Elmélkedések

Sztáray Zoltán: A magyar valóság nyomában

Verje meg, verje meg, ha van verő Isten,
Aki csak egy kicsit ósdit akar itten,
Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni,
Mindent, ami régi, ezeréves holmi,
Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul
S Etel-közt teszi meg hű magyar határul.                       

Azt tudtam már, hogy Lika Krbava vármegye, meg a többi kimondhatatlan nevű valahogy nem a miénk. Tudtam, hiszen szülőföldem, a Szilágyság se volt már az, pedig ennek igazán könnyű volt kiejteni a nevét, a székhelyét is, amelyet mi odahaza Zilajnak mondtunk. Amit igazán nem értettem a térképről, az a felirata volt, sokszor eltűnődtem, mi is lehet az a Szent Korona?

Ha jól emlékszem, a király fogalmával is ekkortájt ismerkedtem meg. A karácsonyi vakációt az egyik, a Nagy Milic tövében fekvő abaúji falucskában töltöttem, ahol az állami iskola tanítónője rászedett, szerepeljek én is a műkedvelők színielőadásán. Az irredenta-legitimista darabban nekem nem kissebb szerep jutott, mint Ottó királyfié. Már csak az utolsó, magát a darabot is lezáró mondatomra emlékszem, amely így szólt: „Mert így akarom én, Ottó, a király!" Nehézségem akadt ezzel a mondattal, a tanítónő véleménye szerint így kellett volna mondanom: „Mert így akarom én: Ottó a király!" Nemigen értettem a különbséget, pedig a tanítónő magyarázta, Ottó még nem király, csak azután lesz, ha én ezt csengőhangú királyfiként bejelentem a közönségnek. Ezzel az előadással be is fejeztem legitimista tevékenységemet, míg a rosszul hangzó irredentizmus alapvető emberi jogokért küzdő válfajáról a mai napig sem mondtam le.

Később azután, amikor odahagytam a kollégium nagy boltíves, sötét, lőrésablakú osztály termét, megtanultam, mit jelent a szentkorona, a király, mit a magyar királyság. Különösen az utóbbi volt könnyű lecke; úgy tűnt, nálunk minden mindenütt magyar királyi volt: a pénzügyigazgatóság a Kossuth utcában, a rendőrség, a posta, még a Deák Ferenc utcai sóhivatal is. De nemcsak az épületek, hivatalok ékeskedtek ezzel a címmel, hanem az emberek is. Egyszer tanúja voltam egy jelenetnek: a megviselt kalapján ragyogó fényesre csiszolt, nagy sárgaréz címert viselő útkaparó így fizetett ki valakit, akivel összeszólalkozott: „Már pedig tudja meg, én magyar királyi útkaparó vagyok!" Az volt-e, vagy se, bizony ma sem tudom, ám ettől a perctől kezdve nagyobb tisztelettel néztem rá, ahogy kaparta az út sarát s nagyobb ívben kerültem el kerékpárommal.

Volt korona is bőven! Ott volt az egyfilléresen, a bélyegeken, a pecséteken, a kincstári lovak nyakán, Horthy Miklós katonájaként éneklő foltozott ülepű nadrágba bújtatott magyar bakák gombjain is. Koronatúltengésben szenvedtünk s közben megvertségünkben, megalázottságunk-ban, megcsonkítottságunkban röhögött rajtunk a fél világ; olyan népek is, amelyeknek igazi, húsból-vérből való királyuk volt. Úgy gondolom, olvasóink hálásak lesznek, ha nem hozakodom elő azzal az elcsépelt szellemeskedésseI, amely az ekkori Magyarországot igen találóan jellemzi. Így éltünk mi a királynélküli királyságban, én jó ideig ama Nagytemplom szomszédságában, ahol Kossuthék 1849 tavaszán hiába vették le a Habsburgok fejéről a koronát s ahonnan hiába indultak el a korona nélküli címerrel a független magyar köztársaság felé.

Az idők szelét érző, a történelmi helyzetet világosan felismerő Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt megvetésseI, gyűlölettel emlegették; árulóknak kiáltották ki őket, jóllehet az árulók éppen azok voltak, akik a régen késő forradalmat, köztársaságot önzésükben, tudatlanságukban cserbenhagyták s az országot előbb a vörös, majd a fehérterrornak dobták oda prédaként. Akasztgattuk egymást, s ránk köszöntött az új barokk korszak, a magyar társadalom a századokkal korábbi szerkezetébe fagyott. Jogászaink ahelyett, hogy korba illő, mindenki jogát egyaránt biztosító alkotmány megteremtésén törték volna fejüket, a királyság jogfolytonosságát magyarázgatták. Azokat, akik a réges-régen esedékes társadalmi változást merték szorgalmazni, a szentkorona nevében hozott ítéletekkel riasztották el. Szegény szentkorona! Ha tudhatta volna féltve őrzött, megvasalt ládájában, mire kárhoztatták, mennyi szégyent kentek rá! Az ország vezető urai öröklött és kierőszakolt érdekeiket védték nevében s nem ismerték fel, jaj, százszor jaj annak a népnek, nemzetnek, amelyik felett megáll az idő.   

