Deák István: Király Béla (1912–2009)
Az ÉS számára
2009. julius 15
Igaz katonaként még nyolcvanas éveiben is sudár egyenesen járt;
boltozatos mellkasával, szép fehér hajával, szerény mosolyával
egyszerre tűnt hadvezérnek és tudós embernek. Brooklyn College-beli
diákjai rajongtak érte, hiszen ők helyi, hozzájuk hasonlóan zsidó
származású tanárokhoz voltak szokva, nem pedig egy magyar tábornokhoz,
aki amerikai ésszel felfoghatatlan feudális korban kezdte életét, majd
a második világháborúban antifasiszta katonatisztként harcolt a
németek oldalán, később fényes karriert futott be a kommunista
hadseregben, amíg a kommunisták egy napon börtönbe nem zárták és
halálra nem ítélték. A diákoknak azt is meg kellett érteniük, hogy
tanáruk vezető szerepet játszott egy elképesztően bonyolult, részben
kommunisták- részben pedig anti-kommunisták által kirobbantott nemzeti
forradalomban, amíg az is el nem bukott, s ő Brooklyn College-ban
találta magát. A diáklányok és a tanárok különösen szerették Király
Bélát, mert elragadó magyar akcentussal adott elő izgalmas
hadtörténelmet, s mert bókokat osztogatott, valamint kezet csókolt az
idősebb hölgyeknek, amely meghökkentő eseményre azok még évek múlván is
szívesen emlékeztek.
Nem csoda hogy egy ponton a diákok megszavazták Király Bélát Brooklyn College legnépszerűbb tanárának és amikor 1982-ben elérte a hetven évet, s ezért nyugdíjba kellett mennie, búcsúztatására nagy tömegek gyűltek össze az egyetemen. New York város egyeteme és Brooklyn város polgármestere kitüntető okmányokat és aranyérmet nyújtottak át neki, amire válaszul a tőle várható jó humorral foglalta össze karrierje történetét. Elmondta, hogy életében négy tenure track állással bírt, vagyis olyan állással amely az állandó megbízatás igéretét hordta magában. Az első a magyar királyi honvédségben vette kezdetét, igen kedvező körülmények között, hiszen aránylag fiatalon vezérkari századosi kinevezéshez vezetett. De mert a háborút az ország elvesztette, belőle pedig hadifogoly lett, ezért az első tenure track állása semmibe foszlott. Új, állandó megbízatással kecsegtető állás után kellett néznie, s ezt meg is találta, 1945 nyarán, a köztársaság (később népköztársaság) haderejében, amelyben karrierje a vezérőrnagyi rangig és a hadiakadémia parancsnoki posztjáig szárnyalt. De mert 1951-ben letartóztatták és halálra ítélték, ezzel ezt az állását is elvesztette. A harmadik lehetőseg 1956 október végén mutatkozott, mesélte Király Béla, amikor is őt, a börtönből éppen kiszabadult volt rabot, a forradalmi nemzetőrség parancsnokává választották. Meg is tett mindent az új rend felállítására, de mert jött az újabb szovjet katonai beavatkozás, ezért kénytelen volt csapatai élén, súlyos harcok közepette Nyugatra menekülni, s így ennek a tenure track állásnak is befellegzett. Végül megszületett a negyedik, Brooklyn College-beli, állandó kinevezést igérő állás, amely lám, nagyszerűen bevált. Kacagás és heves taps jelezte, hogy a hallgatóság méltányolja Király professzor búcsúbeszédét.
Király Béla Magyarországon olyan fontos és több részletében olyan hevesen vitatott életet élt, hogy ma már nehéz elgondolni: kilencvenhét évéből harminckettőt amerikai állampolgárként az USA-ban töltött el. Erről a békésebb korszakrol szeretnék először megemlékezni, hiszen én őt leginkább Amerikában ismertem, valamint életének ehhez a szakaszához fűződik a legkevesebb vita.
