Elmélkedések

Lipták Béla: Csoóri Sándor esszéje kapcsán

Olvashattuk Csoóri Sándor bölcs és aggódó sorait a világméretű közönyről, lelki veszélyeztetettségünkről, a pénz terrorjáról és arról, hogy csak a kultúra vethet gátat a mai világban dühöngő nihilista materializmus árjának, mert az a legfontosabbat, a közös műveltséget, a közös nyelvet, tehát a nemzeti közösségeknek az összekötő kapcsait támadja. Figyelmeztet, hogy a műveltség restaurációjához először nyelvünket kell visszahódítanunk, majd pedig a felelős sajtót, melynek az is a dolga, hogy újra tudatosítsa népünkben, hogy "egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak"!

Sólyom László (Wéber Ferenc, az államfő sajtófőnöke azt közölte: újévi televíziós üzenetét az államfő nem kívánta külsőségeiben a nemzeti ünnepeink rangjára emelni. Sólyom László ezért a beszédet dolgozószobájában mondta el, ahol - szemben a Sándor-palota tárgyalótermeivel - sosincs zászló), szintén a "visszahóditásról" beszélt. Ő inkább a rövidtávú és praktikus teendőkről, igy a nemzet határoktól független megtartásáról, a belső ellenségeskedés, - legyen az faji, osztály vagy nemzeti alapú, - felszámolásáról szólt és kérte a pártokat, hogy személyeskedés helyett a programjaik közötti különbségek ismertetésére koncentráljanak. A sajtó képviselőit arra kérte, hogy a pártprogramok közötti különbségekröl tájékoztassák a választókat, mig a válsztókat arra, hogy higgadtan, önállóan és a pártok programjai alapján hozzák döntésüket.


A realitás

Innen a messzi távolból, Csoóri és Sólyom szavai bölcseknek, megnyugtatóaknak hangzanak, de amikor otthon jár az ember, vagy az otthoni látogatókat hallgatja, akkor e szavak nem tűnnek reálisnak, nem érezzük a realitás talajában fogamzottaknak azokat. Kicsit olyanok e gondolatok, mint a madár, mely légüres térben csattogtatja a szárnyait, mert az otthoni emberek lelkében más uralkodik. Elkeserítő az a gyűlölködés, marakodás, az a - már a családi körbe is be-betörő - rosszindulat, mely eluralkodott.

Nehéz elhinni, hogy azoknak, - kiknek asztalánál én 56-ban azért ehettem, kiknek ágyában azért alhattam, mert nemzetőr karszalag volt a karomon, azoknak a pesti srácoknak, kiknek igazsága erősebbnek bizonyult a tankoknál, kiknek írószövetségi ládáira és betört ablakú kirakataira idén, filmekkel és szobrokkal, emlékbélyegekkel és egyetemi konferenciákkal emlékszik majd a világ, kiknek tiszteletére Placido Domingo a Bánk Bánt énekli majd Amerikában és kiknek emlékére fejet hajt majd az Egyesült Nemzetek közgyűlése, - azoknak fiai és leányai honfitársaikat kitagadva a húsosfazék közelségéért tülekednek.

Elkeserítő, hogy a társadalom, - mely észre sem veszi vagy eltűri, hogy a turista szemében balkánira süllyedt fővárosának légköre a falra mázolt bárgyú szövegektől (graffiti), eszébe se jut, hogy ha nem támogatja a honi ipart, nem vásárolja a honi terméket, azzal a másik magyar embertől veszi el a kenyeret, hogy önmagáról, önbecsüléséről állít ki bizonyitványt, amikor szép magyar nyelvünket, a világ egyik leggazdagabb nyelvét, idegen szavakkal piszkítja - az a társadalom beteg és önromboló.

Intézményeink

Mint Sólyom László is hangsúlyozta, az egészségesen működő demokráciához olyan állampolgárokra van szükség, kik tudják, hogy unokáik jövőjéről nem mások, hanem ők döntenek a szavazóurnáknál. A másik amire szükség van, az a társadalmok négy alap-intézménye szerepeinek szétválasztására és alkotmányos működése. Az alkotmányos működéshez persze szükséges, hogy az 1949-es toldozott-foltozott alkotmány helyére, egy a 21-ik századi magyarsághoz méltó, új alkotmány kerüljön.

A négy intézmény, melyekre minden egészséges társadalomnak támaszkodnia kell, az a törvényhozás (képviselőház), a kormány, az igazságszolgáltatás (bíróságok) és a szabad sajtó. A törvényhozás akkor egészséges, ha csak olyan személy lehet képviselő, akit körzetében megválasztottak. Fontos, hogy pártlistáról jelölt ne kerülhessen az Országházba, mert ő nem a választók, hanem a párt érdekeit szolgálná.

A bíróságok esetében a függetlenség a legfontosabb, s ez nagyban függ attól, hogy kik és milyen szabályok szerint nevezik ki a bírókat.