Úristen, micsoda árat fizettünk azért is, hogy a második világháború után kimúIt a fából vaskarika királyság s feledésbe merült a korona! S talán csak a jövő mondja majd meg, mibe kerül az, hogy a szovjet - ha úgy tetszik, az évszázadok óta expanziós hatalmi politikát folytató orosz - birodalom árnyékában született meg a második magyar köztársaság, hogy csakhamar a respublicából, a népuralomból, rémuralommá váljék. Ebben az időben se sokat gondolhattunk a királyságra, a koronára, meg a papíroson szégyenkező kényszer-népköztársaságra sem: reményt vesztve, reménykedve kapkodtunk a szabadság elérhetetlen levegője után az ostobaság, műveletlenség, a mérhetetlen hataloméhség s a bosszúálló gyűlölet szennyes mocsarából féIszínre kúszott legújabb rendiség járma alatt. Ismétlem, feledésbe merült a korona, annyira, hogy az 1956-os magyar forradalom során szóba se került: nem a koronás címerrel cseréltük fel a gyűlölt vörös csillagot, hanem Kossuthékéval, a koronátlannal. Nem volt ez kegyeletsértés, a magyar nép akarata volt, népszavazás: a forradalom nem akarta megállítani az időt, útja nem vezetett visszafelé!

Mi, úgynevezett ötvenhatosok, a szentkoronával valójában csak menekülésünk után találkoztunk megint, amikor az egy évtizeddel korábban elindult honfitársaink közül igen sokan számon kérték rajtunk, miért hagytuk le a címerről? Hiába érveltünk, nem mi fosztottuk meg a címert a koronátóI, hanem még az 1848-49-es szabadságharc idején Kossuth Lajosék, a csatazaj csak igen lassan ült el. Nincs mit tagadnom, magam is érthetetlenül szemléltem azt a misztikus ragaszkodást, amelyet a korábbi magyar emigráció - főként a háború után menekültek - a szentkorona iránt mutatott. Valamikor 1958 őszén Washingtonban találkoztam egy volt magyar diplomatával, aki beszélgetés közben összekulcsolt kézzel, hálával az arcán nézett az égre, mondván: „Istennek hála, legalább a szentkorona is itt van velünk!" Ma is szégyellem, hogy erre a kötekedő, pestiesen megfogalmazott kérdésre fakadtam: „No, és miért jó az nekünk?" Az időközben az égiekhez költözött magyar úr soha többet szóba nem állt velem, amit nyilván meg is érdemeltem.

1977 novemberében a tűzhányó erejével tört ki újra a harc emigrációnk köreiben a szentkorona miatt, ezúttal az amerikai kormány és az amerikai elnök ellen állt fegyverbe a nyugati magyarság, olyanok is, akik 1956-ban a Kossuth-címerre esküdtek: ne adják ki a koronát a Kádár-rendszernek. Mások is megállapították már, e tiltakozásoknak semmiféle reménye nem lehetett. Az Egyesült Államok 1977-ben rendezte a még vitás anyagi ügyeit is Magyarországgal s nem lehetett már semmiféle jogcíme az őrizetében lévő korona visszatartására. Az, hogy a magyar emigráció egyik-másik tagja véleményét is kikérték, minden valószínűség szerint csupán a látványossághoz tartozhatott.

Szeretném megnyugtatni az olvasót, nincs szándékomban visszakérődzni a szentkorona visszaadása körüli meddő vitákat, s nem vállalkozom arra sem, hogy jósolgassam, milyen hatása lesz a közszemlére kitett koronának a magyar népre. Erre a kérdésre is sokan adtak már választ, ki így, ki amúgy mérlegelte, értékelte a lehetőségeket. Hogy mégis - látszólag igen profán módon - e kényes témát emlegetem, annak egészen más oka van. Folyóiratunk, az Új Látóhatár 1978-as 4/5. számában kitünő alkotmányjogi jogászunk, Feketekúty László és fele1ős szerkesztőnk, Borbándi Gyula mérték össze ismeretüket, érveiket a szentkorona és a szentkorona-tan körül. Ehhez a vitához sem szeretnék hozzászólni: alkotmányjogi ismereteim felette hiányosak, lévén hogy amikor a közgazdasági egyetemen ezt a tárgyat hallgattam, az ugyancsak kitünő és országos szaktekintélynek örvendő professzorunk két egész féléven át ismertette velünk Horvát-Szlavónia alkotmányjogi helyzetét, jóllehet magam szívesebben hallottam volna valamit a legújabb magyar választási törvényről. Ám professzorunk megrekedt a Dráva-Száva közén, a magyar választók jogai nem nagyon érdekelhették. Olvasván Feketekúty László igen nagy gonddal megfogalmazott értekezését, amelyben állítja, a szentkorona tana „egyáltalán nem vesztette el időszerűségét, hanem továbbra is nélkülözhetetlen szerepet tölthet be a magyar nemzet életében", eszembe ötlött, különösen a nélkülözhetetlen szerep emlegetése miatt, hogy az agyunkba rögződött hajdani magyar királyság, birodalom, a szentkorona s maga a szentkorona tana is - sok, más egyéb tényezővel egyetemben - vajon nem sorakoznak-e fel azok között az elemek között, amelyek az illuzórikus, a valóságot elhessegető, hibát hibára halmozó, torz magyar történelmi, politikai és közgondolkozást, meg a magunkról, a magyarságról alkotott hamis képet eredményezik? Ne essék tévedés, nemcsak az emigrációnkra gondolok, hanem az egész magyarságra: innen és túl a Lajtán, a jelenben és az elmúlt századokban.

