Elmélkedések

Van-e olyan bánat, mint a mi bánatunk?

Kossuth Lajos előszavából a Kossuth Lajos iratai c. kötethez.

Forrás:

(Kossuth Lajos iratai összevont népies kiadásban. A szerző meghatalmazásával szerkesztette Helfy Ignácz. Budapest, Athenaeum, 1885.)

A kivonatért köszönet Boros-Kazai Andrásnak.

Az erdeti helyesírást megtartottuk... Részlet Kossuth Előszavából
Turin, 1885 március 26.

Harminczhárom éve, hogy átmentem Észak-Amerikába, megköszönni az Egyesült Államok congressusának s elnökének, hogy kiszabadítottak Kiutahiából, hol a »Padisah vendégei« czíme alatt én és társaim az európai diplomáczia foglyai voltunk.

Csak köszönni mentem, de a magyar ügy igazságának varázsa s ama fénykör, melylyel névtelen félisteneink az ügy szentségét körülvették, oly hatással voltak az amerikai nagy köztársaság szabadságszerető polgárainak millióira, hogy a szegény hontalan magyar vándor személyében a jobb sorsra érdemes magyar nemzetet, szerencsétlenségében a részvét és testvéries rokonszenv oly tüntetéseire méltatták, melyek Róma triumfatorainak diadalmeneteire emlékeztettek. Megilletődve, de bánatos szivvel fűztem csokorba nemzetem számára, a nemzetemnek nyujtott vigasztalásnak virágait; bánatos szivvel, mert e virágok – fájdalom! – akkor nyiladoztak számára, midőn az idegen támaszra szorulás megaláztatása oly boszúval lett megtorolva, mely a magyar hazából egy nagy nemyeti temetőt csinált.

Ez utamban történt, hogy meglátogattam Wahington György sirját Mount-Vernonban.

Ájtatos kegyelettel közeledve a szerény kőkoporsóhoz, melyben a nagy ember földi maradványai nyugszanak, tisztelettel függesztém nevére szemeimet, s a gondolat röpke szárnyain elvonultak emlékezetemben sikerdús pályájának esélyei.

És amint így néztem és elmélkedém, úgy tetszett nekem, mintha a koporsó egyik oldalánál felemelkednék szemeim előtt az amerikai gyarmatok mosolygó képe azon időből, midőn függetlenségükért harczoltanak; s a koporsó másik oldalánál nemzetemnek ezer sebből vérző halvány alakja, melynek fájdalmasan mozgó ajkai a próféta siralmainak szívrázó szavait suttogák: szavait suttogák: »tekintsetek meg, és lássátok, hogy vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom.«

És szemléletembe összehasonlítás szövődött a két kép felől.

Az amerikai gyarmatok sérelmei, melyek miatt fegyvert fogtanak, minő elenyésző csekélységek azon jogsértéshez, azon eskü- és szerződés-szegéshez, azon nemzeti-lét irtó támadáshoz képest, mely minket gyanútlanokat, a béke után sóvárgás álmából élet-halál harczra riasztott fel.

Az ő csatáik, vitézül küzdve bár, csak előörsi csatározások azon nagy ütközetekhez képest, melyeket a mi honvédeink vívtanak.

Angliát, melylyel az amerikai gyarmatok küzdöttenek, az Atlanti oczeán választotta el tőlük, melynek négyezer kilometernyi távlatát akkor még nem szállította le egy heti útra a gőzerő; - minket közvetlen közelben ellenség zárolt el minden oldalon, úgy, hogy nemcsak nem szerezhettünk külföldről sem fegyvert, sem hadiszert, s a százados mostoha politikával elsorvasztott hazai műipar sivatag mezején mindent úgyszólván semmiből kellett teremtenünk, de sorainkhoz még csak a rokonszenves részvét buzdító hire sem juthatott el.

A tenger rengetege által fedezett amerikaiaknak a tél pihenést hozott s erőpótlásra nyújtott módot; a magyar honvédek egy oly kegyetlen télben, minő egy-egy emberültő alatt alig fordul elő, mindig küzdve s akkor még rosszul öltözve, hetekig nem jutottak födél alá Erdélyben, a felföldön pedig, mindig sarkukban a jól felszerelt ellenséggel, hóhegyeken keresztül vájtak maguknak alagutakat az erő összpontpsítása felé, mely a büszke ellenséget kényszerítette, hogy saját erejében megtörve, az oroszok czárjának zsámolyánál kolduljon segítséget.

