Esterházy János 1901-1957
Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon, a mai Szlovákia területén. Emberi jellemének, életszemléletének kialakulásában nagy szerep jutott családjának, illetve azoknak a családi tradícióknak, amelyek hosszú évszázadok során jellemző vonásává váltak a történelmi Esterházy családnak.Apja, id. Esterházy János (1864-1905) korai halála miatt édesanyja, a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő (1875-1956) egyedül nevelte három gyermekét: Lujzát (1899-1966), Jánost és Máriát (1904-1975).
A nevelésen kívül élete első időszakának meghatározó élménye volt a lengyel édesanyától kapott mély istenhit, valamint a vegyes lakosságú szülőhely, ahol a magyarsággal együtt élő szlovákok nyelvét már gyermekkorában megtanulta.
Esterházy János 1924-ben vette feleségül Serényi Lívia grófnőt. Házasságukból két gyermekük született, János és Alice. Középiskoláit Budapesten végezte, majd birtokaira vonult vissza gazdálkodni. Azok közé tarozott, akik nem akartak könnyen belenyugodni a trianoni döntésbe. Ott találjuk őt a soproni népszavazást kiharcoló diákok között, majd szülőhelyének a védelmében lett tagja egy Nyitrán szerveződő szabadcsapatnak.
1919-ben az új ország, Csehszlovákia kormánya által meghozott földreform és az ebben kiszabott súlyos adóterhek következtében az Esterházy család sok más arisztokrata birtokos családdal együtt egzisztenciálisan is bizonytalan jövő elé nézhetett. Ő a család trianoni Magyarország területén maradt birtokaira költözés helyett azonban mégis inkább az idegen országban a kisebbségi léthelyzetben való maradást választotta. Itt az önvédelem lehetőségeit keresve került kapcsolatba a magyar kisebbség szerveződő politikai pártjainak vezetőivel. A szellemi és gazdasági kiszolgáltatottság végül a politikai pályára sodorta őt.
Fiatalon, 1932. december 14-én lett az Országos Keresztény Szocialista Párt vezetője. 1932-ben a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották. A mindig jókedélyű, a cigányzenét és a vigasságot sem megvető gróf már fiatalon a szlovákiai magyarság pártok feletti összefogásának lehetőségeit kereste. Pályázatok kiírásával kívánta ösztönözni olyan történelmi munka megszületését, amely jobb önismeret által nagyobb öntudatra sarkallja a kisebbségbe szakadt szlovákiai magyar közösséget.
Arisztokrata származásához nem ragaszkodott, nem szerette, ha grófnak szólították. Lelkes szervezőként a dél-szlovákiai magyar települések egész sorát járta be. Szívesen vette az egyszerű emberek szíves vendéglátását, s maga is kész volt azonnal a bajbajutottak segítségére sietni. Ilyen volt az 1932-es kárpátaljai nagy árvíz esete is, amikor az árvízkárosultak megsegítésére indított országos gyűjtést.
Az 1935-ös parlamenti választásokon Kassán képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyar kisebbség érdekeinek következetes védelmezője és a fennálló igazságtalan viszonyok kérlelhetetlen bírálója volt. 1936-ban a két magyar párt (az Országos Keresztény Szocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt) egyesülésekor az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Beneš elnök a magyar párt számára kormányzati szerepet, neki magának pedig tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel kormányában, ő azonban visszautasította a „csábító” ajánlatot mondván, előbb a kormány tegyen érdemi változtatásokat kisebbségekkel szembeni politikájában, mert addig sem ő, sem pártja nem kívánja nevét adni a csehszlovák kormány magyarellenes politikájához.
1938-ban, az első bécsi döntés után Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad az odaszakadt mintegy 65-70 ezer magyarral vállalva sorsközösséget, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá. A város átadásakor mondott beszédének első mondataiban nyilvánosan kérte Horthy kormányzótól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait. A Tiso-féle Szlovák Állam diktatórikus politikai körülményei között nagy kitartással szervezte meg a magyar néptöredék saját hagyományaira épülő politikai és kulturális életét. A nagyrészt szórványban élő, alig százezer fős szlovákiai magyarság megmaradásának érdekében kidolgozta az osztályon, felekezeten és fajon felüli nemzeti összefogás programját. Ennek jelmondata a „Magyar Család” összefogása, első konkrét eredménye pedig a „Magyar Ház” program építésének beindulása volt. Az általa vezetett Magyar Pártban olyan hűséges segítői voltak, mint Stelczer Lajos, a párt kulturális központi igazgatója vagy Neumann Tibor, a párt jogtanácsosa, s egyben a pozsonyi városi képviselőtestület tagja. Szövetségesként tudhatta maga mögött Szalatnai Rezsőt és Peéry Rezsőt is, akik baloldali gondolkodóként is nagyra becsülték az egyetemes humanitás céljait szolgáló erőfeszítéseit.