Közhelyet idézek, ha állítom, nincs tárgyilagos történetírás. Népek, nemzetek önmagukról írott történelme rendszerint megszépített, hízelgő: a győzelmes csaták emlékeit sokkal jobban őrzik meg, mint a vesztesekét; a dicsőséges századokat jobban domborítják ki, mint a dicsteleneket. Tudatunkban azután még ezt az írott történelmet is tovább formáljuk, legendákkal, vágyainkkal övezzük, egyoldalúan ítéljük meg s észre se vesszük, milyen zavarossá sikerítettük történelmi ismereteinket. Találkoztam Párizsban olyan magyarral, aki dicsekedve számolt be francia vendéglátóinak hún rokonságunkról, Attiláról, az Isten ostoráról. St. Gallenben tanúja voltam egy tisztes svájci polgár megrökönyödésének, amikor az egyik, a forradalom után hozzájuk menekült magyar egyetemi hallgató nem kis büszkeséggel mesélte el, ebben a városban a nagy kalandozások idején, bizony, már jártak magyarok. Kár volt dicsekednie, a St. Gallen-i polgár, a főiskola questora, ezt nagyon is tudta s megmutatta, hol égették fel eleink a kolostort. Mesélték, Augsburgban valamelyik rátarti honfitársunk a Képes Krónika nyomán a Lech mezei csatáról számolt be a helybelieknek, nem tagadva a magyarok vereségét, ám természetesen hozzáfűzte, hogy Konrád császárt Lehel vezér, mielőtt kivégezték volna, a kürtjével agyonsújtotta, hadd legyen szolgája - szittya módra -a másvilágon. Az augsburgiak sohase hallottak erről a fegyvertényről, s amikor állították, hogy egyik Konrád császárt se verték agyon, barátunk bizonygatta a maga igazát azzal is, hogy a megcsorbult kürt még ma is látható a jászberényi múzeumban. Lám, világos a kép, még az egyik legszörnyűbb vereségünket is igyekszünk valahogy megszépíteni. Ám ne vessünk követ az augsburgiak vendégszeretetét igénybe vevő magyarokra, a történetet magunk se tanultuk másképp. Néhány évtizeddel korábban én is megilIetődéssel csodáltam meg a kicsorbult kürtöt és se a csatavesztés, se a gyászmagyarok nem jutottak eszembe: képzeletem a messzi Lech-mezőn járt, ahol a sisakos, turultollas, tagbaszakadt Lehel vezér egyetlen csapással agyonsújtotta a császárt.

Hogy időszerű témához kanyarodjak, legenda veszi körül a szentkoronánk eredetét is: 1880 óta tudjuk Hampel Józsefék vizsgálatából, hogy nem lehetett Szent István koronája, hiszen jóval nagy királyunk halála után készült. Ám magyarjainkat a legújabb kutatások bizonyítékai sem győzik meg, hitükből fakadó véleményük más, s ölre mennek vélt igazukért. Történelmi tudatunkban hibásan rögződött meg a magyar királyság is. Szent István királyságát általánosságban folyamatos történelmi jelenségnek véljük, s nemigen vagyunk hajlamosak arra; felismerjük, ez a korai nemzeti királyság miként alakult át nagy területeket átölelő, más népeket, nemzeteket is magába foglaló, idegen uralkodóházakból származó királyaink alatt magyar birodalommá. Még később pedig, függetlenségünket veszítve, magunk is más birodalom keretébe kényszerültünk. Gyakran feledjük azt is, hogy Szapolyai ]ánoson kívül, az Árpádok kihalta óta, Hunyadi Mátyás volt - idegen származása ellenére is az egyetlen nemzeti királyunk; s azt is, hogy századok óta teljes függetlenségünket, megnyomorítva, megcsonkítva csak a két világháború közötti Horthy-korszakban értük el. Nem lehetetlen, hogy a hamis történelmi és nemzettudatunknak fő oka éppen az, hogy e rég letűnt magyar birodalom, nagyhatalom lebeg még mindig a szemünk előtt.

A nagy európai birodalmak nemzeti államokra való széthullása, tagozódása idején a magyarság nem tudta megteremteni a maga nemzeti közösségét, államát: ezt az elmulasztott lehetőséget csak jóval később, szörnyű fájdalmak árán, külső hatalmi erők pótolták az embertelen és igazságtalan trianoni békediktátummal. Ám régi birodalmi tudatunk, gondolkodásunk túlélte ezt a tragédiát is, a trianoni határok etnikum meghatározta, jogos revizióján túli, a „Mindent vissza!" jelszóval megfogalmazott területi követelés, amely még ma is hallatszik, ezt tükrözi. E maximalista elképzelés hangoztatói történelmi jogainkra hivatkozva magyarázták, magyarázzák érveiket, meddő módon s gyakorta felkészületlenül bizonygatják foglalási elsőbbségünket s nem tudnak lemondani arról a birodalomról, amelynek térképéről elemista koromban tanultam Lika Krbava vármegyét. Persze, nehéz pálcát törnünk e honfitársaink fölött; éppen olyan nehéz, mint elfogadnunk azt a lehangoló tényt, hogy a történelmi idők folyamán a népek, nemzetek, országok sorsának alakulását nem az igazság, nem erkölcs, nem humánum és nem a jog határozza meg. E gondolatokat felvázolva nem lehet elhallgatni Erdély áruba bocsátását az első világháború folyamán, amikor francia kezdeményezésre az 1916 augusztusában megkötött titkos szerződéssel az angolok, franciák, oroszok és olaszok a Tiszáig ígérték oda a románoknak a háborúba való belépésük jutalmaként. E titkos szerződés - amelyet hol londoninak, hol bukarestinek emlegetnek - aláírói aligha gondoltak történelmi jogainkra. Egyszerűen meg akarták nyerni a háborút, amelyben mi, okkal, ok nélkül a rossz oldalon voltunk. A háború fegyvereit, eszközeit általában nemigen válogatják s jaj, minden időben jaj a legyőzötteknek! A magyar valóság nyomait keresve, érdemes megemlítenünk e szerződésről, hogy megkötése után mindössze harmadfél esztendeig maradt titkos. A párizsi Le Temps 1919. február 3-án a megállapodás teljes szövegét közölte s így az úgynevezett béketárgyalások idején már ismert kellett legyen. Ám nem találjuk nyomát annak, hogy sokat emlegették volna. Feltételezhetjük, a győztesek minden cinizmusuk ellenére szégyellték; míg magunk, magyarok, talán azért nem hozakodtunk elő ezzel, mert nem szívesen emlegettük volna a háborúban való szerepünket, ami ha jogot nem is, de okot adhatott e szégyenteljes megállapodáshoz.

