, már hallottam rólatok - mondta Othmár. - Én is falusi gyerek vagyok, s bizony mondom nektek én nem vagyok olyan jó mint Krisztus volt, hogy ha megütitek az egyik felem, odatartsam a másikat is. Mer' én úgy visszaütök, hogy azt megemlegetitek. No, - a hatalmas ember felhúzta csuhája ujját, hogy kibukkant alóla er?s, izmos két alkarja - ki akarja kezdeni?
A legények egymásra néztek. Valószínü mindent vártak egy paptól, de ezt nem. S Othmár papot, aki úgy nézhetett ki közöttük, mint a bika a szelindekek között, egyik sem közelítette meg. Talán nem is igazán akartak verekedni. Elvégre miért? S Othmár Atya megragadva az alkalmat, mély orgánumú, barátságot sugárzó hangján, arról kezdett el beszélni, hogy felnőtt emberek nem így oldják meg vélemény-különbségeiket. Nem mondott rosszat még a párt helyi titkárára sem. A végén a legények meginvitálták egy italra, s amikor azt elnapolta, hazakisérték, nehogy baja essen.
Sokszor beszélt a szeretet erejéről. Kedvenc dalát, a
"Szeressük egymást gyerekek, az élet a legszebb kincs, Ennél szebb szó, hogy szeretet A nagyvilágon nincs..."
megtanította nekünk és hittan órán többször énekeltük.
Ugy emlékezem '51 tavaszán tartott először lelkigyakorlatot Szentendrén. A szentendreiek hamarosan megszerették a zengő orgánumú prédikátort, akinek mindig volt a napi küzdelemmel foglalkozó mondanivalója. Azokban az években sok volt a küzdenivaló és az elnyomott emberek még vallásos szimbólumokban is politikai hátteret találtak. Othmár Atya beszédei nem nélkülözték a kétféleképp érthető szimbólumokat. Mi, legtöbben egyféleképpen értettük.
Még javában középiskolások voltunk, amikor egy idő után nem jött hittanórát tartani. Ő is eltünt. Letartóztatták. Akkoriban az a keserü vicc járta az országot, hogy Magyarországon háromféle ember van: egyik, aki most van börtönben, másik, aki börtönben volt és harmadik, aki börtönben lesz. Ellene a vádat évekkel később olvastam egy amerikai magyar, Fehérváry István a "Börtönvilág Magyarországon 1945-1956" c. könyvében (92 oldal), persze "összeesküvés" volt. Apámat néhány hónappal Othmár után vitték el, egy késő, sötét este. Hat hónap után tudtuk meg ellene a vádat, mely szerint "bujtatta a népi demokrácia ellenségeit."
'68-ban hazalátogattunk volt amerikai feleségemmel. Szomorú alkalomból: apám temetését kellett elrendezni. Pestet és Szentendrét mindig meglátogattam, s most kerestem Othmár Atyát. A Mártírok úti ferencesek mondták, hogy a Pasaréti úti templomban szolgál. Ötvenhat végén sokat jártam arra, emlékeztem a modern templomra, így könnyen odataláltunk. Megismert.
Mesélte, néhány évvel azelőtt engedték ki a börtönből, meghagyván, hogy misézhet, de nem prédikálhat. "Nem is prédikáltam, de nagyon nehéz volt" - mondta, s mesélt a váci fegyházban töltött évekről. Úgy érezte, az Isten azért küldte őt oda, hogy a sok megkínzott, megfélemlített emberben tartsa a lelket. S mindenkihez volt egy vigasztaló szava, még akkor is amikor megfenyegették érte.
Egyik volt osztálytársam és barátom, Lőrinczi Gyurka mesélte, - ő szintén a váci fegyházba került "összeesküvés" vádjával -, hogy Szilveszter éjjel egyszercsak valaki, zengő, erőteljes hangon elkezdte énekelni a magyar himnuszt. Felismerte volt hittan tanárunk hangját: Othmár volt. Más rabok is átvették, s bár a folyosókon rohangáltak és ordítottak az őrök, szárnyalt az ünnepélyes vigasz, zengett a fegyház.
- Mostanában megengedték, hogy beszédet is mondjak, de minden vasárnap másik időpontban tarthatok csak misét. Azért a hívek jönnek, mert valahogy megtudják, hogy mikor fogok beszélni - tette hozzá kis büszkeséggel és hamiskás mosollyal. - És még beszélni fogok egy jó darabig, mert hála Istennek, jó kondicióban vagyok. Még mindíg hármasával lépem ám felfelé a lépcsőket.
Később odasúgta: - A kislány akinek udvaroltál már kismama. Neki is három szép gyermeke van. - Majd néhány lépés után: - Vasárnap délelőttönként ide járnak misére. De arra a misére már nem mertem elmenni.
'94-ben újra meglátogattam a Margit körúti Ferenceseknél - második, már magyar feleségemmel, Ágnessel, aki nagyot fordított magányos életem folyásán. Othmár Atya nem sokat változott, most is pozitív volt és büszkén mesélte, hogy a pápa kiséretébe választották két európai útja alkalmából is. De én valószinü jócskán más lettem, mert már nem ismert meg. Negyedévszázad nagy idő, még akkor is, ha gyorsan elillant.
----------------Diákkorunkra visszaemlékezéseinkkor, úgy emlegetjük, hogy hat láb magas volt, s a vállai éppoly szélesek. A férfias erő és a megértő szeretet impozánsan párosult benne, s áradt lényéből. Ilyen emberből nőhetett óriás-méretüre az északamerikai Paul Bunyan, aki a legenda szerint egy karsuhintással félerdőt vágott ki, s tett termőfölddé...
(2001 június)
Fülöp László, szentendrei öregdiák
comments powered by Disqus