Elmélkedések

Gazdag Árpád: Igazság, szabadság, lélek

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz. 

Azután átkozódsz. 

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted 

Körömszakadtig maradék-erőd. 

Akarsz, eget ostromló akarattal – 

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz. 

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 

Utoljára is tompa kábulattal, 

Szótalanul, gondolattalanul 

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 

A bűn, a betegség, a nyomorúság, 

A mindennapi szörnyű szürkeség 

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés, 

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, 

S egy pici csillag sétál szembe véled, 

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, 

Akkor – magától – minden elcsitul, 

Akkor – magától – éled a remény. 

Álomfáidnak minden aranyágán 

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

János evangéliuma 4,24: „Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” 8,32 „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”

Ebben az évben ünnepeljük Dávid Ferenc születésének hagyomány szerinti 500. évfordulóját. Ez tehát egy emlékév, amelynek folyamán sokat foglalkozunk az unitárius vallás megalapítójával és a reformációval. Ezen a vasárnapon én is a reformáció szellemét szeretném felidézni és meg próbálom magyarázni mi volt ennek a lényege, mit jelent általában az a jelenség, amit reformációnak nevezünk.

A szellemi forradalmak egyik vonása az, hogy egyrészt leszállunk a rituális magaslatokról, másrészt elhagyjuk a külsőségeket, hogy mindjobban közelebb kerüljünk a valósághoz, önmagunkhoz, egymáshoz.

A sötét középkorban vagyunk: a pap, háttal a közösségnek, az oltár felé fordul, és a füstölők által keltett félhomályban foglalatoskodik a bonyolult szent ceremóniákkal, míg a hívek megilletődött alázattal figyelik. De jön egy szellemi áramlat, és a világ fejlődésének kereke fordul egyet. A papok is megfordulnak és magyarázni kezdenek. Nyomukban a misében a tanításra, a lelki felvilágosításra helyeződik át a hangsúly.

Ezt a változást tükrözik a templomok berendezései. A katolikus templomban még fő helyen áll az oltár; a lutheránusban ennek már csak csökevénye található; a reformátusban és az unitáriusban teljesen hiányzik.

Sok szentséget, ceremóniát – amint Dávid Ferenc mondja „külsőséget” – elhagytunk. Az unitárius vallás őutána is sokat változott, ugyanakkor számos hitelv emlékeztet még vallásalapítónk gondolatvilágára, és több középkori elemét őrizzük az istentiszteleti szertartásnak. Többek között azt is, hogy a lelkész a szószék egy félig-meddig zárt magaslatáról szól a hívekhez, ezáltal jelképezve, hogy olyan eszmék világában mozog, amely a hétköznapi élet színvonala fölött áll. Az Istentől közvetít, aki – amint Dávid Ferenc mondja – „az emberek gondolatait messzire meghaladja”.

Megpróbálok tehát gondolatban leszállni erről a magaslatról, és érzékeltetni a folyamatot, ami lezajlott és zajlik ma is az ember szellemi fejlődésében. Ezt a folyamatot a mélylélektan ismert művelője, Carl Gustav Jung én-integrációnak nevezi, azaz az eszmei én és a valóság teljességével kapcsolatban lévő ösztön-én egyesülésének. Jung írja: a vallás története azt illusztrálja, hogy az isten ember akar lenni.

Isten ugyanis nem imádatot kíván, hanem szeretetet. Vagy – hogy visszább menjünk az időben – amint Hóseás próféta mondja: „Szeretetet kívánok, nem áldozatot.”

Ezt az integrációs folyamatot illusztrálja az említett jánosi idézet is. Figyeljük meg közelebbről a gondolatmenet útját – vagy ahogy Dávid Ferenc mondaná: „az írás folyását”:

Az elméleti résszel indul a gondolat. Így szól: „Az isten – tehát felfele mutat, az eszmék világára – lélek – ami ott kívül is van, meg itt bent is – ezért akik őt imádják – áttérünk tehát gyakorlatra, és újból felülről indulunk – szükség, hogy lélekben – a kapcsolatra irányul a figyelem – és igazságban imádják.” Ezzel a fogalommal, hogy „igazság” leszálltunk a hétköznapi élet, a valóság szintjére. Igazság ugyanis az, ami a tapasztalati világunkhoz tartozik, amit értelemmel és érzelemmel felismerünk.

A második jánosi idézet a reformációs folyamat egy másik fő jellemvonásával van kapcsolatban: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” De menjünk vissza az idők kezdetéhez, és próbáljuk megérteni elejétől ezt a folyamatot a vallástörténelemben.

Mióta a világ világ, és megjelent benne az öntudat, azóta gondolkodik az ember azon, hogyan jött létre a világmindenség és mi az élet célja és értelme. Különböző elképzelések alakultak ki az évezredek folyamán, amelyek mind bizonyos öntudati szintet és kulturális állapotot tükröztek. Legfőbb jellemző vonásuk az volt, hogy az ember bizonyos szellemi lényeggel, tartalommal töltötte meg a környezetét. Kezdetben mindent élőnek látott, mint egy csecsemő, amely nem tudja még megkülönböztetni az élő és élettelen dolgokat, és így önmagát sem tudja elkülöníteni a környezetétől. Ez változik meg a szellemi fejlődés folyamán. Azt lehet mondani, hogy az ember kétszer születik: egyszer fizikailag, majd a kultúra fejlődése alatt mindinkább tudatára jut annak, hogy ő egyrészt különálló lény, másrészt: függ a környezetétől.

A fejlődés állandó traumatikus élmény forrása. A fizikai megszületés is bizonyos traumával jár. Amikor az újszülött felsír, az a megrázkódtatás jele, de paradox módon örömhír is – evangéliumi kifejezéssel élve: „evangélium” – mert a sírás az önálló lélegzet, az élet jele. Ezzel az ember elindul egy hosszú úton, melyet az elszakadás traumája és a felszabadulás öröme kísér.