Sokan lehetnek, akik a sajátos, illuzórikus és hamis történelmi szemléletünkben, magatartásunkban fajtabeli tulajdonságokat keresnek. E feltevésnek ellentmondhat az, hogy a szláv eredetű, a miénkhez hasonló életutat megjárt lengyelek magatartása igen közel van a magyarságéhoz. Igy azután arra a következtetésre juthatunk, hogy történelmünk eseményei, adottságai alakítottak bennünket ilyenné, s ha e magatartás gyökereit keressük, bizonyára a messzi századokba kell visszanyúlnunk.

Különösen manapság kérdezhetné valaki: no, és a románok? Úgy vélem, a románok magatartása más, különbözik a miénktől, különbözik a lengyelekétől. Némi erőszakkal magunkat, a lengyeleket talán a birtokvesztett dzsentri szemléletéhez, viselkedéséhez lehetne hasonlítani, míg a románokat a primitív és műveletlen új gazdagok határt nem ismerő, szemérmetlen, paranoiás megnyilvánulásához; ám ők nemcsak nagyzolnak, pöffeszkednek, ők tudatosan hamisítják a történelmet is.    

Nem kétséges, a vérünkbe beleivódott, agyunkba rögződött, a dicsőséges magyar századokat idéző nemzet-tudat kialakításában igen nagy szerepe volt a katolikus egyháznak. Korábban is, de különösen az ellenreformáció idején a földi világ fölötti vallásos misztikumba emeli a magyar királyság fogalmát s hangsúlyozza, a magyar állam megalapítója az ősi katolikum, szimbóluma pedig a pápa adományozta szentkorona. István és László királyaink szentté avatása, az apostoli király és apostoli királyság elnevezések is öregbítik ezt a misztikumot. A hazánkba megkésve érkező, a földi világtól, valóságtól elrugaszkodó, fenséget kereső barokk szemlélet, főként a jezsuita atyák buzgolkodása nyomán megteremti a Regnum Marianumot, Mária országát, amely virágzik, hatalmas és az égiek védelmében biztonsággal nézhet a jövő elé is.

„A szentkorona nem test és vér szerint való örökség - hirdeti a korszak egyik szószólója -, hanem Boldogasszony kezéből adatik, kinek tetszik. Azért, aki e koronára vágyna, eszébe venné, minémű törvénnyel járna a magyar korona. Elsősorban azért, hogy apostoli; másodszor, hogy angyali ajándék; harmadszor, hogy Szűz Mária kezében és szabados hatalmában áll annak adni, akinek tetszik.  Hát bizony, ha e szemléletet egybevetjük a Verbőczi István megfogalmazta szentkorona tanával, amely szerint Magyarországon minden hatalom forrása és alapja a földön járó lényekből adódó nemzet - ez utóbbi alatt természetesen csak a rendeket értve - s nem az égi vagy földi hatalmasságok, a magyar valóság után kutatva, csóválhatjuk a fejünket. Elgondolkoztató az is, hogy ebben az időben a „virágzó és hatalmas ország" függetlenségét veszítve a Habsburg-birodalom jármát nyögte. Két Magyarországon éltünk ez idő tájt is: az egyik az álmok birodalma volt, a másik a valóság porában fuldokolt. Ez utóbbinak nemigen akadt szószólója.

Ám a rendkívül nagy műveltségű és sokoldalú nevelést kapott, befolyásos jezsuiták ezt a Magyarországot nem látták meg, nem is ismerték. Ellentétben az egyszeű nép körében tevékenykedő protestáns papokkal, ők a felsőbb körökben végezték munkásságukat; felismervén, egyetlen főúrral sok ezer más lelket lehet visszatéríteni az egyházhoz. Elmondhatjuk, hogy akkor, amikor tanításaikkal olyan lényegesen járultak hozzá hazánk műveltségének emeléséhez, nemzeti tudatunk erősbítéséhez, elképzeléseikben egy sehol sem létező, illuzórikus elemekkel telített Magyarországot teremtettek meg.

Szemléletünk, ahogy mondani szokták, történetietlen volna, jómagunk pedig igazságtalanok, ha az egyház és a jezsuiták e nemzeti érzést felkeltő tevékenységébe belekötnénk. Még akkor is, ha úgy találnánk, hogy szándékuk elsősorban az „ősi katolikum" korábbi erejének, domináns voltának visszaszerzése, megerősítése, biztosítása volt. A nemzetnek nagy szüksége volt ekkor a lelkesítésre, bátorításra. Hogy azután ez a tevékenység később, mintegy túladagolva, hozzájárult a magyar illuzórikus, irreális történelmi köztudat elburjánzásához, azért se a jezsúitákat, se az egyházat ma semmi értelme sem volna kárhoztatni vagy számon kérni.

