Papp László: Anyanyelvünk ápolása
Mindíg örömmel és tanulsággal olvasom a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága által kiadott NYELVŰNK ÉS KULTÚRÁNK című folyóírat cikkeit. A 2007/2 szám külön örömet jelentett számomra, mert részletesen foglalkozott a nyugati magyarok anyanyelv oktatási kérdéseivel. Persze a nyerlvművelés ügyét az otthoniak szemszögéből is hangsúlyozták a cikkek, hiszen ahogy Balázs Géza írta a nyelv pallérozásáról szóló írásában: „nyelvi hátrányból társadalmi hátrány következhet”. Megtoldotta ezt még egy francia nyelvművelő, Bernard Cassent gondolatával, miszerint „Az anyanyelv elszegényedése ... a társadalom emberi-érzelmi-értelmi elszegényedésével jár együtt.”
Ennek a témának megható kiegészítése volt a Svédországban élő Bartha István vallomása arról, hogy ő milyen erőfeszítést tett a magyar nyelv elsajátítása és megőrzése érdekében. Őt Erdélyben román általános iskolába íratták a szülei, hogy “tanulja meg jól az ország nyelvét”, de közben csaknam teljesen elfelejtette magyar anyanyelvét. Most aztán, idegenben, annál jobban őrködik azon, hogy míg más nyelvet beszélünk, “ne tegyük tönkre a mienket”. Éppen annyira sérti az ő fülét a magyartalan kifejezések és idegen szavak keverése, mint az enyémet. „Ötven éve élek Svédországban, de Isten mentsen attól, hogy svéd szavakat keverjek beszédembe, csak azért, mert valami nem jut eszembe ÉDESANYÁM NYELVÉN” -írja Bartha István. Nekem is, minthogy én is ötven éve nem-magyar környezetben élek és dolgozom, sokszor könnyebb lenne gondolatomat idegen szavakkal kifejezni, de nem engedhetem meg magamnak azt a „szellemi tunyaságot”, hogy összekeverjem az otthonról hozott értékemet az itt megismerttel.
Gyakran elrettenve olvasok magyar kiadványokban, szakmai cikkekben olyan írásokat, amelyekben rengeteg az idegen (rendszerint angol) eredetű szó. Úgy tűnik, hogy divatos olyan kifejezésekkel élni, amelyeket az átlag ember nem érthet meg, csak “vájtfülűek” számára jelentenek valamit. Persze az is lehet, hogy ötven év alatt az otthoni nyelv annyit változott (szerintem szegényedett), hogy már csak az én egykori debreceni fülemet bántják az idegen szavak.
Még egy ilyen a “nyelvet és kultúrát” művelő folyóíratban is, egy nyugati magyar oktatást tárgyaló cikk hemzseg a szükségtelenül használt idegen szavaktól. Az még csak hagyján, hogy az író olyan már szinte meghonosodott szavakat nem helyettesít azonos jelentésű magyarral, mint: asszimiláció, identitás, kommunikáció, finanszírozás, stratégia. De miért nem lehet tisztességes magyar szót találni arra, hogy: virtuális, integrált, differenciált, erodált, demográfia, tendencia, konstans, alternatív, koncepció, preferencia, diaszpóra, narratíva, migráns, dekonjunktúra, akkulturalizáció, mobilabb, definiált, motivált, generál, trendek, tendenciák, proaktív, szupervízió, tréning, attitűd, koordinálás ?
Ha már panaszolom a fülemet sértő magyartalanságokat, hadd említsem meg a nevek előtt ma már általánosan használt határozott névelő esetét.
Ezzel már el is árultam a koromat. Hiszen ötven-hatvan évvel ezelőtt soha sem hallottam úgy beszélni emberekről, hogy A Balog, A Jóska, stb. (Kivéve jelzős összetételben: A sánta Balog, A szeplős Jóska.) Manapság pedig ez lett az általános, nemcsak Pesten, de sajnos vidéken is.
Más valami: a magyar nyelv ragozó jellegzetességét mellőzve a részeshatározót kiiktatják olyasféle szerkezettel: „megküldték …felé, ahelyett, hogy –nak, -nek ragokat használnák. Persze lehetne ezt sorolni, csaknem a végtelenségig.
Kérdem tisztelettel, érdemes-e a nyugati szórványban élők magyar nyelvének megőrzésén fáradoznunk, míg közben otthon ilyen mértékben “erodálódik” a nyelv ? Valamikor Arany, Jókai, Nyírő, Tamási, Kosztolányi olvasása tanított bennünket szókincsünk fejlesztésére. Ma a számítógép és a televízió silányodó nyelvezete formálja a fiatalok beszédkészségét. Rendben van, ez világjelenség. Mégis, lehetne, kellene ez ellen küzdeni írásban és szóban.