Milványi Cseszneky Miklós: Nemzetnevelők
Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte,
Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője,
Szelíd és jó mester
Élete tanulság, emléke örökség,
Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét,
Ki új díszt adott e nagy, szent szónak : Ember!
(Juhász Gyula: Prológus Eötvös József Ünnepére)
La niñez, tu ilusión y tu contento,
la que al darle el saber, le diste el alma.
Con la luz de tu ingenio iluminaste
la razón en la noche de ignorancia
Por ver grande la Patria tú luchaste
con la espada, con la pluma y la palabra.
(Leopoldo Corretjer: Himno a Sarmiento)
A 19. század derekán a Nyugat-Európában bekövetkezett gazdasági és kulturális fejlődéshez s polgárosodáshoz képest megkésett, a nyugati civilizáció perifériáján található államok némelyikében komoly reformmozgalmak bontakoztak ki, melyek legfőbb célja az ország mielőbbi felzárkóztatása volt a haladónak, sikeresnek és műveltnek tekintett államokhoz. A nemzeti liberalizmus és progresszió rendszerint kulcsfontosságúnak tekintette a nép kulturális színvonalának emelését, a népoktatás, az általános alfabetizáció ügyének előmozdítását. Nem volt ez másképp a nemzeti romantika bűvöletében élő Magyarországon, s a függetlenségét épp csak kivívó, az önálló nemzetfejlődés útjára lépett Argentínában sem. Mindkét országban egy-egy nagy formátumú és jelentős műveltségű politikus vált az oktatásügy élharcosává: Eötvös József és Domingo Sarmiento.
Báró Vásárosnaményi Eötvös József (1813-1871) és Domingo Faustino Sarmiento Albarracín (1811-1888) kortársak voltak, s bár két különböző földrészen éltek, életpályájuk, céljaik és eredményeik között nagyon sok a hasonlóság. Ez akkor is így van, ha Eötvös József békésebb, kompromisszumokra jobban hajló személyiség volt, mint harcosabb, mondhatni politikusabb alkatú, s olykor ellentmondásoktól sem mentes argentin szellemi rokona.
Mindkettejük eszménye a művelt, felelős polgár volt, erről álmodtak és írtak dolgozószobájuk magányában, miközben odakünn gauchók és csikósok kurjantása hangzott, a pampákon félművelt caudillók szava volt a törvény, s írástudatlan magyar parasztok röghöz kötött félrabszolgaként robotoltak.
Ideáik és az őket körülvevő valóság közötti áthidalhatatlannak látszó különbség nem szegte kedvüket, sokkal inkább a helyzet reális felmérésének igényét erősítette bennük. 1845-ben szinte egyidejűleg született meg a Facundo és A falu jegyzője. Az irodalmi romantika fénykorában mindkét alkotás erős realista, már-már szociológiai-szociográfiai vonásokat mutat. Sarmiento részben valós történelmi szereplőkkel mutatja be a „barbarie” és „civilización” küzdelmét, de Eötvös alakjai is valósághűen ábrázolják a feudális vármegyei rendszer korruptságát, a jobbágyság szenvedéseit. A gauchaje és a bomló magyar feudális rend barbárságával szemben áll a művelt, felvilágosult szabadelvű polgár civilizált világa. Sarmiento a barbárságot köztes állapotnak tekinti a vademberi lét (ser salvaje) és a civilizált létforma között, s így hisz benne, hogy a gaucho a tanulás révén felemelhető, ahogy Eötvös báró is vallja, hogy a néppel együttérző felvilágosult magyar nemes értelmiségi képes a közművelődés ügyét diadalra juttatni.
A külföld irányába való nyitottság, a külhoni eszmék és gondolatok kritikus adaptációjára való készség mindkét politikus jellemzője. Eötvös Trefort Ágoston társaságában 1835-ben bejárta Svájcot, Németországot, Németalföldet, Franciaországot és Angliát, s útja során megismerkedett Victor Hugóval és Lamartine-nal. Alig egy évvel később Sarmiento visszatérvén chilei emigrációjából Quiroga Rosas könyvtárában Chateaubriand, Victor Hugo, Lamartine és Tocqueville műveit olvassa, s igaz csak egy évtizeddel később, de neki is része lesz világkörüli utazásban, melynek során Amerika és Európa oktatási rendszereit tanulmányozza. Mindketten megismerhették a politikai emigránsok keserű sorsát is: Sarmiento többször is Chilébe menekült politikai ellenfelei elől, s 1848 őszén a báró is a müncheni emigrációt választotta.
Az átmeneti kudarcok és a meg nem értettség azonban nem akadályozhatták meg a hazájuk felemelkedése és a nemzetnevelés ügye mellett elkötelezett államférfiakat, hogy tovább munkálkodjanak céljaik elérése érdekében. 1867-ben Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter lesz, s törvénybe iktatja a kötelező elemi iskolai oktatást és lerakja a modern tanítóképzés alapjait. 1868-ban, a magyar népiskolai törvény elfogadása előtt alig két hónappal Domingo Sarmientót Argentína elnökévé választották. Az új államfő teljes tekintélyével kiállt a fiú- és leánygyermekek egyenlő oktatása mellett, s elnöksége alatt alakult ki az argentin tanítóképzés intézményrendszere.
Eötvös József és Domingo Sarmiento annak a 19. századi nemzeti szabadelvű szellemi-politikai irányzatnak volt a képviselője, amelynek meggyőződése volt, hogy a nemzeti felemelkedés legfontosabb eszköze a kiművelt emberfők sokasága, a sikeres országépítés fundamentuma a képzett, felvilágosult, a közösségért és önmagáért felelősséget vállaló polgár. Bár az általuk létrehozott intézményrendszerek maradandónak bizonyultak, eszményeik sokszor csak hangzatos szólamok formájában maradtak fenn, s ez részleges magyarázatot nyújthat az argentin és magyar nemzetfejlődés egyes visszásságaira. Jorge Luís Borges így írt 1974-ben: „Nem állítom, hogy a Facundo a legrangosabb argentin könyv;…Csak annyit mondok, hogy ha példaként állítottuk volna magunk elé ezt a könyvet, az egész történelmünk máshogy - jobban - alakult volna.” Borges véleményét Eötvös József munkáival kapcsolatos ógiaként talán Magyarországra nézve is megfontolhatnánk.
(Tudomásom szerint Sarmiento műveinek nincs magyar, és Eötvös munkáinak sincs spanyol fordítása. Rövid írásom elsődleges célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a magyar-argentin szellemi-történelmi párhuzamokra és további kutatásokat, fordítómunkát ösztönözzön.)