Elmélkedések

Nt. Kálmán Szabolcs: Istenre figyelve 1956 évfordulóján

Prédikáció 2006. október 22-re

Lekció: Nehémiás 1,1-9
Textus: Nehémiás 1.11a

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának vasárnapja van ma; a felolvasott nehémiási rész a Bibliaolvasó kalauz mai igéje. A történet a Kr.e. kor 445. évéhez visz vissza. Mintegy 2450 év távolságából szólít a Lélek, mai ünneplő magyarokat. Az évforduló alkalmából sok mindent üzenhet Isten, most csak azt hozzuk fókuszba, amit a nehémiási rész által mond.

Félrevezető lehet 2450 év távlatában erőltetni a párhuzamokat. Egy teljesen más világban élünk, nem lehet és nem is cél egy az egyben összehasonlítást tenni Nehémiás és a mi korunk között. Mégis, vannak összecsengések, sugallatok, amelyek a Lélek vezetésével isteni üzenetté ötvöződnek 1956 ötvenedik évfordulóján.

A Kr.e. 445. esztendő fontos kiindulási pont. Izráel történetének megrendítő katasztrófája, Jeruzsálem eleste, már majd 150 év távlatából is keserű emlék, oly messze van tőlük, mint tőlünk az 1867-es kiegyezés. A mi keserű emlékeink frissebbek: Trianon, a két világháború, majd 1956, de már fogynak a szemtanúk. Nehémiás idejében a nagy örömhír, a fogságból való szabadulás is már több mint 90 éves; a mi szabadulásunk, a rendszerváltozás, még csak alig 16 esztendős. Ha nagyvonalakban is, de van párhuzam az akkori és a mai katasztrófák és szabadulások egymáshoz való viszonyában.


Nehémiás - az elhurcolt zsidó foglyok már fogságban született leszármazottja - magas beosztásban, a perzsa király pohárnokaként Susán várában fogad egy látogató delegációt az óhazából. Ők Tiborcként elpanaszolják, hogy a megszabadult „maradék” – még 93 évvel a megszabadulás után is – „nagy bajban és gyalázatban” él saját földjén. A további fejezetek alapján megállapítható, hogy a bajok részben „külpolitikaiak”, mármint a velük élő és a szomszédos népektől szenvedett állandó irigység és zaklatás; de „belpolitikai” okok is találhatók, úgymint az előkelők, a vezetők és a gazdagok népnyúzása, valamint a vallásos élet, például a szombat megszentelésének elhanyagolása. 93 évvel a nagy felszabadulás, a hazatérés, az örömünnep után, ez a nép boldogtalan és panaszkodik. Nem kell nagy fantázia, hogy ne érezzük, ma 16 évvel a rendszerváltás után, hasonló panaszéneket a mi Tiborcaink is sírnak. Eddig aránylag nyilvánvaló a párhuzam.

Az igazi üzenet most kezdődik. Nehémiás „feldolgozza” a kapott információt. „Napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt.” Szükséges a mély, megrendítő átélés, beleélés, különösen ha nem szemtanúi voltunk az eseményeknek. 1956-ról évtizedekig hallgattak, vagy csak egyoldalú, rendszerint elferdített képet kaptunk a történtekről. Ma már rendelkezésre állnak az adatok, az emlékezések, még az ellentmondások is, de hiányzik a nehémiási átélés, beleélés. Ezt egyénileg kell mindnyájunknak elvégezni, és csak a sok-sok egyéni tisztázás után lesz a nemzet látása is megtisztult. Ahogy a kuruc időkben is voltak labancok, és 1848-ban is császárhűek, mégis egy idő után, egységes történelem-szemlélet és értékelés alakult ki róluk a nemzet tudatában. 1956-ot illetően is elérhető ez, de csakis az események alapos lelki feldolgozása után. Még az 50. évfordulón sem késő napokon át olvasni, tanulni, gondolkozni, megbeszélni, sírni és gyászolni, böjtölni és imádkozni a menny Istene előtt 1956-tal és az azóta történtekkel kapcsolatban. Így Isten előtt „feldolgozottá” válik történelmünknek ez a szakasza, mintha mi is megéltük volna: ünnepeljük a pesti srácot, sírunk a mosonmagyaróvári áldozatok felett, de jut könnyünk az orosz tankokban égett kiskatonáknak is. Ahogy Isten is minden bizonnyal örült és sírt azokban a napokban.