Az 1957-ben ide érkező forradalmi hadvezért New York városában majdnem olyan odaadással fogadták mint annakidején Kossuth Lajost. A magyar forradalommal kapcsolatos amerikai passzivitást felejtetni próbáló propaganda hadjárat során Király Béla, a szociáldemokrata Kéthly Anna és a volt kisgazda párti Kővágó József a médiákban, az amerikai kongresszusban és az ENSZ ülésein cáfolta a forradalommal kapcsolatos szovjet hazugságokat. Miután az amerikai hatóságok beutaztatták Királlyal majdnem az egész világot, megható elhatározással felhagyott a hivatasos emigráns foglalkozással és felvételre jelentkezett a new yorki Columbia egyetemen. Egy évvel később a New York Times címlapján számolt be arról, hogy a történész Király tábornok megszerezte a Master of Arts fokozatot.
Mert én egy kicsit korábban kezdtem az itteni egyetemi tanulmányaimat, Bélát akkoriban már magam is kezdtem tanítani, s igy időnként bekopogott az irodámba. Nagyot mosolyogva de szabályosan lejelentkezett, ami nem volt csoda, hiszen a vezérkari iskolában megtanították arra, hogy a háborúban nem a rang számít hanem kizárólag a megbízatás.
Béla szorgalmas volt, ügyes dolgozatokat írt és igen jól megfelelt a doktori szigorlaton. Tanárai sokáig emlegették, hogy a vizsga végén egyikük tréfásan megkérdezte: “Tábornok úr, mi a véleménye: jó tábornok volt Napóleon?” Humoros de jól átgondolt válaszával Béla elbűvolte a vizsgabizottságot. Nem sokkal később, vagyis 1966-ban került sor a disszertáció megvédésére, amely három év múlva könyv formában is megjelent. A Hungary in the Late Eighteenth Century: the Decline of Enlightened Despotism, elsősorban II. József reformtörekvéseivel foglalkozik, s mert jó részt bécsi leveltári kutatáson alapul, ezért máig megőrizte értékét.
Röviddel azután Király Béla megkapta a Brooklyn College-ban az állandó tanári kinevezést. Olcsó kis lakást bérelt a College közelében, de mert a szabadba vágyott, hamarosan szép, emeletes faházat vásárolt a New Yorktól nem messze fekvő Highland Lakes nevű faluban, ahol többek között nagyszerűen lehetett úszni a szomszédos tóban . Szomszédjai feltétel nélkül befogadták a kertjében gyakran tevékenykedo, magányos urat aki, mint ők maguk, reménytelen küzdelmet folytatott a házba befurakodó, mindent megrágcsáló mosómedvék ellen.
Király Béla nyaralójának egyetlen különlegessége volt a nagy galambduc, amelyben egyesek szemében tüneményesen szép, mások szemében túltenyésztett és förtelmesen büdös díszgalambok éltek. A díszgalambok iránti rajongás Király Belát egy életen át kísérte; előnye volt, hogy a galambászok internacionáléja őt mindenhol lelkesen fogadta.
A Highland Lakes-i házba ismerősök százai adták egymásnak a kilincset, főleg azért mert a tanítás mellett Király Béla lázas kiadói és konferencia-rendezői tevékenységet is folytatott. Nehéz felfogni, hol talált pénzt, időt és energiát az általa alapított és vezetett “Atlantic Research and Publications” nevű vállalkozáshoz. Annyi bizonyos hogy gondozása alatt körülbelül 130 kötet jelent meg. Igaz, önkéntes munkatársakban sem volt soha hiány; ezek egyike ma “Center for Hungarian Studies and Publications” címmel a maga sikeres sorozatát szerkeszti. A Király-féle kiadványsorozat minden kötete kelet-európai tárgyú és habár a könyvek drágák, míg terjesztőjük, a Columbia University Press nem erőlteti meg magát, ma már elképzelhetetlen hogy valaki errefelé kelet-európai dolgokat kutasson vagy tanítson e kiadványok ismerete nélkül. Igen valószínű, hogy mire Király Béla történelmi tettei feledésbe merülnek, továbbra is megmarad a sok tudományos igényű tanulmány, amelyek őnélküle sohasem jelentek volna meg.
