Molnár Melinda: Hogy megmaradtunk, hála Neked
Hogy megmaradtunk, hála Neked[ 2006-08-25 ]
Áll a Gordon-hegyi Madonna talapzatán.
Az Emlékezés Napján a víz útját követtem. Immár spirituálisan.
A Farkaslakán töltött délután emlékképei fel-felvillannak. Nehezen jött álom a szememre. Egymásra vetítõdnek bennem a tavalyi képek, a hírek nyomán keletkezett belsõ képeim, és amit látni vélek jelenemben. Egy békés vasárnap délutáni utcakép fogadott. Kevés jármû, a kapukban beszélgetõ emberek.
Végigjártuk a víz-mellyéket. Ahol már áll a támfal, azt is gondolhattam: bármekkora víztömeget levezet. Immár.
A kultúrház elõtti híd, amelynek felépítését testvértelepülések vállalták, bármikor elkészülhet.
A kis új híd teherbírása korlátozott, és jármûmagasság-korlátolt. Ugye elfér egy szénásszekér alatta?
Egy, vízparti épen maradt villanyoszlopon - „fel kell rá néznem” magasságban - tavalyi fûcsomó jelzi az akkori vízszintet.
Közben megkondul a kisharang. Úgy tanultam az otthoni harangszó-leckében: ilyenkor „gyülekezetre” szól; van még fél óra beharangozásig.
Mariska néni ballag. Ünneplõben. Nem kétséges, merre indult.
Nem tudnám, hogy Mariska néninek hívják. De kísérõim egymást váltva mesélnek. Az õ házát vitte el a víz. Épphogy beköltözött elõtte, minden holmijával, apját támogatandó. Így mindene odaveszett. Egy héttel az ár után kirabolták. Elvitték a tízmilliónyi segélypénz. Errõl szemérmesen nem szólt. A falubeliek tudják.
A templom felé tart. Elkísérem pillantásommal.
Vajon mit jelent számára a mai harangkondulás? Nem kutathatom a hit mélységeit. Csak rácsodálkozom. Látom benne asszony-társaim, õseim-hõseim - a terheket cipelõk - égre vigyázó tekintetét. Érzékelem biztos lépéseit. Toronyiránt.
Hogy kiegyenesítem hátamat
Hála.
Nekik is.
Mi merre tartunk?
Az istenházának toronylakója csendes még. A harangnyelv kondításra vár. Még nem igyekszem. Keresek egy tornácot, ahol beszívom a falusi kert illatát. Messzire révedhettem, mert társaim, - a víz Hegyre vezetõ útján mellém szegõdõk - kérdezik: hagyjanak magamra gondolataimmal? Inkább ne. Beszélgessük.
Beszélgethetnénk. Azokkal, akik gyászruhában érkeznek a székelykapus bejárathoz. Illendõ? Inkább csak köszönünk egymásnak. Mintha, már találkoztunk volna.
Szürke ruhámra pillantva magamban kérdezem: milyen színû az emlékezés színe; megjelölt napokon?
A templom mellett kapanyélre támaszkodó nénike. A legszebb ünneplõben. Nem munkaeszköze, támasza, amit most kezében tart. Nincs olyan ínség, hogy ne akadna egy kapanyél a megszentelt idõben. Támasztékul. Elnehezült gerincnek, lábnak.
A segítõ kezek most imádkoznak. Beharangoztak.
Vetek egy pillantást a fehérrel takart emléktáblára. Nem kérdeztem kísérõmet: hová ülhetek. Vajon Farkaslakán is szigorú, évszázados ültetési rend van a templomban? Itt, most pillantások nem fürkészik idegen-voltomat.
Megtenném helyettük. Hogy belsõ pillantással kérdezzem a vörösre-ázatott szemhéjak villanás nélküli tartalmait. De tekintetem páros virágok korlátozzák a padokon.
Máriához szól a fohász. És beszédfoszlányokat is értelmezek. „Az imaélet erõsödött.” „Újrakezdés
” „Élni akarás.”
Ha kérdeznék, mit láttam kimenetelkor, csak halkan merném mondani: könnyek takarásában Tamási falusfeleit. Egy, az üvegablakok - fénytörõ, valószínûtlen délutáni - sziporkáiban a kérõ, bízó közösséget. Akik túl a ráncokon-gondokon, állják a megpróbáltatást, és együtt gondolják a könyörgést: ”
hogy a csapásoktól jobbá legyünk.” Köszönve az erõt. Az egészséget.
