Elmélkedések

Lipták Béla: Vízkereszt

Már arra sem emlékszem hol kellett kilépni a 95-ös útról. Régen nem jártam erre. Végül a 23-as kilépőt választom, de valahogy nem ismerős a környék, nincsenek házak, lakatlan, fűvel benőtt területen vagyok. Ráadásúl még rossz irányba is fordulok. Így aztán egy ideig össze-vissza bolyongok, s közben visszatérnek a régi emlékek:  

Hát persze! Itt álltak a magyar negyed kis házacskái, itt ezen a környéken sorakoztak a Baross meg a Deák utcák, itt akkor még magyarul beszéltek az emberek. Olyan emberek voltak, akik nem értettek az amerikai politikához. Sajnos tudták ezt az üzletemberek is: tudták a Connecticut Turnpike épitői is, hogy politikai ellenállás nélkül képesek lesznek a magyar negyed szívén vezetni keresztül ezt a 6 sávos gyorsított utat, melyről most kiléptem a kis Priuszommal.

Igen, itt van valahol a norwalki Szent László templom, mely körül ugyan az utcák nevei még a magyar történelem nagyjait idézik, de a Kossuth vagy Széchenyi utcákon magyar embert már nem látni és - a “kitántorgott másfél milliónkból” ide vetődöttek filléreiből épült - Szent László templomban ma már spanyol nyelven hirdetik az igét, éneklik az énekeket

Aztán visszafordulok a másik irányba és egy dombocska  csúcsán, az utca felé emelkedve, feltűnik a Szent Imre nevét, - Amerika névadójának nevét - viselő, méltóságos, szép tégla templom. Igen, jó helyen járok, elhagyom az út jobb oldalán a magyar református templomot, majd a bal oldalon, a templom melletti kis utcában leparkolok.

Az itt parkoló kocsikon Kossuth- vagy koronás címerek, másokon a Nagy Magyaroraszág térképe nemzeti szineink sávjaival. A 3OO-4OO személyes templom padsoraiban talán ha 5O-en ülnek. Ők is inkább a hátsó sorokban. A falakon, a mennyezeten a magyar történelmet és az egyház történetét idéző freskók, a színes üvegablakok a stáció állomásait idézik. Az oltár környéke virágtengerrel beboritva, jobb oldalán a betlehemi jászol, benne valódi széna, körülötte a napkelet bölcsei, a pásztorok és a három királyok...

Automatikusan oda ülnék le ahol a kerepesi templomban valamikor a „mi helyünk”” volt, a második sor jobb szélén. Bizony már közel 6O éve, hogy én utoljára ott ültem, s hallgattam a himnuszt -, amit akkor a templom falain kívül nem volt szabad énekelni-, s előre tudtam, hogy amikor elérünk a “balsors akit régen tép ”sorához, akkor Apám hangjától remegni fognak az ablakok.

Ebben a fairfieldi magyar templomban az ősz hajú hívők többsége a jobb, a sötét hajúak többsége a bal oldalon keresett helyet magának. Feltűnik az is, hogy a szertartás előtt, főleg a bal oldalon, hangosan üdvözlik egymást és beszélgetnek a hívők. A karzaton egy közel 2O főből álló kórust, a mikrofonnál egy őszhajú, szép magyarsággal olvasó asszony. Aztán rázendít a kórus a régen nem hallott ismerős énekekre, s megkezdődik a mise. Úgy, olyan elengedetten, olyan hangerővel énekelnek a hívők amilyent Amerikában csak egy harlemi babtista templomban hallottam - akkor, amikor diák koromban, az esti kurzus után a vonatra várva behúzódtam oda melegedni. Van aki tájszólással énekel, van aki kerepesi módra elhúzza az ének szavait és a levegőben érzem, hogy ez az elengedett, gátlástalan, közös emlékeket ébresztő éneklés egyben családias melegséget is teremt ebben az öreg templomban.

A szentbeszédet egy New Jerseyből feljött, fiatal ferences atya tartja. Szépen beszél magyarul. Csak pár éve él itt Amerikában. Nézegetem a csuháját, a kolduló szerzetéhez méltóan nyűtt tornacipőjét, tudom milyen áldozat lehet neki ugyanazon a délelőttön, az egymástól vagy 2OO kilóméterre lévő magyar gyülekezetekben egyaránt misézni. A templom állandó, magyarúl nem tudó papja megtanulta a Miatyánkot és most büszkén mosolyogva mondja azt velünk együtt.

A fiatal vendégpap emlékeztet, hogy a keleti kereszténység ezen a napon ünnepli a karácsonyt, ezért hivjuk e napot “kis karácsonynak”. Már nem emlékszem minek kapcsán, de megemlíti Szent Pál nevét is. Ekkor egy kicsit elkalandozik az agyam, mert nekem sokat mond ennek a farizeusi irányzatot követő családba született sátorkészítőnek az életútja. Szerintem példát ad ma is, az út, mely a keresztényeket fegyverrel üldöző önkéntesből, a damaszkuszi úton, Jézus születése után 34 évvel a 13. apostol lett, olyan apostol akinek leginkább köszönhetjük a kereszténység elterjedését.