Ugyanezt mondhatjuk el Vörösmartyék romantikus korszakáról, amelyet eme általánosságban idegen származású, magyarul nem is beszélő, ám dicsőséges, ősi korunkat latinul megénekelni kezdő jezsuiták bizonyos mértékig előkészítettek. Kinek volna bátorsága követ dobni Zalán futása szerzőjére?

Nem szabad elfelejtkeznünk a minden bizonnyal jó szándékkal megírt krónikáink e téren való szerepéről sem. Szerzőik szájhagyományokból, legendákból, gyakran kétes forrásokból merítettek a századokkal korábbi események leírásánál, rendszerint megint csak a ránk nézve kedvező, dicsőséges időket rögzítvén le. E krónikák anyaga azután befolyásolja a későbbi történetírásunkat is, állíthatjuk, egészen napjainkig. Hazánkban a tárgyilagosságra törekvő történelmi munkák sohasem voltak népszerűek. Ezektől a kísérletektől a századforduló magyarsága éppen úgy idegenkedett, mint a két világháború közötti, vagy akár a napjainkban Magyarországon vagy külföldön élő. Több készségünk van az álmodozáshoz, mint a megismerhető valósághoz, s ha valaki ébresztgetni akar bennünket, könnyen rásütjük a hazafiatlanság bélyegét. Közben úgy járunk, mint a sok ezres nyájról ábrándozó juhász, akitől álmodozása alatt mások elhajtják a néhány birkáját is. Olyan vadhajtásokra, mint például a szumír-magyar rokonság bizonygatása, talán nem is érdemes szót vesztegetnünk, még akkor sem, ha ezek az utóbbi esztendőkben őstörténetünk megújuló kutatásával egyetemben - bizonyára nem ok nélkül - megint divatba jöttek.

Korábban említettük, hogy ha a magyar illuzórikus történeti tudatot, szemléletet előidéző okokat keressük, a távoli magyar múltba kell visszanyúlnunk. Ezt kell cselekednünk akkor is, ha azt igyekszünk megvizsgálni, volt-e a mindenkori magyarságnak olyan rétege, csoportja, amelyik a századokon keresztül hordozója, generációról generációra átadója ennek az illuzórikus, irreális magatartásnak? Volt-e olyan körülhatárolható rétege a magyar társadalomnak, amelyiknek füle különlegesen volt ráhangolva többek között a krónikákra, legendákra, a jezsuita atyák, Vörösmartyék korábban említett lelkesítésére, biztatására, a századforduló milléneumos szirénhangjaira, Rákosi Jenőék ötvenmillió magyart és Mennyország-Magyarországot ígérő maszlagára, a két világháború közötti korszak hazafiasnak vélt szólam-puffogtatásaira? Volt-e olyan társadalmi csoportunk, amelyet a torz magyar történeti szemlélet, a hamis nemzet-tudat melegágyának tekinthetünk?

Sok jel mutat arra, hogy ez a réteg a ma már egyébként is az unalomig szidott, kárhoztatott, a századokat túlélő Verbőczi-féle nemességünk tájékán kereshető korábban. Annak a kis- és köznemességnek a tájékán, amelynek késői képviselőit - akik nem szükségképpen vérségi leszármazottai is ennek a történelmi osztálynak - még manapság is fellelhetjük. A múlt században ez az osztály végre lassan-lassan felbomlik s részesévé válik a fokról fokra kialakuló, konglomerát jellegő magyar középrétegünknek, középosztályunknak. Talán azt is megkockáztathatnánk, gerincévé s nemcsak szerkezeti, de erkölcsi és tartásbeli szempontok szerint is. Ettől az időtől kezdve az említett melegágyat a középosztályunk gondozza, gyakran jobb ügyhöz méltó szorgalommal gyomlálván ki a hasznos növényeket a féltve őrzött gaz közül.     A sajátos magyar történelmi, gazdasági és társadalmi állapotok csak igen lassan teremtették meg a vékony polgári rétegünket, amelynek sohasem volt akkora dinamizmusa, befolyása, hogy haladóbb, reálisabb irányba tudta volna igazítani a kiegyezés után megint a régi kiváltságai felé kacsingató nemességünket. Éppen ellenkezőleg, nagyobb - jórészt ugyancsak idegen származású, főként német eredetű, neofita - részük még tovább is tüzelte a most már határozottan nacionalista irányba forduló történelmi és köztudatunkat. Nincs mit kertelnünk, ennek a most már vegyes, ám egy húron pendülő rétegnek - ha úgy tetszik, társadalmi érdekcsoportnak - az öröksége maradt, megtetézve az Osztrák-Magyar Monarchia kétes értékű, antik romjaival a két világháború közötti, tömegében sekélyes műveltségű s éppen ezért minduntalan a kultúrfölényre hivatkozó, az akkori világ zaja-baja elől fülét-szemét befogó középosztályunkra. Ezt a középosztályt a saját soraiból kikerülő, európai műveltségű, szélesebb horizontú, a magyarság valódi érdekeit felelősséggel felmérni tudó, gondolkodó elmék sem tudták észhez téríteni. Nem vezetett nagyobb sikerre a munkás- és népi mozgalmakból támadt, a honi szociális bajokat feltáró, azok orvoslását sürgető csoportok erőlködése sem, jóllehet egy-egy reménysugár már a harmincas esztendőkben itt-ott felderengett a látóhatárunkon. Végül is, a felelőtlen háborús kaland után, így szakadt ránk megint a pokol, szinte nem is tudjuk már, hanyadszor. Az a pokol, amelyet más tényezők nyitottak ki előttünk, ám amelyikbe talán magunk is megváltottuk a belépőjegyet. Ebben a pokolban, amelyhez a tűzre valót maga is szállította, középosztályunk felszámolódott. Egy része a kitelepítések, internálások, munkatáborok és börtönök révén égett el, mások a hazátlanság lassabban hamvasztó tüzére kerültek. Vele hamvadtak, hamvadnak el azok is, akik útmutatói lehettek volna, akik megérezték, meglátták, megtanulták, merre vezethet a magyar valóság útja. A második világháború mintegy milliónyi magyar áldozatához így sikerítettünk hozzá még jó néhány százezernyit: szinte versengtünk egymás pusztításával. Mit számított? Úgy is kevesen vagyunk már a Kárpát-medencében!

