Márai Sándor: Szeptember
"A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen."
Az ökörnyállal kezdôdik, a mustszagú erjedéssel, a dáhliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idô óta általában háborúkkal kezdôdnek. Az égre nézünk a sürü szirupszínü égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen.
Bombával és ökörnyállal kezdôdik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok s a huszonnégyéves költô neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.
Ezt a verset mondogatom s kutyámmal járok mint egy orosz író, az édes, mustszagú és enyhén mustárgáz-illatú ôszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az ôszülô világon. A vers olyan erôvel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy "kerti virágot" írt "ôszi virágok" helyett, azt, hogy "takarta" helyett "takará"-t írt a költô, szenvelgô és régies fordulattal. Dallama a versnek az a másik, a szavak értelmétôl csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzitett, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz év távolságán át, s felkavarja az idôben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentôen ôszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az ôszbe. A délután meleg még. A természet szôlôcukorral táplálja gyengülô érlökését. A szökôkút tava pislog mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian.
Az ôsz a Hüvösvölgyben kezdôdik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; így tart a város felé. Mire az Olasz-fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos.
Délután négy és öt között kezdôdik, mikor a "Veroniká"-nál még cigányzene szól, s a hüvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvü milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengôs operarészleteket, például az "Udine" nyitányát. A kerti utak mentén a kôangyalok hajfürtjeit vérpiros szôlôlevél ékesíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a "Veronika" elôtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szôlôcukor. Megállok, körül-nézek, várakozom.
(A négy évszak, 225-227 oldal/MS, 1938)
comments powered by Disqus