A második világháború kirobbanásakor tevékenyen részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében, és írásaiban, nyilatkozataiban a szlovákiai magyarságot a lelkiismeret intő szavának betartására szólította fel.
Egyetlen képviselőként az önállóvá vált Szlovákia parlamentjében (és a parlamenten kívül magánemberként) védelmébe vette az üldözött szlovákiai magyarokat, szlovákokat, cseheket és zsidókat. Mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar-szlovák egymásra utaltságnak és sorsközösségnek. („Mi a szlovák népet … mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”)
Sohasem vált az egész államberendezkedést egyre jobban befolyásoló náci ideológia kiszolgálójává (”A mi jelenünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” – mondotta). 1942. május 15-én egyedüli képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, melyet a pozsonyi svájci követségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz.
Számos üldözöttet (többségükben zsidókat) segített át Magyarországra hamis útlevéllel. Passzív ellenállása miatt egyre több támadás érte az uralomra jutó szélsőjobboldal felől. Eddigi karakán jellemét a diktatúrában sem adta fel. Véleményét nem rejtette véka alá. Egy ízben nyilvános helyen jelentette ki, hogy az önálló szlovák állam lényegében egy nagy „svindli”. Kijelentéséért feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselői mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok is letartóztatták és halálosan megfenyegették az őket Esterházy részéről ért éles bírálatért és azért, mivel nem volt hajlandó pártját nyilas párttá átszervezni. A háború vége felé háborúellenes megnyilatkozásaiért a Gestapo is hajtóvadászatot indított ellene. Menekülve, bujkálva vészelte át a háború utolsó időszakát és bár elmenekülhetett volna, mégis a helyén, Pozsonyban maradt, mint mondta: „Ezen a földön születtem, szívem-lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra biztatok, én sem mehetek el innét.”
A háború befejezte után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, melyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldöztetése, kibontakozóban lévő jogfosztottsága miatt. A memorandum átadása érdekében kihallgatást kért Gustáv Husák belügyi megbízottól, aki letartóztatta, s átadta őt az NKVD pozsonyi rezidenseinek. Legközelebbi hozzátartozóit, feleségét, gyermekeit soha többé nem láthatta. A szovjet belügyi szervek tíz pozsonyi magyarral együtt 1945 májusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt váddal tíz év javító munkatáborra ítélték. A gulág poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota válságosra fordult. Kényszertartózkodási helye a Komi Köztársaság San Gradok Pratok-i tábora, a gulágrendszer egyik legtöbb áldozatot követelő körzete volt, ahol tömegével pusztultak a Kelet-Közép-Európa minden részéről idehurcolt rabok.
Közben Pozsonyban 1947. szeptember 16-án – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság. Családja ezalatt szétszóródott. Édesanyjának, Lujza nővérének és gyermekeinek sikerült nyugatra menekülniük.
A csehszlovák hatóságok a halálos ítélet végrehajtásának céljával kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak. A szovjetek a súlyosan beteg Esterházyt 1949-ben szolgáltatták ki a csehszlovák szerveknek. Hazatérte után az akkor még Szlovákiában élő Mária húga és a család pozsonyi ügyvéd ismerőse, Priesender Emil kegyelmi kérvényt adott be a csehszlovák államelnöknek, Klement Gottwaldnak, aki halálos ítéletét „kegyelemből” életfogytiglanra változtatta. Az ítéletmódosítás ideje alatt súlyos betegségi állapota miatt egy ideig Pozsonyban kórházban kezelték és őrizték, ahol többen szökésre próbálták rávenni. Az előre eltervezett akciót valószínűleg a szlovák hatóságok hallgatólagosan tudomásul vették volna. Esterházy János azonban ismét elutasította ezt a lehetőséget, mondván, hogy nem tartja magát bűnösnek, nincs mi elől elszöknie. Börtönéből jövő üzenetének tartalma ez volt: átadta magát isten akaratának, szenvedéseit, életét felajánlotta a magyarság fölszabadulásáért.