Akadhatnak, akik könnyen vetnek keresztet erre a letűnt, konglomerát jellegű középosztályunkra, ám én vallom, ha ez az öncélú társadalmi érdekcsoport meg is érett a pusztulásra, tagjainak zöme - ismerete, képzettsége, szaktudása miatt - hasznos tagja lehetett volna egy megújuló, nyugati értelemben demokratikus Magyarországnak. Ismétlem, kevesen vagyunk a Duna-Tisza táján!

Abból hogy ilyen hangsúlyozottan emelem ki középosztályunk szerepét, olvasóink közül egyesek talán arra a következtetésre jutnak, hogy a bűnbakságot nemzeti tragédiáinkért e társadalmi osztálynak osztottam ki. Távol áll tőlem ilyen elhamarkodott ítélet: mindössze a hamis történelmi és nemzet-tudatunk kialakításában való szerepére szeretnék rámutatni, mintegy a betegséget eIőidéző egyik, rendkívül jelentős okra.

Nem mulaszthatjuk el, hogy fel ne tegyük a kérdést: támadt-e a mai Magyarországon e letűnt társadalmi csoportnál jobb? Nem támadt és a magyar tragédiáknak ez az egyik legsúlyosabb jelensége. Meg az, hogy a már a háború utáni Magyarországon felnőtt nemzedékből megint kialakulni látszik egy megalkuvó, jobbára csak a maga érdekeit kereső, az annyit hangoztatott „osztály nélküli társadalomban" osztályösszefogást, a nemzettel, néppel szemben cinikus felelőtlenséget mutató új középosztály. Mintha a magyarságnak kötelező hagyományai volnának: ahogy Verbőczi idejében sorakoztak fel a magyar köznemesek a főnemesi rendhez, hogy ők is részesüljenek a hatalomban, úgy fognak most kezet a mindenható párt felső tízezrével a közöttük és a dolgozó tömegek között elhelyezkedő, a végrehajtó szerepet szolgai módon vállaló, néha túlteljesítve végző és ezért kiváltságokhoz jutó, kisebb-nagyobb szabálytalanságaikért türelmes vagy éppen megértő elnézést élvező százezrek: az új otthoni középosztály. Ez az új társadalmi érdekcsoport nemcsak elismeri, de büszkén vallja is a konformizmust, dicsekszik azzal, hogy nincsenek elvei és éppúgy vállalja az új Bethlen Gábornak kikiáltott Kádár János Magyarországát, mint ahogy a két világháború közötti vállalta Horthy Miklós királyságát. Mi több, életszemlélete, életmódja, megnyilvánulásai feltűnő rokonságot kezdenek mutatni az annyit becsmérelt, elátkozott magyar dzsentriveI. E - megint a rongyot rázó - réteg egyik-másik tagjának a stüszivadász-kalapjára már-már felrepült a zergetoll is.

Térjünk most vissza a 16. század magyar köznemességéhez, amelynek kiváltságait és a hatalomban való - megítélésem szerint csupán vélt - részesedését Verbőczi István a meggyengült királyi, mondhatnók, központi hatalomtól harcolta ki. Verbőczi ekként fogalmazta meg a szentkorona tanát:

„A közhatalom ősforrása és tulajdonképpeni birtokosa a nemzet, amely a maga hatalmát önként ruházta át a királyi hatalom közjogi jelvényeként tisztelt szentkoronára s ennek útján, ezen keresztül a koronával homlokán érintett királyra - olvassuk Szekfű Gyulától. „... Az országban nem lévén más hatalom és birtokjog, mint a nemesi, minden a szentkoronából árad szét a nemesekre, viszont a szentkorona és viselője hatalmát a nemesek összességétől kapja .... Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott és nincs nemes, csak a királytól nemesített."

Nincs kétség: a szentkorona tana ilyetén való megfogalmazása szerint a nemzet - értve alatta a fő-, köz- és kisnemességet - hatalma a király fölött állna. Ám ha végigtekintünk hazánk történetén - ha a megismerhető valóságot vizsgáljuk -, be kell látnunk, ez a feltételezett és lerögzített nemesi hatalom nemigen érvényesült, inkább csak a rendek agyában, vágyaiban létezett. Köz- és kisnemességünk azt sem érte el, hogy a főnemességgel a Hármaskönyvben biztosított egyenlő jogokat élvezhesse. A királyt magát is ez időtől kezdve a mindenkori külső hatalmi erők ültették a magyar trónra, néha meg sem koronázva. A nemesi rend - az akkori nemzet - inkább csak kiváltságokhoz jutott, a vélt hatalmát a jobbágyság feletti hatalmaskodásban élte ki. Igy vált Magyarország társadalmi vonatkozásban a magyar nemesség országává, amely rend akkor vonta meg az ország lakossága zömének majd minden jogát, amikor nyugaton az erősebb központi hatalmak igyekeztek minden alattvalójuknak elviselhető életlehetőséget biztosítani. Az annyit átkozott Habsburg-királyaink e téren való kísérlete meghiúsult a kiváltságai és maradisága páncéljába öltözött nemességünk ellenállásán. Okkal hihette hát ez a társadalmi érdekcsoport: a hatalom letéteményese, jóllehet csupán a „nemtelen" tömegek kihasználója és társadalmi fejlődésünk kerékkötője volt, maradt.