A Király Béla-szerkesztette sorozat 2005-ben megjelent 127. számú kötete a saját Reminiscences-eit, megemlékezéseit tartalmazza. Nem hiszem, hogy a parázs „Király-vita” dacára otthon sokan ismernék ezt az angol-nyelvű, nagyobb lélegzetű önéletrajzot.
Emlekezéseiben Király Béla úgy argumentál, hogy ő következetesen védte a magyar igazságot, és habár kiadványaiban ellenvéleményeknek szabad utat nyitott, maga mindig azt sugallta, hogy a magyar ember kötelessége olyan formában bemutatni a valóságos tényeket, hogy azokból világosan kiderüljön a magyarságot ért sok igazságtalanság, elsősorban a trianoni tragédia. Valamint rá kell mutatni a magyarság, különösen a hazájához hű magyar zsidóság németek-okozta súlyos szenvedéseire a második világháború idején. Nem különben hangsúlyozandó, írja Király Béla, hogy az 1956-os “magyar-szovjet háború” döntően befolyásolta a Szovjetunió és a világ jövőjét. Talán mert oly sokan nevezték őt köpönyegforgatónak, sőt hazaárulónak, ezért az ő szájából is könnyen kiszaladt a hazaáruló szó, annak titulálva a Horthy Miklóst eláruló magyar katonatiszteket, a nyilaskeresztesek bandáját, az 1945-ben Németországba menekült politikusokat és tiszteket, a magyar kommunista felső vezetést és bizony néha még olyan amerikai magyar történésztársait is, akik nem értettek egyet azzal, amit nála ethnocentrikus kuruckodásnak tartottak. Röviden, Király Béla mindig a céltudatos magyarság-szolgálat embere volt. Amint írja, minderre predesztinálta őt otthoni neveltetése, valamint katonai karrierje.
Kár hogy Király Béla nem magyarázza meg, s tulajdonképpen ma sem tudjuk, miért éppen nála hiányzott a tisztikarban valaha dühöngő antiszemitizmus. S valóban, Király 1993-ban elnyerte a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet “Igazak” (Righteous among the Gentiles”) nevű elismerését, amit csak olyan nem-zsidó származású embernek itélnek meg, aki a náci uralom idején élete kockáztatásával segített az üldözött zsidókon. Király Béla esetében ez a hadosztálya keretében szolgáló munkaszolgálatosok megmentésével kapcsolatos. Sajnos a mentés történetéről nem találtam beszámolót, csak itt-ott néhány egymástól eltérő tartalmú megjegyzest. A lényeg mégis az, hogy mert az ilyen elismerést csak zsidó származású tülélők vagy az áldozatok hozzátartozói kezdeményezhetnek, ezért semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy az embermentés valamikor, valahol megtörtént.
Király Béla 1935 évi tisztté avatásától 1956 novemberéig terjedő tevékenysége az, amely a legtöbb vita tárgyát képezi és amely még a leghivatalosabb és legjobb indulatú megnyilatkozasokban is időnkénti információs bizonytalanságra mutat. A tények szisztematikus felkutatása és egy átfogó, objektív Király életrajz elsőrendű feladatnak tűnik, hiszen a magyar történelem egyik legszínesebb egyénisege és egy végtelenül bonyolult kor összképe bontakozna ki belőle.
A Kiraly Béla ellen irányuló támadások egyik fő argumentuma hogy túl sok mindenkitől kapott előléptetést es kitüntetést. Ezzel kapcsolatban Horthy Miklóst szokás emlegetni, valamint Benito Mussolinit, a német hadvezetőséget, Szálasi Ferencet, Farkas Mihály sztálinista honvédelmi minisztert, Nagy Imre miniszterelnököt, Göncz Árpádot és több más magyar köztársasági elnököt, nem beszélve az olyan politikailag ártalmatlan kitüntétesekről, amiket Király amerikai, ázsiai és nyugat-európai adomanyozóktól kapott.