Az ítéletmódosítás után végigjárta Csehszlovákia szinte valamennyi börtönét. Az állandó éthelyezésekre azért volt szükség, mert nézeteivel „károsan befolyásolta rabtársait”. A róla érkező hírek szerint már a gulágon is fogolytársainak lelki támasza volt. Itthon ugyanígy néma méltósággal viselte sorsát. Kegyelmet, könnyítést soha nem kapott, mivel „fogva tartása még nem érte el célját, politikai átnevelésének megvalósulását”. Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy az igazság az ő esetében is győzedelmeskedni fog és rabtartói szabadon engedik. 1955-ben, Csehszlovákia felszabadulásának 10. évfordulójára adott amnesztia jegyében büntetését 25 évre mérsékelték, de ebbe nem számították bele a gulágon töltött éveit. Börtönében az 1956-os magyar forradalom híre még visszaadta neki a szabadság reményét, de november 4-e után állapota rohamosan rosszabbodott. Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében kérte, szállítsák át a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg. Ezt a kérését is megtagadták. Csehszlovákia egyik legkegyetlenebb politikai börtönének, a morvaországi Mirovnak kórházbörtönében halt meg 1957. március 8-án, 56 éves korában 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után. Halála után azonnal elhamvasztották, kiadatását ekkor sem engedélyezték és földi maradványainak hollétéről máig is csupán bizonytalan információkkal rendelkezünk.
Rehabilitációjára csak Oroszországban került sor, Szlovákiában még hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon. Leánya, Esterházy Alice, a szlovákiai magyar politikai és társadalmi szervezetek, az Esterházy János Emlékbizottság és mások megannyi, ez ügyben végzett igyekezete máig nem járt eredménnyel. Annyit elértünk, hogy ma már feltehető a kérdés: kiért, miért kellett ilyen sorssal bűnhődnie?
Halálát követően leánya értesítést kapott, miszerint apja után 110 korona hagyaték maradt. Elismerésre méltó precizitás… Esterházy életének van azonban egy olyan erkölcsi értelemben vett hagyatéka is, amelyet nem jegyeznek a hivatalos nyilvántartásokban. Olyan hagyaték, amely mindennél fontosabb testamentumot képez, amelyet feledni és feladni sohasem szabad. Az ő saját népe iránti hűséggel és a mások iránti szolidaritással átszőtt erkölcsi helytállása felmérhetetlen gazdagságot jelent minden e térségben élő magyarnak és nem magyarnak egyaránt, hisz minden szívdobbanása ezt a földet és a rajta élők megmaradásának eszményét szolgálta. E hagyaték visszaszerzése azonban csak egyetlen feltétellel lehetséges, mégpedig úgy, hogy az itt élő népek együtt éljenek az ő szavaival szólva „mindnyájon egyetértésben és szeretetben”. Reménykedjünk, hogy ezt felismerik a velünk együtt élő, s immár az Európai Uniót közösen alkotó népek is.
Jelképes rehabilitációját azonban a szlovákiai magyar társadalom, magyarországi tisztelői, köztük elsősorban az Esterházy János Emlékbizottság, a rendszerváltás után megemlékezések sorával, érdemrend és emlékplakett kiadásával elvégezték. Az Esterházy János Emlékbizottság fennállásának tizenötödik évfordulóján nem csak jámbor óhajként mondhattuk ki, hogy Esterházy János életművével, áldozatvállalásával (a szlovák hivatalos állásfoglalás változatlansága ellenére is) bekerült oda, ahová mindig is tartozott: nemzetünk nagyjai közé, ezeréves kárpát-medencei történelmünk őt megillető panteonjába. Ezzel együtt kijelenthetjük, hogy nem adjuk fel a nevét máig érdemtelenül bemocskoló ítélet megváltoztatásáért, illetve a személye teljes jogi-politikai rehabilitációjáért folytatott eddigi küzdelmünket.
Esterházy életpéldája emlékeztet bennünket – s mi is emlékeztetni szeretnénk a köröttünk élőket – arra, hogy csak az általa is fontosnak tartott értékek megélésével és a gyakorlati életbe való átültetésével tehetjük az előttünk álló századot értelmesebbé, emberségesebbé az immár végérvényesen magunk mögött hagyott huszadik századnál.
Ő a magyarságának a keresztény életeszmény (politikusként való) gyakorlattá váltása által adott európai horizontot. Emberi magatartása és eszméi ezért mind a mai napig követendő példát jelenthetnek kisebbségi és többségi nemzetnek, magyarnak és nem magyarnak egyaránt. Egyik utolsó írásának szavai egész nemzetünk számára jelentenek örök érvényű útravalót:
„Mi, magyarok, érezzük magunkban az élet szent parancsoló szavát, amely múltunkban mindig hű és egyenes kiállást parancsol. Érezzük és tudjuk, hogy megvan bennünk mindama feltétel, mellyel az örök magyar élet méltó hordozóivá leszünk az elkövetkező századokra is. Adja a teremtő, hogy minden magyar lelkében eltiporhatatlanul és eladhatatlanul éljen az örök magyar erő, amely történelmi időkben történelmet van hivatva alkotni a magunk helyes, megalkuvást nem ismerő hitének igazolására és utódaink boldogabb magyar jövőjének biztosítására.”
Az Esterházy János Bizottság körlevele. Beküldte Somssich-Szőgyény Béla, Ausztrália