Egykori nemességünk, majd a letűnt középosztályunk jó részének eszményképe, Verbőczi István, ez a becsvágyó Bereg megyei kisnemes megérdemelten foroghat sírjában. Nemcsak a magyar jogfejlődést századokra megakasztó Tripartitum - lényegében a nemesség jogainak - megfogalmazása miatt, hanem azért is, mert műve a köz- és kisnemességet szembe fordította az ország népével. Érdemes elgondolkodnunk, miként alakulhatott volna hazánk társadalmi berendezkedése, történelmi, gazdasági élete, ha ezek a rétegek nem a jobbágyság ellen, hanem éppen mellette foglalnak állást.

Perlekedő nép vagyunk. Nem lehetetlen, ez az örökség is Verbőcziéktől maradt ránk. A Hármaskönyv nyomán szinte elöntik az országot a peres ügyek, főként a birtokperek; mindenki mindenkit perel. A kialakuló ún. jogásznemesség csakhamar kitanulja a törvény fifikáit, kibúvóit, buktatóit: a hozott bírói ítéletek gyakran nem az igazságon, hanem a jogi formaságokon múlnak. Ezek a formaságok módot adtak arra is, hogy egyes perek nemcsak évtizedekig, de több generáción keresztül is tartottak. Maga Verbőczi is él a lehetőségekkel, ítélőmesteri tisztségében mérhetetlen vagyonát - Hármaskönyve és országos tisztsége védelme alatt - nem a legtisztességesebb körülmények között gyarapítja. Kockáztassuk meg a kérdést: volt-e Verbőcziéknek közük ahhoz, hogy Magyarország a huszadik század első felében is sokkal inkább volt a jogászok, mint a jog országa?

Másik kérdésünk, mennyiben járultak hozzá Verbőczi Istvánék a történelmünkben határozottan kimutatható jogi formalizmus kifejlődéséhez? Érdemes felütnünk Prohászka Lajos 1936-ban megjelent, A vándor és a bujdosó című munkáját, amelynek a 113. oldalán a következőket írja a szerző: „A magyarság létének nagy összeforrasztója, megkötője, konzerváló tényezője a jogi formalizmus, de ugyanakkor minden történeti katasztrófájának is előidézője, vagy legalábbis ebben jelentékeny közrehatója. A fejlődés folytonosságát ugyanis a formák csak akkor tudják biztosítani, ha helyet adnak a folyton megújuló életszemléletnek. Kell azért a formákat fenntartó akarathoz egy megoldó akarat, amely a formák jelentésváltozását lehetővé teszi úgy, hogy ezzel a jelentésváltozással maguk a formák is lassan átalakulhatnak. A magyarságnál azonban éppen ez a megoldó akarat hiányzik. Annyira bízik a formákban, hogy velük a soha előre nem látható élethelyzeteken is uralkodni akar s miközben rákényszeríti őket a közösség egész organizmusára, nem veszi észre a változó idők méhéből a feje fölé gyülekező fellegeket. Ezért mutat a magyar élet örökös zökkenőket, mély, szinte áthidalhatatlan hasadásokat; ez az oka, hogy minden új mozgalom és szellemi átalakulás csak elszigetelt egyeseknek tisztán lelkiállapotbeli kifejezéséig jut el s rendszerint az is marad mindvégig, a valóságba nem kapcsolódik, a teljesülésig nem jut el, ha csak akkor nem, amikor már késő.

Érdemes idéznünk Szekfű Gyulát is, aki szerint történetíróink közül Szalay László ismerte fel először „az ezeréves magyar állam keretén belül az alkotmányos viszonyok változásait és ezzel hatályon kívül helyezi azt a tabuszerű illúziót, mintha a magyar állam alkotmánya ezer esztendőn keresztül nem változott volna és a vérszerződéstől kezdve ugyanazon magas szabadságvédelmi elveken épült volna fel, unicumként a kontinensen, melyhez legföljebb az angol alkotmány hasonlítható. Munkája nem is tudott soha népszerűvé válni, miután a magyarság a múlt történetében mindenkor a saját tükörképét akarta megcsodálni."

Kornis Gyula szerint: „A magyar politikai élet is tele van évszázadokon át tudatos és nem tudatos fikciókkal. A magyar állam de jure való önállósága arra a fikcíóra csábította a nemzetet és legjobbjait is, hogy a magyar állam de facto való önállóságát is hirdették: a tényleges hatalom illúzióját keltették."

Kornis Gyula idézi Széchenyit is, aki bíráIván a magyar állapotokat, ezt írta: „Nincs a világon a hatalomnál erősebb argumentum, hogyha az valóságos, de ellenkező esetben ez az argumentum nem vezethet más eredményre, mint mohácsi tragédiákra."