Nem kétséges, hogy például a híres köpönyegforgató François Mitterandnak Királyénál könnyebb dolga volt, hiszen neki csak a Vichy kormány és annak halálos ellensége, De Gaulle tábornok elismerését kellett kivívnia ahhoz, hogy szerencsésen túlélje a nagy francia háborús válságot, s hogy köztársasági elnök lehessen belole. Egy magyar katonatisztnek sokkal több urat kellett szolgálnia ahhoz, hogy a szakmájában maradhasson, s ha kell, megmentse a fejét. Király Béla mindent megtett azért hogy katonatisztként szolgálhasson, de még így is egyszer majdnem a bitófan végezte. Mert hiszen Magyarországon nem csak arról volt szó, hogy a nácik és a kommunisták egymás ellenségei voltak, hanem arról is, hogy a jobboldali antiszemita Horthy gyűlölte a jobboldali antiszemita Szálasit, hogy a sztálinista Farkas Mihály kivégeztette a sztálinista Rajk Lászlót, valamint a sztálinista Pálffy, Sólyom és Illy tabornokokat, hogy Kádár János a sztálinizmus áldozata volt, s mégis ő végeztette ki a reformer Nagy Imrét. Ha meg akart maradni a hadseregben akkor Király Bélának 1949-ben kígyót-békát kellett kiáltania a hazaárulással vádolt volt Horthyista, majd volt kommunista bajtársaira, akik közül, mellesleg szólva, jó néhány bőven kiérdemelte azt a “csirkefogó” jelzőt amellyel Király Béla illette a letartóztatásban levő Pálffy György és Sólyom Lászlo tábornokokat. Tudjuk, Kelet-Európában nem csak a náci es kommunista gyilkosok érdemeltek akasztófát hanem gyakran az áldozataik is. A túléléshez ügyesség és szerencse kellett, valamint egy minden gondra-bajra magyarázatot nyújtó nagy általános eszme. Ilyen volt Király Béla sziklaszilárd meggyőződése, hogy ő mindenütt, minden lépésével a haza érdekeit szolgálta.
Valóban semmi kivetni valót nem lehet találni abban, hogy a szerény fizetésű kaposvári állomásfőnök fia a megkívánt állatorvosi pálya helyett (már akkor tenyésztett galambokat) az ingyenes kiképzést es tanítást nyújtó hivatalos katonai pályát választotta. Király kitűnő növendéknek és fiatal tisztnek bizonyult s így már 1942-ben a vezérkarhoz került, századosi rangban. Azelőtt és azután is többször végzett csapatszolgálatot, s a fronttól sem maradt távol.
A német mintára épített osztrak-magyar, majd magyar vezérkari intézmény megkívánta, hogy tagjai nem csak katonai dolgokkal hanem politikával is foglalkozzanak, igaz, hogy csak elméleti síkon. Király Béla osztozott bajtársai hazafias meggyőződésében; még idős korában is váltig hangoztatta, hogy 1938 és 1941 között Magyarország joggal szerzett vissza elveszett országrészeket. Mondta ezt annak ellenére, hogy tudta: az új honfoglalás Hitlernek köszönhető, s hogy ezért is, valamint az etnikai kisebbsegek hirtelen megszaporodásáert, az országnak egyszer nagy árat kell fizetnie. Egy maroknyi kivételtől eltekintve sem Király Béla sem tiszttarsai nem látták, hogy a háború nem megnyerhető és hogy a visszaszerzett országrészeket újra el fogjak veszíteni. Kiraly is úgy tartotta, hogy bátran kell harcolni a szovjet hordák ellen, ugyanakkor a honvédségnek el kell szakadnia a németektől hogy maga védje meg a Kárpátokat. Míg néhany bajtársa az anti-náci ellenállásba vonult, s a vezérkar többsége a feltétel nélküli német szövetséget választotta, Király Béla úgy érvelt, hogy az ő helye az országban van, s hogy neki semmiképpen sem szabad nyugatra menekülnie. Úgy tehetett legtöbbet a hazáért, írja az emlékezéseiben, ha Szálasi Ferenc illegális hatalomátvétele, tehát 1944 október 15.-e után sem bujik el, mint azt annyi sok tiszttársa tette, hanem megmarad a szolgálatban, hogy alkalomadtán egy nagyobb csapattal, akár egy egesz dandárral átmehessen az oroszokhoz. Így akármilyen kevéssel is, de mégis siettetné a németek kitakarodását az országból.