Betekintést nyerünk Nehémiás imájába. Érdemes megfigyelni, hogy nem siránkozással és panasszal kezdi. Pedig magyar módra ő is felróhatná a nagyhatalmak, a szomszéd népek árulását, felelősségét, bizonyára nem alaptalanul. De nem ezt teszi. Elsőnek bizonyságot tesz Isten hűségéről és megbízhatóságáról. Hála és dicséret neki, hogy megmaradtunk. Mint az alapigében hallottuk, „boldogok lehetünk, hogy félhetjük a te nevedet”. Ez a hívő imádság kiindulópontja. Ha imáink nem így kezdődnek, nagy baj van hitünkkel.

A panaszáradat még ezután is várat magára. Aki napokig Isten előtt meditált és imádkozott, és így „feldolgozta” a történelmi anyagot, az bizonyára rájött, hogy nem csak a külső ellenség, a nagyhatalmak, a szomszéd népek okolhatók a katasztrófákért, hanem mi magunk is. A hívő ember, különösen a Krisztusban hívő ember nem vádolhat úgy, hogy előzőleg önvizsgálatot ne tartana, és ne a maga felelősségét mérje fel. Ezért elmaradhatatlan része istentiszteleteinknek a bűnvallás, majd Krisztusban a feloldozás. „Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened.” Rögtön helyettesítsünk be: „vallást teszek a magyar nép vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened”. Majd Nehémiás személyessé válik: „Vétkeztem én és atyám házanépe is! Nagy gonoszságot követtünk el ellened.”

Ritkán van igazi önvizsgálatunk, főleg a közösség, a nemzet kérdéseiben. A kommunisták próbálták ezt megtenni helyettünk, és belénk sulykolni, hogy bűnös nemzet vagyunk, de ez így egyoldalúan és külső parancsra nem megy. Nemzetünk legjobbjai egyénileg elmélyült és tisztességes önvizsgálatot végeztek, mint Prohászka Ottkár, Szabó Dezső, Bibó István, Németh László, hogy csak néhányat említsek. De meglátásaik nem jutottak el mélyen a nemzet gondolkozásába, a nemzet lelkébe. Legtöbbször ma is hallgatunk arról, hogy a súlyos külső okok mellett, mi magunk is hozzájárultunk és felelősei vagyunk mindannak, ami velünk történt. Már az Osztrák-Magyar Monarchiában elvétettük a nemzetiségekkel a megbékélést, maradtak a társadalmi egyenlőtlenségek, kivándorolt a három millió koldus, elkésett a földosztás, és ma is szinte teljes kettéosztottságban él ez a nemzet a felszabadult hazában. Nem lehet ezekért csak másokat, a történelmet felelőssé tenni. Mi magunk, és szüleink nemzedéke is – akiket azért egyénileg nagyon szerethetünk –felelősek azért, amiben ma élünk. Nem lehet lóhátról az igazunk mellett ágálni, még ha van is féligazság benne. Szükséges, hogy Isten és egymás előtt – most már nem külsőnyomásra – számot adjunk vétkeinkről, gonoszságainkról, nagy-nagy gőgünkről, felsőbbrendű érzésünkről, és az ebből származó előítéleteinkről. Az általános bűnvallás mellett ennek egyéni vetülete is van: „Vétkeztem én is és atyám házanépe is!” Pedig Nehémiás nem is élt Izráelben. 1956-ra és a mára vonatkoztatva így hangzik az ima: „Nemcsak az ÁVÓsok és a pufajkások, de én is, és szüleim nemzedéke is felelős!” Ez a lelki megrendülés Isten előtt, a helyzet súlyossága előtt, valamint az önmagunkkal és bűneinkkel való őszinte szembenézés vezethet el a legigazabb és a legépítőbb 50 éves megemlékezéshez.