Úgy, hogy mindent egybevéve, a veszély szele, mely a gyarmatok szemébe fújt, egy enyhe légáramlatnak mondható; míg nekünk egy szélvész dühöngő viharát kellett megfékeznünk – és megfékeztük.

És az amerikai gyarmatok igénye a függetlenségre, csak egy még meg nem született nemzet-embrio igénye volt, a mienk egy ezredév óta élő nemzeté, melynek ősi jogát a függetlenségre, kétoldalú szerződések, lirályi eskük hosszú sora s nehéz időkben bebizonyított loyalitás szentelték meg; egy élő nemzeté, melynek nevéhez a keresztény polgáriasodás védbástyájának büszke czimét fűzte a történelem.

Ők, amott Amerikában, olyasmit akartak megszerezni, a mivel nem birtak; mi csak azt akartuk megtartani, a mi jogos tulajdonunk volt.

És mégis, - ilyen a sors szeszélye – az amerikai gyarmatok függetlenségi küzdelmét idegen segítséggel áldotta meg a szerencse, legnagyobb szorultságok idején; mi reánk idegen erőszak átka zuhant, hogy elüsse ajkainktól a legjobbjaink vérözönének árán kivívott győzelem édes gyümölcsét.

Ép akkor, midőn Washington afelett panaszkodott leveleiben s a kongresszushoz irott jelentéseiben, hogy tisztjei százanként adják be lemondásaikat, hogy az amerikai nép megunta a háborút, s nem nyujt a hadseregnek támogatást, hogy hadserege előtt már alig van más választás, mint vagy az éhhalál, vagy a felbomlás és a szétoszlás, s hogy emberfölötti erőködésbe kerül elcsigázott seregében az általános fellázadás katasztrofáját nem is annyira megakadályozni, mint inkább csak késleltetni; - ép akkor, midőn Amerika helyzete ily kétségbeejtő lejtőre jutott, s ellensége tartományt tartomány után ejtett birtokába: Franklinnak sikerült Párisban Francziaországgal szövetséges szerződést kötni, melylyel a francziák királya , ki még csak alkotmányos király sem volt, kötelezettséget vállalt az amerikai köztársaság iránt, hogy annak szabadságát, szuverenitását s teljes korlátlan függetlenségét minden erejével fel fogja tartani.

A mi követeink egyikét – Teleki Lászlót – a franczia köztársaság elnöke még csak el sem akarta fogadni; másikának pedig, Szalay Lászlónak még azt is meg kellett érnie, hogy azon Angliának, mely Magyarország önállását az európai államrendszer kiegészítő részének ismerve, Rákóczy idejében a közbenjáró szerepére önként ajánlkozott, - magát liberálisnak czimező külügyminisztere követünket oda utalá, hogy ha mi közleni valója van, azt az osztrák követ útján tegye; pedig Szalay utasítása szerint csak annyit kívánt Anglia kormányától, hogy hiven előzményeihez, vesse magát diplomacziai uton közbe, hogy az osztrák császár ne támadja meg a törvényt, melyet mint magyar király ő maga szentesített s melynek megtartására királyi esküvel van kötelezve.

És az ellentét a mi sorsunk s az amerikai gyarmatok sorsa közt azzal lett betetőzve, hogy a francziák királya hajóhadat, pénzt, ágzukat, fegyvert, hadiszert s hadsereget küldött a szorongatott amerikai köztársaság segítségére; nekünk a franczia köztársaság még csak annyit sem tett meg, hogy az oroszok kevély czárját emlékeztesse, miként Magyarország belügyeibe fegyverrel avatkoznia a népjog szentsége meg nem engedi. Anglia szabadságszerető népének liberális kormánya pedig az orosz avatkozást még elő is segítette, ellenezve a török kormánynak azon szándokát, hogy saját tartományait, Moldvát és Oláhországot, ellenünk hadmiveleti alapul használni az orosznak meg nem engedi; és amint hirét vették Londonban, hogy a Világosnál megkondított halálharang zúgása a magyar szabadságharczot sirba szállítá, az angol királyné szabadelvi hirű külügyminisztere sietett »gratulálni« Szentpétervárott, hogy Magyarország az oroszb czár lábainál hever. - - -

Nem restellem bevallani, hogy amint az ellentétek emlékezetének villáma Washington sirjánál keresztül czikázott agyamon, keserű zúgolódás tolult ajkaimra, az erkölcsi világrenden uralgó végzetek ellen; erőt vett rajtam az érzelmek vihara, könyek ömlöttek végig arczomon, s fejem zokogva hanyatlott a sir rácsozatára. -



comments powered by Disqus