„A túlzó történeti tudat - folytatja Kornis Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata című munkájában - a nemzetet csupa jogi illúziókba ringatta: több jelentőséget tulajdonított a papíros alkotmánynak, a kikényszerített jogi formuláknak, a külsőleg törvény- szakaszokban paragrafált szabadságnak, mint az élő valóságnak s a reális belső értéknek. Ha jogi formulát kapott a nemzet, akkor már nyugodtan megalkudott a csúnya valósággal. A nemzet függetlenségi vágya időről időre kielégül, ha közjogi hallucinációba ringatta magát. Micsoda vívmánynak érzik a rendek az 1790, évi X. törvénycikket, amely kimondja, hogy Magyarország a hozzákapcsolt részekkel együtt szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország. Persze - írja Kornis Gyula - azért minden maradt a régiben: továbbra is a legjelentéktelenebb magyar ügy sem volt elintézhető a bécsi osztrák államtanács tudta és hozzájárulása nélkül."

Nem annyira képzelő erőre, mint némi tárgyilagos történelmi ismeretre van szükségünk ahhoz, hogy ezt az illuzórikus politikai gondolkodást, hamis nemzet-tudatot hazánk történetében felismerjük. Elég csak az 1848-49-es szabadságharcunk melléfogásaira gondolnunk; főként arra, mennyire nem ismerték fel Kossuthék sem a Kárpát-medencében lakó nemzetiségek jelentőségét, igazi szándékát, amelyekre maga Kossuth Lajos is csak később, az emigrációban döbbent rá. Általánosságban meddő a történelmi események bírálatánál feltenni a kérdést: mi lett volna, ha... ,  ám hadd kérdezzük meg mégis magunktól, hogyan alakulhatott volna hazánk sorsa, ha Deák Ferenc, a haza bölcse - hallgatva az elveihez haláláig ragaszkodó Kossuthra - idejében ismeri fel, egy már csődbe jutott, halálra ítélt Habsburg-birodalomhoz társította be a nemzetet? Ha felismeri, a századok folyamán meggyengült magyarság képtelen a birodalmi társulásra és függetlenségünk csupán írott malaszt marad; hogy e birodalom előrelátható felosztásakor minden bizonnyal fizetnünk kell? Mi lett volna, ha fogunkat összeszorítva, együtt viselve sorsunkat a Kárpát-medence többi népeivel, visszautasítva a régi dicsőségünkre csábító ajánlatot, kívül maradunk ezen a frigyen? Vajon, ha így távol maradva a háborútól is, ülünk le együtt a szomszéd népekkel a Habsburg-birodalmat felosztó asztalhoz, határainkat Párkánynál, Biharkeresztesnél, Kelebiánál húzták volna-e meg? S hátha így még Kossuth - és mások - konfederációs tervének is lehetett volna reménye? Ma már hiábavaló, igen fájdalmas kérdések ezek!

Mennyi kárt okozott a nemzetiségeink függetlenségre, vagy egyenlőségre való törekvését célzó mozgalmak - birodalmi szemléletünkből, torz politikai gondolkodásunkból fakadó - meg nem értése, elnyomása! Ha valaki kíváncsi volna erre, vegyen magának fáradságot s lapozzon bele a korabeli francia, olasz vagy akár angol hírlapokba. Mire volt jó az általánosságban tagadott, erőltetett magyarosítás? Mindezekért ma is fizetünk!

Kérdezzem meg, mi hasznunk volt az első világháború utáni fából vaskarika királyságból? Javunkra vált-e azzal, hogy a társadalmi fejlődésünk féke, egy divatjamúlt újabb rendiség oltalmazója volt? Fel tudjuk-e mérni, mennyire izgatta a körülöttünk és kárunkra megteremtett ún. utódállamokat, az ezek létét garantáló nyugati hatalmakat azzal, hogy megint az elnyomó, birodalmi szerepre vágyó képződménynek tartották?

A második világháború alatti szerepünkkel nem szeretnék foglalkozni. Erről annyi, különféle értéktű cikk, tanulmány, visszaemlékezés, elemzés jelent meg folyóiratunk hasábjain is, hogy újat aligha mondhatnék. Egyet kérnék csak az olvasótól, ha érdemes kísérletnek véli, vizsgálja meg a jól ismert eseményeket saját maga, mennyire fedezi fel bennük, körülöttük az illuzórikus történelmi szemléletünket, torz, hamis, gyakran hihetetlenül naiv politikai gondolkodásunkat.

Végezetül, amit kihagytam e vázlatos gondolatokból, hadd mondja el helyettem Apácai Csere János, aki negyedfél évszázaddal korábban, amikor megtért nyugat-európai útjáról és elfoglalta a gyulafehérvári kollégium tanári székét, így szólt időn, téren át minden magyarokhoz, hozzánk is: „Ó, szégyelljük meg immár ily nagymérvű oktalanságunkat, restelljük már egyszer, hogy bennünket barbároknak, bárgyúknak, tudatlanoknak és faragatlanoknak hívhatnak; mi kedvünk tellik abban, hogy az idegeneknek örökké csak a gúny tárgyaivá leszünk? Ideje felébredned, te álmos, te hályogos szemű magyar nép! Végre-végre ősi álmaidból ébredj fel, lehelld ki magadból Bachust, akinek mindig áldozol, szemed homályát írral oszlasd el. Nézd, szemléld, vizsgáld meg annyi nyomorúságodnak forrásait, melyek elárasztanak, hogy kedvenc zálogaid, a haza reményei, a bölcsőtől fogva a tudatlanság feneketlen mélységében vannak elmerülve és soha a világosságot, a maguk és a haza hasznát nem látják."

Új Látóhatár, 1979 december, 320-334.