Eddig feltűnően sok csatlakozási pontot találtunk a bibliai történet és a mi aktuális helyzetünk között. Amikor Nehémiás imájának a petició, a kérelem részéhez érünk, távolodunk egymástól. Távolodunk, mert a 2450 évvel ezelőtti szemléletben roppant erős zsidó nemzeti, szinte soviniszta tudat áll, amely egyben vallásilag is kizárólagosságot és elkülönülést hangsúlyoz. Ennek a gondolkodásnak is van értéke és üzenete, de ma beláthatatlan szélsőségekbe sodorna minket ennek a szemléletnek kritikátlan átvétele. Az Úr Jézus Krisztus élete és tanítása, és a Szentlélek segít bennünket, hogy annak a kornak a lelkületéből mi az, ami a mai korra alkalmazva is érvényes lehet.

Nehémiás korában, ők önmagukat egy egységes, közös nevezőjű vallásállamnak (teokrácia) gondolták, Isten választott népének: Jahve a mi Istenünk, a többi népnek legfeljebb csak csurran-csöppen belőle. Ez az Isten ígéreteket tett Izráel népének, amelyek számonkérhetők. Ez a hozzáállás már régen tarthatatlan, nem fedi a valóságot, bár ma is vannak kísérletek a magyar fajra, a magyar vallásra, különleges választottságunkra, a magyarok istenére hivatkozni. Ma a magyarság nemcsak felekezetileg megosztott, de jelentős része Istenben sem hisz, vagy maga-kreált istenképekben próbál hinni. Ma országhatárok választanak el bennünket, szétszóródva élünk a világban, sőt az országhatárokon belül is súlyos megosztódottságban élünk.

Mi semmiféle magyaroknak tett privát ígéreteket nem kérhetünk számon Istentől, hisz akkor Istennek lennének külön ígéretei a szlovákok, románok, németek, vagy az oroszok számára is. A Biblia ilyen értelmezése ma elfogadhatatlan. Istennek ma is vannak érvényes, számonkérhető ígéretei, de nem egyes kiváltságos nemzeteknek, hanem Jézus Krisztus által minden embernek, akik hisznek benne és az ő szeretetében akarnak élni. Ez nem kevesebb, sőt több mint az ótestamentumi ígéretek. Mint magyarok, tehát nem alkudozhatunk az Úr Istennel, hogy elégeld meg trianoni szenvedéseinket, vagy tedd igazságosabbá országhatárainkat. De bűneinket megvallva, és Krisztusért feloldozva, alázatosan kérjük Isten segítségét, hogy a közép és kelet-európai kis nemzeteknek megkegyelmezve, segítsen minket megbékélni önmagunkkal és egymással.

A bibliai kortól megkülönböztet az is, hogy meghasonlottságunk miatt ma nem imádkozhatunk az egész magyarság, vagy akárcsak a kereszténység nevében. Mi, Krisztusban hívő magyarok, akik a magyar kultúra értékeinek áldásaiban élünk, a maradék vagyunk. Nem különbek, csak a maradék, egy hűséges kisebbség, akiket mélyen megérintett az Úr Jézus Krisztus lelkülete és őt próbáljuk követni a mi Istentől ajándékba kapott magyar és európai adottságaink között. Csak azok nevében imádkozhatunk, akik hozzánk hasonlóan az Úr Jézushoz kötődnek. Így nem a magyarság nevében, hanem a magyarságért imádkozunk, az össz-magyarságért az egész világon, az 1956-os forradalom és szabadságharc által érintettekért, a forradalom tiszta eszméiért, a körülöttünk élő népekért, és ezért az egész, sokat szenvedett vajúdó teremtett világért, hogy mi az ő számukra Krisztusra mutató Isten gyermekek lehessünk.

Így együtt imádkozunk Nehémiással, de mi már Krisztus nevében: ”Ó Uram, legyen figyelmes a füled szolgáid imádságára, akik boldogok, hogy félhetik a te nevedet!” Boldogok vagyunk, hogy így emlékezhetünk, így ünnepelhetünk! Légy áldott érte! Ámen.

Kálmán Szabolcs

Megjelent a Református Egyház (Budapest) 2006 szeptemberi számában, a 196-197. oldalakon. (LVIII. évfolyam 9. szám)




comments powered by Disqus