Elmélkedések

Madarász Géza: Egy megbízhatatlan elmélkedése

Avagy, én érzem a fájdalmadat (I feel your pain) Bill Clinton (volt) elnök

Azok közé a szerencsétlen flótások közé tartozom, akikre a sors, pályafutásuk kezdetén rányomta a „megbízhatatlanság" bélyegét. (Németorszábgan „verfluchter Ausländer", A Népi Demcsiben pedig „nyugatos, osztályidegen, a szocializmus kerkékkötője, szabotáns és népellenség” voltam, míg az amcsi hadseregben „person of dubious background.") De az is lehet, hogy nem a sors ütött felül a megbízhatatlanság bélyegével, hanem az égiek, pokolbéliek, a fizimiskát formálók, a társadalom, vagy saját magam.

A magyarok Istene tudja, ki? És ezt a „megbízhatatlanság" bélyegét halandó ember észre sem veszi, vagy nem is látja, vagy ha véletlenül meglátja, nem veszi tudomásul, vagy titokban rokonszenvez. De a hivatalosok, amint a horizontra kerülök, azonnal kiszúrják már tíz kilóméterre, éjfélkor, ködben, szél ellenében, víz alatt és víz felett, és lecsapnak rám mint a héja. És Isten irgalmazzon, ha netán valami intézni valóm lenne hivatalos helyen. Ezért aztán már kora gyermekkoromban megtanultam, hogy a hivatalosokat kerülni kell.

Per exempio: Egyik éjjel 45-ben én is beálltam a hontalan hajléktanalanok ezredébe, akikkel együtt a müncheni Hauptbahnhof várótermének koszos padlójára hajtottuk fejünket nyugovóra. Korán heveredtünk le, mert tudtuk, hogy egy-két óra múlva jön a razzia és kizavarnak minket. Idővel hozzászoktunk, felkecmeredtünk, és ha hideg vót vagy esett az eső, betértünk az egyik aluljáróba egy két órára, majd mentünk vissza a Hauptbahnhofra. Hát ezen a bizonyos éjjen is jött két rendőr, és a tömeggel együtt én is kezdtem osonni. Osontam sikeresen a fal mellett, amíg az egyik morcona hivatalos magához nem szólított. Majd miután makogtam valamit a kérdésére, összeráncolt szemöldökkel, érces hangon, a német nyelv minden skáláját érintve közölte velem, hogy egy átkozott idegen vagyok, aki itt élősködik a derék német nép nyakán és eleszi az amúgy is kevés élelmét. Mars a börönbe. És lőn. Belökött egy több személyes cellába, ahol lakozott már a háború utáni emberi salakhegy aljáról összeszekapart egy szakasz. És én, a 11 éves úrigyerek, akire rámordultak, ha nem csukott szájjal evett. Egyedül, megalázva, elhagyatottan, reménytelenül, mert megbízhatatlan voltam. Node idővel átcsaptak valami árvaházba, ahol mivel nemcsak a hivatalosak, hanem a benntlakók is ütöttek ahol értek, alkalom adtán leléptem.

Exempio 2: Idővel haza mentem és beültem a pandektákba, ahol a hivatalosak azonnal kiszúrták a megbízhatatlanság bélyegét a homlokomon. Származásom és „előéletem" miatt lettem gyanús, és mondták, hogy idővel viselkedésemmel és társadalmi munkavállalással egész biztos ki tudom majd érdemelni a dolgozó nép bizalmát. Sajnos nagyszájú, pimasz utcagyerek voltam, aki elhatározta, hogy megbosszulja a családját és a népét ért sérelmeket és bántalmakat. (Lám, mire vezet az önteltség és a beképzeltség!) Nemcsak, hogy nem voltam hajlandó részt venni a különböző „társadalmi munkának" álcázott rabszolga munkában („Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” - jelszó alatt járták a várost és lopták a fémet ahonnan tudták.) hanem óvatlan pillanatokban maleszt öntögettem orosz benzin tartájokba. Persze, hogy elkaptak és persze, hogy kirúgtak az ország összes iskoláiból, de nem csuktak le, mert sikerült meggyőzni az ifjú korú bírókat (mármint én voltam ifjú korú, mig a biró és a két ülnök öregek voltak,) hogy először csináltam, szánom bánom bűnömet és többet nem teszem. Börtön helyett rendőri felügyelet alá kerültem.

Exempio 3: Mikor elértem életem huszadik évét, korosztálybelieimmel ellentétben én már tudtam, hová hivnak be. Ez volt a „megbízhatatlanság" bélyegének az előnye. Míg a többiek latolgatták, hogy vajon tüzérek vagy gyalogos bakák lesznek, én tudtam, hogy belőlem munkaszolgálatos lesz. A kérdés csak az volt, hogy épitész vagy bányász? Nemsokkal a behivó elott szabadultam, és börtön társaim mondták, hogy ha nincs ÁVÓ visszakérésem (szokása volt az ÁVÓnak, hogy ha nem sikerült kiverni az illetőből egy nekik tetsző vallomást, akkor a büntetés letöltése után visszakérték a delikvenst. Én csak 98-ban tudtam meg, hogy eredetileg engem is visszakértek, mint amerikai kémgyanúst, de aztán letettek róllam, mert már roskadoztak fontosabb ügyek terhe alatt), akkor munkaszolgálatos leszek. Nos, elmentem a Rákóczi úton levő gyakorló borbélyoboltba - hol ingyen volt a hajvágás- és a behívó vétele után szépen bevonultam. Kopaszon, Komlóra, a szénbányába, ahol a vájárokat percek alatt felvilágosítottuk, hogy a hivatalos híresztelés dacár, mi nem önkéntesek vagyunk, hanem a Népi Demokrácia rabszolgái. Így számukra érthetővé vált, hogy miért huzakodunk, amikor a 30 centi magas szénvájaton kellett hason csúszva húzni a dróttal bokánkra kötött gerendát.

