Milványi Cseszneky Miklós: És hol volt Isten?
Gondolatok a délkelet-ázsiai természeti katasztrófa után
A televízió képernyőjéről, az újságok címoldalairól napok óta a délkelet-ázsiai földrengés, és az azt követő tengerár pusztításának nyomai köszönnek ránk. A romba dőlt falvak, elsodort üdülőtelepek, a temetetlen halottak látványa sokkoló. A cunami áldozatainak száma a híradások szerint immár százezres nagyságrendű. Ilyenkor önkéntelenül is fölmerül az emberekben a kérdés: Hogy történhetett meg mindez? Hogyan engedhette meg az Isten? Ezek a kérdések mindannyiszor előtörnek belőlünk, valahányszor természeti csapásokkal, háborúkkal, terrortámadásokkal, vagy egy halálos betegségben szenvedő kisgyermekkel találkozunk. Hol van ilyenkor Isten? Hiszen szüleinktől, lelkészünktől azt hallottuk, hogy Ő mindentudó, mindenható, mindenre képes. Miért nem avatkozott hát közbe? Talán Isten mégsem olyan jó, egyenesen gonosz vagy csupán közömbös?
Hogy a kérdésre felelni tudjunk, először tisztáznunk kell, hogy milyen istenképben gondolkodunk. Isten teremtett-e bennünket a saját képmására, megosztva velünk a fokozatosan kiáradó teremtés felelősségét, avagy mi teremtettünk istent a saját hasonlatosságunkra egy antropomomorf, szeszélyes, a világot játszótérnek tekintő, felhők tetején üldögélő szakállas öregúr személyében? Sajnos a vallások egy jelentős része az utóbbi felfogást tette, s teszi ma is magáévá, ily módon elhárítva a felelős emberi magatartás követelményét.
Én azonban unitárius egyházunk tanítását idézve vallom: "Isten lélek, Isten szeretet, Isten a mélység." Bizony Isten a mélység, mely a szívén hordozza az egész Világegyetemet, a csillagrendszereket, a bolygókat, s az azokon található valamennyi létezőt. Ebben a végtelen élő rendszerben semmi sincs kizárólag önmagáért, minden kölcsönös függőségben létezik, s ennek az isteni rendnek vagyunk mi is részesei. Nem egy a világtól elkülönült kényúr rakosgatja a bábokat, hanem a teremtő gondviselés az egyes létezőkön keresztül nyilvánul meg. A szorgos méhek porozzák be a virágokat, de az állatok sem élhetnének növények nélkül, s mi emberek is folymatosan függésben élünk a természettől, s ily módon Istentől. De ez a függőség kölcsönös, s felelősséget ró a magát gondolkodónak nevező emberiség vállára. A bolygónkon bekövetkező természeti katasztrófák jelentős hányada az emberi tevékenység következménye. A kiváltó okok a levegő, a talaj, vizeink szennyezettsége, az ózonréteg elvékonyodása, a Föld felmelegedése. A háborúkat emberek indítják, a rablógyilkosságokat sem Isten követi el, s a különböző tárasadalmi problémákért, szegénységért, túlnépesedésért is mi vagyunk a felelősek. Nagyon sok súlyos betegség is a helytelen táplálkozás, egészségtelen élet- és gondolkodásmód következménye. Természetesen a kép ennél árnyaltabb. Egy kontinetális jelentőségű földrengés, egy kisbolygó becsapódása nem írható a környezetszennyezés rovására, s nem minden betegség magyarázható az egészségtelen életmóddal stb. Erre a kérdésre csak akkor kaphatunk őszinte választ, ha elvetjük túlzottan emberközpontú világszemléletünket. Nem értelmezhetjük szó szerint azt a bibliai verset, mely szerint az Úr az ember kedvéért teremtette a Földet, sőt az egész Univerzumot. Engedni kell gőgünkböl, s el kell fogadni, hogy az ember csupán egyike a többmilliárd élőlénynek, s az óceán felszínén lebegő alga, vagy az erdeinkben lakozó szarvas éppúgy Isten túláradó szeretetének a megnyilvánulása, mint mi magunk. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor megértjük, hogy egy földrengés önmagában nem rossz és nem jó. Azok számára, akik most szeretteiket gyászolják a földmozgás rossz volt, de ne feledjük, a tektonikus lemezek mozgása tette lehetővé, hogy az emberi élet kialakuljon és elterjedjen Földünkön. Egy nagy meteor becsapódása a dinoszauruszok számára a pusztulást jelentette, de helyet biztosított az emlősök térfoglalásának. A testünket emésztő baktériumot gonosznak, Isten csapásának tekintjük, de évmilliókkal ezelőtt mi is hasonló egysejtűek voltunk
Azok a százezrek, akikről ma kegyelettel emlékezünk, nem éltek, s nem haltak meg hiába. Ahogy minden vízcsepp visszatér az óceánba, amelyből vétetett, úgy ők is megtértek Istenhez, akiből létük kiáradt, s ahogy minden egyes vízcsepp táplálja a növényeket, majd gazdagítja a világtengert, ezek az emberek is hozzájárultak a teremtés művéhez, a világot folymatosan fenntartó, változó és megújuló, nemcsak az emberekért felelős isteni gondviselés munkájához. Mert Isten, az Univerzum teremtő és éltető szelleme örök, s általa mi mindannyian ennek az örökkévalóságnak a részei vagyunk.