Míg Farkas Árpád Özönvíz-gondolatait hallom kislány-hangon, a megpróbáltak hallhatóan is emlékeznek. A szóképek számukra másmilyen belsõ képet vetítenek.
Már másik verssort hallok: Te vagy a szikla
S ha a mellettem álló szemébe nézek: elhiszem. Miközben remegnek kezében a kerti virágok.
Õ a temetõbe indul. Engem ismerõs hang szólít.
Iskolatársam megvárt. Õ itthon van.
A megérkezésem öröme Farkaslakán: ölelése. Ha ismerõsként üdvözölnek egy sose-jártam-még-ott templomtéren
Ugye Áron bátyám? Otthon vagyok benne
Hogy megmaradunk vízhordta törmelék-rengetegben
Hála, neki is.
Könnyízû-víz útjainkon.
Most a Hegyre. A Gordonra.
Visszafelé követjük az áramlás-hely úttalan-útjait. Tesszük terepjáróval.
Félhangosan kér pap-vezetõnk segítséget Odafentrõl. Gondolom: a székely mindig Istent hívja, kéri. És ha szidja, akkor is imádkozva. Hol a határ?
Vízforraló a hágó. Milyen a lejtõje?
Levente meséli: amott nyílik tavasszal az elsõ hóvirág. Akik járták már a helyet, medve-élményrõl regélnek. Odébb ember vigyázza a termést.
Itt az Ernõ-álmodta, Antal-faragta, terméskõ-tartja Védasszony. Fa a szikladarabon. Mária-országában. Emlékeztet koronája is. És a tovarebbenõ dallam: ”hazánk reménye.”
Mi késztet szoborállításra egy maroknyi székelyt? Hangosan kérdezem. Ernõ rácsodálkozik. Útszéli keresztet, hegyormit gyakran állítunk. De e népnek a Nagyasszony a megtartója. A Nyikó forrásától a torkolatig élõ nép látta a pusztulást. Kihez folyamodhatnának?
Hétágra süt a nap. Zsebkendõnyi a felleg. Nem látom elborulni az eget. Csak fejemre terítem kabátom a csapkodó záporban. Álljuk a zivatart.
Hirtelen támad. És lelkünkbe mar a gordoni víz-képzet. Fába véste a farkaslaki szobrász: Hogy megmaradtunk, hála Neked. A távolodó, õszies esõ a szívünkbe írta. A Gordon hegyen: Hogy megmaradtunk
Hogy megmaradjon a fából készült szobor, és a hit, amely emelte: szólhat az áldó-szó.
Meg-meginog a remény a csúszós lejtõn. Ha megmaradunk
sóhajtanám. Miközben bátorítom hétpróbás vezetõnket. Elakadnak; sáron, nedves füvön szánkáznak az autók. Felettünk Noé reménysugarából kettõ is.
Az Ernõék kertjében lobog a tûz. Szárítkozunk az égõ fa-szénropogású, pattogó szikrák mellett. Ildikó mesél. Árvíz utáni látványról.
Megkockáztatnám a mondatot: a természet újjáteremtette önmagát. Milyen hamar! Vendéglátóim többet tudnak errõl.
Ahol máskor feljártak a szalonnázó kövekhez, ma szakadék tátong. Átalakult a táj. A Nyikó is medret váltott. Égnek merednek a marton évszázados fák. Már egy éve.
Szeretet-fûszeres étel párállik a gyalulatlan hasított rönk asztallapon. Ki-ki tudja, mire emeli poharát. Asztali áldás, és kemence-illatú foszlós házikenyér.
Hol van az az otthon?
Késõbb még egy körbeülhetõ asztal; Bélánál. Ki tud innen elsietni?
Csak a víz útja sietõs a lejtõn. Égszakadás után.
Az emlékezet hosszú. Az emlékidézés is.
Ha találkozásainkra az Ég nyit világot, fõleg ez emlékezés évadján, kinek van ereje búcsút inteni?
Pennámban toporog a mondat. Az Isten-Anyának szánt. Kérõen: hogy megmaradjunk, legyen mindig egy hálát megosztható, hosszú este. És az Égi Anya gordoni, áldó jóságáról többet meséljenek, mint a tovarohanó felhõ-könnyekrõl.
Molnár Melinda
A fotókat, egy kivételével, a szerzõ készítette.
comments powered by Disqus