A kopott tornacipős pap most a nyugati magyarság püspökének, Cserháti Ferencnek a levelét olvassa fel. A püspök egyszerre szól a világban szétszóródott politikai emigránsokhoz és a frissen érkezett gazdasági “migránsokhoz”, a nyomor elől (reméljük csak átmenetileg) elmenekültekhez is. Ahogy hallgatom a szavait, megelevenedik előttem a kép, mely a templomba beléptemkor fogadott: az egymástól kicsit különhúzódott, ősz hajúak és sötét hajúak látványa. Igen megérkezett, (sajnos) itt van köztünk a kitántorgottaknak egy újabb hulláma. Elgondolkozom: Vajon ők többet tesznek majd mint mi (a pártoskodó és bálakat rendező emigránsok) tettünk, vajon belőlük több haszna lesz a kárpátmedencei nemzetünknek, vajjon ők méltóbbak lesznek - a gyakran irástudatlan és éhbérért gürcölő -, de közben magyar templomokat építő  elődeinkhez, a zsellérekhez, akik ezt a templomot is és Amerika sokszáz más magyar templomát is felépitették?   

Aztán megkezdődik az áldozás. Ahogy elhaladnak mellettem az áldozni menők, feltűnik, hogy kevés kivétellel milyen alacsonyak, egyikük-másikuk alig magasabb unokáimnál. Feltűnik az is, hogy az áldozók között alig akad sötét hajú, s az is, hogy egyrészt mély hit és megnyugvás, másrészt szomorúság és beletörődés van az arcokon. Nézem őket és úgy érzem, hogy ugyanúgy szeretem őket, mint a valódi unokáimat és annak örülnék, ha olyan boldogan, olyan vidám optimiznussal néznének ők is a jövőbe, mint az én unokáim. Azt szeretném, hogy vérge megértsék, hogy a jövő rajtuk múlik, hogy aki tud templomot építeni az jövőt is tud formálni, hogy ha összefogunk akkor erősek vagyunk, akkor megakadályozhatjuk azt is, hogy a magyar negyedeket lerombolják a "Connecticut Turnpike"-ok, megakadályozhatjuk azt is, hogy hétfelé szaggatva éljen a magyar a Kárpátok alatt és azt is, hogy idegen földön hömpölyögjön a Duna vize.

Ahogy indulok kifelé a templomból, egy markáns, mongolos arcú férfi ragadja meg a kezem: “Köszönöm, hogy eljött közénk doktor Lipták!” mondja. (Nem vagyok doctor!) Aztán sugárzó arccal a fiának is bemutat, én meg elmerengek ezen a „“közénk””-en, mert ez a szó valahogy azt is mondta, hogy a tanult vagy jobb módú ember nem jár ide a magyar templomba, hogy ők “már” amerikai templomba járnak, ők “már“ amerikaiak, csak amerikaiak. Nem mondom, csak gondolom, hogy bizony beteg lelkû az olyan ember aki cserélgeti a lojalitásait és nem gyűjti azokat. Felötlik bennem - az egyik könyvemhez előszót írt - Teller Ede bácsi szava: “„Tudod én 1OO százalékos magyar, ugyanannyi zsidó meg ugyanannyi amerikai is vagyok! Nem vesz el az egyik a másiktól, mint Édesanyád szeretetéből sem von le, hogy feleségedet és leányodat is 1OO százalékosan szereted -, itt megáll, hümmög egy kicsit, aztán folytatja -, de azért anyja csak egy van az embernek!”” Igen, itt ebben a templomban több a 3OO százalékos ember, mint az amerikai klubbokba járók között.

Aztán megszólal Szent Imre templomának tornyában a harang, száll a déli harangszó a kis magyar negyed felett, visszahozza a régi emlékeket, de emlékeztet arra is, hogy ez, a világ minden templomában felhangzó déli harangszó a kereszténység köszönete. Köszönet ez azért, hogy félezer éve Nádorfehérvárnál megállitottuk a törököket, megvédtük Európát. Nekünk viszont arra is emlékeznünk kell, hogy ebben az elmult félezer évben ez volt a mi utolsó győzelmünk, hogy itt lenne az ideje megint győzni, mert ez kell ahhoz, hogy újra felemelt fejjel és reményteli arccal áldozzanak a magyarok templomaikban. És emlékeztetnie kell e haragszónak arra is, hogy mit kaptunk mi magyarok ezer év áldozatának ellenében? Mit kaptunk? Déli harangszót, aztán Trianont és Jaltát!  

Itt az ideje, hogy megtanuljuk egyrészt azt, hogy: CSAK MAGUNKRA SZÁMÍTHATUNK! De meg kell újra tanulnunk 56 jelszavát is, fel kell hagynunk az önromboló széthúzással és őszintén el kell újra ismételnünk, hogy “aki magyar velünk tart”, hogy szeretett honfitársként elfogadunk minden magyart aki ennek a népnek szebb jövőjén kiván munkálkodni. Igen, akkor leszünk erősek, akkor válik majd távoli emlékké Jalta is és Trianon is, ha erre képesek leszünk. Akkor megvalósul majd Kossuth álma is, helyrebillen Európa egyensúlya, s azután már Trianon, Jalta és a harangszó hármasából csak a deli harangszó marad!



Lipták Béla

A 16 Pont egyik megfogalmazója



comments powered by Disqus