Mint Csoóri Sándor is kifejtette, a szólásszabadságnak nem szabad valami ravasz kábítószerré alacsonyodnia, mely az intézményesülő cinkosság leleménye, mely a "mindenki lop" hitét terjesztve elhiteti az olvasóval, hogy a demokrácia nem több, mint korrupt klikkek tülekvése a hatalomért. A sajtó dolga a hiteles tájékoztatás és nem az olvasók figyelmének demagóg elterelése a tényekről. Ahhoz, hogy a társadalom a szavazó urnáknál helyesen dönthessen, ahhoz a riportereknek fel kell hagyniuk a párt propagandával, a bíróságoknak pedig biztosítani kell a sajtó szabad működését.

Én a fentiek ellenére optimizmussal nézek a jövőbe, mert úgy tűnik, hogy 2006-ban végre bekövetkezhet a valódi rendszerváltás. Gondolok itt nem csak a választásokra, nem csak az 50. évfordulóra, de az olyan jelekre is, mint az egyre valószínűbbé váló második hágai Duna perre vagy az 1949-ből ránk maradt alkotmányunk reformjára. Optimizmussal nézek a jövőbe, mert ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk, már csak az kell, hogy megértsük a demokrácia működését, kiheverjük a fasizmus- és kommunizmus-ejtette lelki sebeket, felhagyjunk az önrombolással, testvérharccal és a tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk: Közép-Európa vezetésére.

Lelki sebeink

A 20-ik század ejtette lelki sebek meggyógyításához szükséges, hogy a társadalom egyetértsen abban is, hogy mi történt a múltban, kik és milyen bűnöket követtek el és abban is, hogy e bűnöket egyének követték el, tehát azokért csak ők, a bűnös egyének felelősek, nem pedig fiaik vagy unokáik! Az alábbiakban külön foglalkozom a fasiszta és a kommunista bűnösök, a német és a szovjet megszállókkal kollaborálók-ejtette lelki sebekkel, s a lépésekkel, melyeket a magyar társadalomnak meg kell tennie ahhoz, hogy a múltban egyetértve, s azt lezárva, megkezdhesse felépíteni a közös jövőt.

Fontos a zsidó és keresztény magyarok őszinte megbékélése és ehhez elengedhetetlen, hogy felhagyjanak az egymásramutogatással, képesek legyenek a másik szemével is látni, a másik szívével is érezni, egyszóval képesek legyenek elfogadni azt is, hogy bűnösek voltak a nácik és kollaboránsaik, de azt is, hogy ezen egyének bűneiért sem unokáik, sem népük egésze nem felelősek.

Az köztudomású, hogy a kommunisták burkoltan szitották az antiszemitizmust. Tudjuk, hogy azért adták a hatalmat a Kun Bélák, Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bűnökért ne őket, hanem a „zsidókat” hibáztassa. Ők abból sem csináltak titkot, hogy sok „zsidó ÁVHs dolgozott” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között is sok volt a zsidó származású magyar! Arról sem esett szó a pártlapokban, hogy a Tüzoltó utcai szabadságharcosok hős parancsnoka, - Angyal István, akit a forradalom bukása után Kádárék pufajkásai felakasztottak -, ő is is zsidó volt.

A fasizmus által hátrahagyott lelki sebek begyógyitásához szükséges, hogy mindannyian elfogadjunk pár magától értetődő igazságot. Ilyen igazság az is, hogy az egészséges lelkű, önbecsülő ember nem cserélgeti, hanem gyűjti a lojatitásait. Az egészséges lelkű ember ragaszkodik apái tradicióihoz, kulturális és vallási gyökereihez. Ezért csak tiszteletet érdemel, ha egy bevándorló, legyen az zsidó, tót vagy sváb, úgy válik 100%-ban magyarrá, hogy közben megőrzi ősei kultúráját, mindkettőhöz ragaszkodik és igy válik értékesebb (200%-os) emberré.

Végül, egy alapszükséglete a megbékélésnek a fajelméletek elvetése és annak elfogadása, hogy minden embert az ő élete és tettei alapján kell megitélnünk, nem pedig származása alapján. Magától értetődő ez az elv, elvégre senki sem választhatja meg a szüleit és ezért igazságtalan arról itélni meg valakit amiről nem tehet. A fenti okokból helyes, ha a magyar társadalom elhatárolódik a fajelméletben gondolkozóktól (fasisztáktól, nacionalistáktól, azok minden változatától, igy a cionostáktól is), függetlenül attól, hogy azok pozitivumnak vagy negativumnak tartanak egy bizonyos származást. Meg kell világosan értenünk a népét szerető patrióta és a más népeket lenéző nacionalista közötti különbséget és vállalnunk kell hazánk, kultúránk jelképeit, igy a zászlónkat is.

Ha a magyar társadalom egésze képes őszintén elfogadni a fenti alapelveket, akkor megindul majd a fasizmus-ejtette sebek gyógyulása. Ennek a folyamatnak része az is, hogy visszatérjen a magyarság jogos nemzeti öntudata és az is, hogy ennek az önbecsülésnek a visszatérte miatt, egyrészt a zsidó mamák ne féltsék gyermekeiket az antiszemitizmus újraébredésétől, másrészt a keresztények viszont ugyanolyan bizalommal tekinthessenek zsidó származású vagy vallású honfitársukra, mint a tót, lengyel vagy német származásúakra.