Exempi 4: mikor önként jelentkeztem az amcsi hadseregbe, fellélegeztem, hogy végre elértem életem azon szakaszához, hol egyike leszek a többinek, és nem holmi megbízhatatlan, gyanús alak, akit szájon kell vágni, csak ugy lár pur lár, mert a politikai korrektség azt kivánja. Haj de tévedtem, én kis naiv! Elöszöris a kiképzés után, amig társaimat elvitték Koreába, engem visszatartottak, mivel „amonnan a vasfüggöny amaz oldaláról" származom, és a hivatalosok még nem fejezték be a káderozásomat. És mint afféle megbízhatatlan idegennek, fene tudja mi rejlik bokromban. Így hát vagy két hónapig hűtöttem a levet, míg kiképzett társaim a koreai télben álltak őrt a béke felett. Node, a minden elmúlik egyszer című elv alapján egyszercsak közölték velem, hogy mivel tüzérként képeztek, odacsatolnak egy rakétás alakulathoz, amiknek legényre van szüksége. Sajnos azonban, mondta közlő őrmester, bárhogy erőlködött, nem tudott csatlokaztatni kiképzett társaimhoz Koreába, hanem a rakétásokhoz, Olaszországba. Ejnye, mondtam neki szomorúan csóválva fejem, mig titokban áldottam azt akit áldás illetett, és indultam Olaszhonba. „Végre,- motyogtam magamban, - én is végre megbízható leszek." Ahogy azt Móricka elképzelte. Akkor még nem tudtam, hogy akit egyszer a hivatalosok megbélyegeznek, ahhoz tiz körömmel ragaszkodnak, életük végéig. Káderlapom, mely előttem, velem, vagy utánam érkezett a rakétásokhoz, valami olyasfélét tartalmazhatott, hogy „még mindig nem tisztázott, megbízhatatlan." Kapitányom egy darabig nem tudta mit csináljon velem. Csak nem oszthatja meg velem a Becsületes János (Honest John) nevü rakéta titkait, annak ellenére, hogy pont annak a rakétának minden csinjára binjára lettem kiképezve, mivel lehet, hogy másnap már közlöm azokat a titkokat Moszkvával. Vagy legalább is a hajmáskéri tüzérőrmesterrel. És ekkor mentett meg a tétlenségtől a haver. (Elkapják a cigányt a határon. Mit csiálsz itt cigány? Várom a havert. Miféle havert? Hát az Eizen havert.) Annak idején ugyanis, Amerika bölcs elnöke, Eisenhower kiadta a parncsot, hogy minden tengeren túli amcsi alakulat vegyüljön a helyi lakosság közé és minden féle programmokkal nyerje meg szívüket és agyukat. (Emléxetek? Hearts and minds.) A hadügyminiszter azután elkezdte lapátolni a szenátustól kapott dolcsi milliólkat a tengeren túli alakulatokhoz, avval a paranccsal kísérve, hogy mindenhol tessék helyi vegyülési csoportokat alkotni, a lakosság szívének és agyának megnyerésére. Hívták pedig ezen alakulatokat „People to People Program." (Őszhajúak, emlékeztek? Néppel a népért. Vagyis nincs új a nap alatt.) És, mondta a hadügyi, tessék ezen csoportok élére egy legényt kinevezni. Nos, hogy a feszültséget feloldjam, én lettem az a legény. Főleg civil ruhában jártam, jöttem-mentem, sebbel, lobbal, amikor akartam, a kikötés csak az volt, hogy szervezzek valamit, amiben a résztvevők fele amcsi, a másik fele olasz, és az újságok laudátolják kapitányomat és annak derék helyettesét. Nohát, összebarátkoztam a vicenzai magyar tulajdonolt Garibaldi kávéházban Imrével, az Auschwitzot túlélt kortársammal, akit azonnal szegődtettem a hadisarcból mint tolmácsot és mindenest. Imre és én azután, számtalan capuccinótól fütve csodálatos programmokat sütöttünk ki, miknek keretében pénzeltünk árvaházakat, iskolákat, amcsi autóbusszal végig vittünk amcsi-olasz iskolás csoportokat Olaszhon minden történelmi nevezetességén, szállván meg első osztályú szálláshelyeken, miközben az újságok csodálatos cikkeket írtak zseniális kapitányomról, helyettéséről és a vegyülési csoport jóképű vezetőjéről. Hát így haladtam, ülepnyalás nélkül, tekintélyben-rangban, míg nagy sajnálatomra ennek is vége lett. Imre visszament a Garibaldiba, én meg ide.

Néha azért iszunk egyet egymás egészségére, és áldom magamban azt, aki annak idején homlokomra sütötte Kain „megbízhatatlan" bélyegét, mert megérte. Most pedig életem alkonyán abban reménykedem, hogy a végső kapun sikerül majd káder nékül bejutni, és Szent Peti nem tesz majd azokkal egy szobába, akik azt hajtogatják, hogy „ha én nem vállaltam volna, nálam sokkal kegyetlenebb ember került volna oda, aki több embert gyilkolt volna meg mint én."

.... Mgéza comments powered by Disqus