Kálmán szabolcs: 2006. karácsonyi igehirdetés
Lekció: Lukács 2:1-20. Textus: Lukács 2:14. „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” A képzeletbeli pásztorbotommal kopogtatva (lehet a pulpituson kopogni is!) kérdem: Szabad-e bejönni a betlehemeseknek?
És szabad-e a komáromi Teológia nevében Isten igéjét, Jézus Krisztus születésének öröm evangéliumát hirdetnem? Bizonyára szabad, ezért vártatok, ezért jöttem.
Az Ige testté, Isten emberré lett.
Szinte kimondhatatlan és felfoghatatlan csoda ez, titok és misztérium. A felolvasott Igében keveredik a konkrét történelmi helyzet és a szinte népmesei pásztorjáték. Hasonlóan mi is, a ma valóságában és évezredes karácsonyi hagyományok bűvöletében szoktatjuk lelkünket a felfoghatatlan jó hírre: az Ige testté, az Isten emberré lett Jézus Krisztusban.
Igen. Akkor Augusztus császár, a különböző helytartók, a népszámlálási összeírás, és egy vajúdó asszony szülése adta a realitást, ma államfők, polgármesterek, területi választások, és családjainkban a születések és elhalálozások ritmusa jelzik, hogy a ma embere is a való életben él.
Mégis, a karácsony befogadásához ennél többre van szükség. A realitás mellett szükséges a misztérium, a fantázia, végső fokon a hit. Szükségünk van a betlehemi pásztorokra, az angyalokra, a napkeleti bölcsekre, ezekre a történetekre. Segítenek, hogy megszülethessék szívünkben az Isten Fia.
Bizonyára közülünk többen könnyen elképzelik milyen lehetett szülés előtt, „áldott állapotban” utazni. Még repülőn, vonaton, vagy autón se a legideálisabb, de öszvér háton, sivatagban, napokig rázkódva, az élelmet és ivóvizet szigorúan beosztva, a tisztálkodás legelemibb követelményeiről is lemondva, még a fantáziánkat is meghaladja. (Bár a gulágon, menekülttáborokban, kényszermenetekben a mai kor asszonya is átélt a Máriáéhoz hasonló próbákat.) Isten nemcsak emberré lett, de a legkiszolgáltatottabb módon, az emberi szenvedésnek kínjait szinte születése pillanatától átélve jött közénk. Milyen Isten ez, aki királyként jöhetne, de még a szálláson sincs számára hely; egy istállóban, az állatok között talál otthonra? Ez a Krisztus nem a kiváltságosokhoz, hanem az élet gürceit hordozó mindennapi emberhez, hozzánk jött.
És jött a pásztorokhoz – akik a szabad ég alatt a mezőn tanyáztak és őrködtek nyájuk mellett. Annak a kornak tipikus főfoglalkozása a pásztori munka. Ma bizonyos megszépítő romantikával gondolunk rá, pedig kemény, nehéz munkás élet volt az, hogy megteremtsék a napi betevő falatot. Mára a pásztorokból munkások, mezőgazdasági dolgozók lettek, esetleg kereskedelmi vagy szellemi foglalkozásúak: de az élet épp oly küzdelmes, bizonytalan és egyhangú, mint azoké a pásztoroké volt. Az élet kérdései ma is ugyanazok! Mi az értelme az életnek? a halálnak? az emberi kapcsolatok kiépítésének, ha végül úgy is szétszakadnak? Lehet-e boldogan élni – akár egyszerű pásztorként is – ezen a földön? (Zárójelben jegyzem meg: egyesek szerint csak úgy lehet.)
A pásztorok az éjszaka sötétjében élték a mindennapi élet egyhangú szürkeségét, amikor váratlanul hatalmas égi fény ragyogta körül őket. Annyira váratlanul, hogy nagy félelem vett erőt rajtuk. Nemzedékek sora élte már megszokott, eseménytelen, reménytelen életét - mindig a juhok mellett, mindig a szürkeségben, vagy a félhomályban, vagy éppen a sötét éjszakában. Így volt mindig ember-emlékezet óta, és miért lenne éppen másként a mi időnkben? Ez az élet rendje. Nem számíthatunk másra, nincs remény változásra. És most – (egy kis humorral mondhatnánk, „mint derült égből a villámcsapás”) – az éj sötétje ragyog, az angyalok serege énekel. Csupa nagyszerű és csodaszép dolog, mégis annyira váratlan, hogy először megijeszt. Mi akar ez lenni? Hogyan lehet erre reagálni?
Abban a korban is léteztek próféciák és jövendőmondások. Beszéltek a papok egy eljövendő Messiásról, szabadítóról. De ezt már évszázadok óta mondják. Meghalljuk, egy kicsit el is hisszük talán, de az élet megy a maga útján. Igen, majd egyszer, persze eljön, de nem a mi időnkben. Addig is ennünk kell. És most vakító fény, angyalok és ének. Mi akar ez lenni? Hogy jön ez a mi életünkhöz? Félelmetes, nem is tudom, mit gondoljak.
A pásztorok gondolatmenete a miénk is. Mi is évente halljuk az adventi üzenetet: „visszajön, mindent elrendez, igazságot szolgáltat, örök békét teremt.” Persze, úgy van, már 2000 éve mondják, prédikálják, énekeljük, betlehemezzük …. Bizonyára úgy is lesz majd egyszer, de miért éppen a mi időnkben? hiszen az eleinknek is ezt mondták. Most ünnepelünk egy kis karácsonyt úgy, mint tavaly, majd az élet megy tovább. Enni kell, cipőt kell venni, a kocsit meg kell csináltatni. A reklám fények sziporkázását már meg se tudnánk különböztetni az angyalok ragyogásától. Már a fényhez is hozzászoktunk. Már félelem se vesz erőt rajtunk. Már Istent félni se tudunk!