Megbékélés a kommunisták fiaival

Tudom, hogy a történelemben még nem volt példa arra, hogy egy uralkodóosztály önként lemondott volna előjogairól, hatalmáról, s ezt a kommunista nómenklatúra utódaitól sem várhatjuk el. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a recski rabok és recski rabtartók unokáinak, a Terror Háza kinzottai és kinzói unokáinak békében és a múltat feledve kell együtt épiteniük a szebb magyar jövőt.

Ahhoz, hogy a társadalom, a ma már amúgyis kihalóban lévő pufajkásoknak megbocsájthasson, ahhoz nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás, ahhoz csak az kell, hogy ők bocsánatot kérjenek népüktől. Ez viszont elengedhetetlen! Aki nem kér bocsánatot, aki nem vallja be, hogy bűnös, aki a pufajkások tetteit mentegeti, aki az 56-os szabadságharcosok meggyilkolását, a szovjet megszállók kiszolgálását, mint „eseményeket” igyekszik besöpörni a magyar történelem szőnyege alá, annak nem lehet megbocsájtani!

A másik lépés ami elengedhetetlen és ami nagyrészben már meg is történt, az a titkosrendőrségi jelentések nyilvánosságra hozatala, mert egy egészséges társadalomnak ismernie kell a saját múltját! Csak azt ismerve és elfogadva tud a jövőjére koncentrálni! Tudnunk kell azt is, hogy ki volt a besúgó a házban, azt is, hogy kiről, kinek és mit jelentett a besúgó, de tudnunk kell azt is, hogy a besúgó vagy az ÁVH-s tetteiért sem annak a pártja, sem vallása, származása, gyereke, vagy unokája nem felelősek, csak ő maga! Tudnunk kell azt is, hogy a hazaárulás nem jobb vagy baloldali tett, nem konzervativ vagy szabadelvű megnyilvánulás, az egyszerűen csak bűn, melyért egy egyén felelős. De egy ilyen egyénből egy egészséges társadalomban nem lehet pártelnök vagy képviselő.


Én hiszek abban, hogy a magyar nép kigyógyul a kommunizmus lelki fertőzéséből is, lezárja a múltat, felszámolja az egymásramutogató testvérharcot és a nemzeti összefogást megbénitó pártoskodást. Amikor majd megtörtént ez a valódi rendszerváltás, amikor már elfogadtuk, hogy minden pártban meghúzódtak néhai besúgók és pufajkások, akkor megérti majd a társadalom azt is, hogy valaki nem attól lesz hazaáruló, mert konzervativ, vagy szabadelvű, hanem attól, hogy szemét ember.

Amikor ez megtörtént, akkor majd a politika is visszanyeri a maga természetes szerepkörét. Akkor már nem kellenek majd a kódszavak, akkor a liberális szó megint a kossuthi és deáki szabadelvűséget jelentheti, nem azt, hogy zsidó és a szocialista szó is Kéthly Anna nemes és hazaszerető munkáspártjára emlékeztet majd, nem a kommunistákra.

A jövő

Tudom, nem vitatom, hogy az elmúlt 16 évet nem használtuk ki úgy ahogyan azt ki kellett volna használnunk. Tudom, hogy mi csak az egy főre eső nemzeti tartozás területén „vezetünk” a mai Közép-Európában és közben még abban is nehezen jutunk egyeszségre, hogy honfitársainknak tekintsük-e az elszakított testvéreinket, hogy államban vagy nemzetben gondolkozzunk?

Mégis azt hiszem, hogy nekünk, optimistáknak van igazunk. Azt hiszem, hogy a magyar történelem perspektivájából nézve, ez az elmúlt 16 év csak egy jelentéktelen zökkenő volt a magyarság életútján. Mi ez a 16 év a lechfeldi vagy a mohi pusztai vereséghez, Mohácshoz vagy 1848-hoz? A magyarság hatalmas életrejét mi sem bizonyitja jobban mint az, hogy nem csak kiheverte a római császártól, tatártól, töröktől, vagy osztráktól elszenvedett vereséget, de Lechfeldet Szent István, Mohi Pusztát IV Béla, Koszovót a Hunyadiak és a Bach-rendszert pedig Széchenyi emelkedő nemzete követte.

Én nem csak hiszem, de tudom, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor a nemzet már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott, akkor a magyarság újra nagyot alkot. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink jövője rajtunk múlik és kézbevegyük országunk irányitását! Ezért kell részt vennünk a szavazásokon, ezért kell odafigyelnünk arra, hogy miről és kire szavazunk! És persze ezért kell az ország újáépitésére, a nemzet vezetésére megtalálnunk a 21. század új Széchenyijét.

Lipták Béla

comments powered by Disqus