Király Béla hosszú hónapokat szolgált Szálasi Ferenc hadseregében, amíg 1945 március 29-én sikerült Kőszegnél átmennie a Vörös Hadsereghez, ha nem is egy dandárral, akkor két beosztottjával. Hogy ez a megadás használt-e Kőszeg védőinek és Kőszeg városának, arról ma is megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos hogy a szovjet hadsereg nem méltányolta Király Béla nagyarányú megadási terveit, hanem őt fogságba ejtette. Hetekkel később sikerült egy rabtranszportból megszöknie és valahogy visszakerülni Budapestre.
Élénk vita tárgya ma is, hogy Király Béla meggyőződésből vagy karriervágyból lépett-e be, 1945 nyarán, a kommunista pártba , s hogy az azzal kezdődő fényes katonai karrierje külonleges tehetségének vagy párttagságának koszonhető-e. Ő minden esetre nem állt egyedül, mert azok a tisztek, akik nem menekültek nyugatra a németekkel vagy nem kerültek szovjet hadifogságba, természetesnek találták hogy jelentkezzenek felvételre az új, demokratikus hadseregben. Király Bélának is az volt az érzése, hogy jól cselekedett, amikor a honvédségbe való visszavétele érdekében belépett a kommunista pártba. Először is hitt a Párt haladó szociális programmjában, másodszor úgy érezte, hogy e pillanatban csak a Párt képes kiépiteni azt az ütőképes hadsereget amelyre egyszer szükség lehet az ország függetlenségének helyreallítása érdekében. A függetlenség helyreállitására 1956 október végén nyílott lehetőség, írja Király Béla, s ő a nemzetőrség parancsnokaként mindent megtett annak érdekében, hogy egy erős és fegyelmezett hadsereg megteremtésével biztosítsa a függetlenség békés körülmények között való helyreállítását. Tudjuk, nem így történt, s a szovjet újra beavatkozott.
Úgy tűnik azonban hogy a nevetségesen rövid időben ami a rendelkezésére állt, Király Béla igyekezett a rendet helyreállítani, hogy a szovjeteknek ne legyen kifogásuk az ország megtámadására. Mindezek jegyében lényegtelen, hogy Király Béla megvívta-e a sokat megkérdőjelezett nagykovácsi csatát vagy a csata csak a háry jánosi képzelet szüleménye. Ha nem akarta magát most tényleg felakasztatni, akkor Király Bélának menekülnie kellett. Nekem úgy tűnik, hogy az Amerikában eltöltött harminckét év Király Béla számára csak előkeszület volt az újrakezdéshez, amely 1989-ban bekövetkezett, s amelyben derekasan kivette a részét. Jellemző az életfilozófiájára, hogy később erőteljesen tiltakozott az általános kötelező katonai szolgálat eltörlése ellen mert úgy érezte, hogy minden állampolgár kötelessége a haza megvédése.
Tavalyi budapesti beszélgeteseinkből tudom, hogy Király Béla nyugodt lelkiismerettel készült a világból való távozásra. Meg volt győződve arról, hogy egész életében a haza iránti kötelességét teljesítette, s hogy minden tette sikeresen szolgálta ezt a szent célt. Önkritikára sajnos nem volt képes, de ha képes lett volna rá akkor talán nem is éli túl a történelem nagy válságait. Ez pedig korunk egyik legszínesebb egyéniségétől fosztott volna meg minket.
Dr. Deák István
Columbia University
New York City
comments powered by Disqus