Talán az a baj, hogy túlságosan történelminek vesszük a karácsonyi történeteket és próféciákat. Túlságosan az emberi történelembe helyezzük őket: földrajzi helyhez, időhöz, évszámokhoz kötjük őket. Mintha a Lélek világa is kötve lenne a mi emberi-földi létünk korlátaihoz. Mintha az Igét olvasva és Lélekben azonosulva az a betlehemi pásztortörténet nem lehetne ma a mi történetünk. A Lélek világában nincs akadálya annak, hogy most mi Betlehem mezején legyünk, a pásztorok meg itt velünk a templomban: egy-időben és egyszerre, a 2000 év előtti és a ma, Betlehem és ____________ (a falú neve, ahol szolgálunk!) az ő gondjaik és reményeik a mieink, és a miénk az övéik. Engedjük, hogy Isten élő Lelke kirángasson minket a saját testünk és lelkünk kötöttségeiből; engedjük, hogy az Isten jelenlétének félelme megrendítsen minket. „Itt van Isten köztünk” (ha mered, énekeld e dallamsort!) itt vannak az angyalai, a mennyei szózat, a földöntúli ragyogás. Félelmes ez! Csendesülj el lelkem!
(Pár másodperc szünet!)
És szól a bíztató szózat: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” Az istenfélelem most átformálódik reménnyé, örömmé, amely kivétel nélkül mindenkinek, az egész népnek szól. Neked, is, neked is, neked is,..…nekem is. Csak azokhoz nem, akik nem akarják meghallani, akik eleve elzárkóznak előle, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. A jó hír, az evangélium ez: „Üdvözítő született ma nektek, az Úr Krisztus.” Isten jött el közénk, emberré lett Krisztusban. Üdvözítő, aki megszabadít az élet céltalanságától, kilátástalanságától, szeretetlenségétől. Történelmileg megszületett már 2000 évvel ezelőtt ott, akkor, Betlehemben. De a Lélek világában, a mi számunkra az örök MÁ-ban, ma születik, adatik nekünk. Friss, ujjongó, felemelő hír, felmelegíti szívünket, életenergiával tölti meg akaratunkat és testünket, beragyogja világunkat. Isten azt akarja, hogy a világ teljék meg az ő dicsőségével, a föld meg az emberek közötti békességgel és jóakarattal.
Nem hiszed el? Túl szép ez ahhoz, hogy hinni lehessen? Ellentmond ennek évezredek nemzedékének emberi tapasztalata? A pásztorok se hitték, elmentek megnézni, valójában megtörtént-e az angyali jövendölés. Illetve, ők még tudtak hinni, ők csak azért mentek el egészen Betlehemig, hogy megnézzék „hogyan is történt az, amiről az Úr üzent.” Mi, késői unokái a pásztoroknak már nehezen fogadjuk el a mennyei szót. Kételkedünk, bizalmatlanok vagyunk már a szent dolgokban is. Pedig Isten nagyobb a mi kételyeinknél, elbírja a mi kérdéseinket és vizsgálódásainkat. Hát keljünk fel és menjünk sietve Betlehembe, az Úr városaiba és falvaiba: tekintsünk be a magas bérházakba, a családi házakba, a falusi portákra, a kis viskókba, még az istállókba is. Keresve az édesanyákat, Máriát, az édesapákat, Józsefet, és legfőképpen a kisgyermeket, Jézust. Ott lesznek ők mindenütt, ahol az emberi szeretet, az önfeláldozás és az együttműködés megnyilvánul, ahol békesség terem, ahol a jóakarat virágzik.
Nem találsz ilyen helyet, nem találsz ilyen embereket? Nézz magadba! Minden gyarlóságod és gyengeséged ellenére nem hordozod-e te is ezt a szeretetet, békességet és jóakaratot? Szinte tudatodon kívül, nem Krisztus szeretet árad-e belőled, amikor gondoskodsz szeretteidről, amikor megbocsátasz, amikor mások terhét segíted hordozni? Vagy amikor bíztatni, felvidítani, reményt és energiát adni tudsz másoknak, úgy, hogy közben te is erősödsz? És ugyancsak ez a krisztusi szeretet érint meg téged mások szeretete által: gyermek, szülő, hitves, barát és a gyülekezet ölelése által. Jézus korában is éltek Heródesek, Júdások, farizeusok, de a jászolban ott volt már Jézus Krisztus, a kisded, az Isten Fia, aki elhalványította és legyőzte a világban levő gonoszságot. A negatívumok ma sem ellenérvek! Itt vannak, megnehezítik életünket, de a végső harc már ott a Golgotán és az üres sírban eldőlt. Akik eljutnak az élet Betlehemébe, akik meglátják a jászolban az Isten Fiát, azok már nem rettennek meg az élet negatív erőitől, azokon már a halál erőinek sincs hatalma, mert őket már nem ezek az erők irányítják. Pál apostollal mondhatjuk a kolosébeliekhez írt hitvallás szavaival: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami kedves, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vesszük figyelembe.”
Jézus emberi édesanyja, Mária elcsodálkozott a pásztoroktól hallottakon, és „mindezeket a dolgokat megőrizte, és forgatta a szívében.” Szoktatta magát, hogy egy isteni gyermekkel éljen. Mi is túlságosan e világban élünk, szoktatni kell magunkat a karácsonyi örömüzenet valóságához. Emberi gyarló voltunkban szükségünk van évente újra átélni a gyermek születését - és a többi ünnepet is – hogy általunk is erősödjön a földön a békesség és a jóakarat.
Mindez pedig annak dicsőségét szolgája, akitől mindez jő és származik. Legyen idén is áldott és boldog karácsonyunk! Ámen!