Néhány vonása ennek a folyamatnak

    ♣    Kezdetben az egység biztonsága van. A kettősség tudatának kialakulásával azonban ez a biztonság mindinkább meginog. Az ember folyton ezt a biztonságot keresi, de visszaút már nincs, csak előre: csak a valóság felfedezésével, az érzékek kialakulásával, és ezekre alapozódó képességek kibontakozásával nyerheti el újra az ember azt a bizonyos meghitt biztonságot.

    ♣    Kezdetben az egység állati öntudatlansága van, és korlátozatlan ösztönös kapcsolat. Az „én és mások” tudatosságának a kialakulásával viszont megjelenik a „Nem szabad!” tilalma is. Ebből pedig a jó és a rossz fogalma, amely különös módon önálló életet nyer, és ezzel együtt felmerül folyton a kérdés: milyen vagyok én mások szemében: jó, vagy rossz? Az ember folyton igazolni szeretné önmagát, és keresi a közösséget, ahová tartozik. Mert – ahogy a költő mondja: – „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”1

    ♣    Kezdetben öntudatlan szeretet van. És ez a szeretet soha el nem vész. Csak átalakul. Kivetül, élettelen és élő dolgokra.

    ♣    Kezdetben energia van, és amint tudjuk az energia soha el nem vész. És akkor felmerül a kérdés: mi az ember, hol az élet kezdete, hol a vége?

Amit az előbbiekben felvázoltam nem egyéb, mint az öntudatos emberi lény főbb vonásai, egyéni és közösségi szinten. Ennek fejlődése a vallástörténet, az emberi öntudat fejlődésének, egyén és közösség kapcsolatának története.

A kezdeti egység elveszett paradicsomként él kollektív tudattalanunkban, folyamatosan megjelenik mítoszainkban, és a fejlődés felismerésével felsejlik a homályos jövőben. Ez az, ami értelmet és célt ad az egyéni és egyetemes emberi létnek. Emberségének kiteljesítésével ugyanis az ember visszakaphatja az elveszített kapcsolatot. Az én-eszmény megvalósulásában az én és a valóság egy-sége valósul meg újra.

Ha önmagam vagyok: hiteles vagyok, és valódi kapcsolatom van a közösséggel.

Egy szép történet van a zsidó vallásos irodalomban, amely lényegében ugyanezt a gondolatot fejezi ki. A történet Erich Fromm pszichoanalitikus orvos és társadalomfilozófus könyvéből van, amelynek címe: Olyanok lesztek, mint az Isten. A cím idézet, bizonyára ismerős az ószövetségi történetből: a kígyó ígéri Évának, mikor megkísérti a paradicsomban a jó és rossz tudásának gyümölcsével: „Olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói.”

Az említett történet szerint a zsidó közösség összeül, hogy bizonyos rituális szabályokban döntést hozzon.
Közöttük vannak, akik az isteni tekintélyt képviselik, és csodás jelekre hivatkozva akarják álláspontjukat igazolni. Egyikük, Eliézer rabbi a világ összes érvét felsorolja, hogy a döntést befolyásolja, de nem fogadják el tőle. Ekkor így szól:

– Ha a döntés az én álláspontom szerint van, akkor ez a jánoskenyérfa bizonyítani fogja.
És íme, mondja a történet, a jánoskenyérfa 100 könyöknyire elmozdult a helyéről. Azt mondták neki:
– Ebből a jánoskenyérfából nem hozható semmiféle bizonyíték.
Ekkor azt mondta nekik:
– Ha a döntés az én álláspontom szerint van, úgy ez a vízesés fogja bizonyítani.
Íme, a vízesés visszahúzódott! Azt mondták neki: a vízesésből nem hozható semmilyen bizonyíték. Ismét mondta nekik:
– Ha a döntés az én álláspontom szerint van, akkor ezt a tanház falai bizonyítani fogják.
Íme, a ház falai meghajoltak, hogy bedőljenek. Akkor megfenyegette őket Jehósúa rabbi:
– A törvény tudósai az érvényes szabályok győzelméért viaskodnak, milyen viselkedés ez tőletek?!
De ők nem hajoltak meg sem Eliézer, sem Jehósúa tiszteletére. Ismét szólt Eliézer rabbi:
– Ha a döntés az én álláspontom szerint van, akkor azt az égből fogják bizonyítani.
Íme, egy égi hang megszólalt:
– Mi bajotok van Eliézerrel? Az érvényes szabályok minden esetben úgy vannak, ahogy ő mondja.
Ekkor Jirmija rabbi fölállt és ezt mondta a hangnak:
– Nem az égben van.
– Mit jelent ez: „nem az égben van”?
– A törvényt már a Sínai hegyén átadták – mondta a rabbi. – Minket nem érdekel az égi hang, mert már a Sínai hegyén megírtad a Tórában: „A többség szerint dönts.”

Gyűlés után Nátán rabbi találkozott a szentélyből jövő Elijáhúval és megkérdezte tőle:
– Mit csinált Jáhvé, a Szent – áldott legyen a neve – mindezek alatt?
– Nevetett és így szólt: „A fiaim legyőztek engem, a fiaim legyőztek engem!”2

János evangéliuma 4,24: Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják
 8,32: És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.

A jánosi idézet is ezt a gondolatot fejezi ki. Az ő idejében, az őskereszténység korában azonban a szabadságot egy lépéssel tovább vitték. Elvetették a zsidó törvényt, és vele a zsidó rituális szokásokat. „Isten előtt nem használ semmit sem a törvény, sem a körülmetélt állapot” – mondja Pál. Csupán a hit, hogy az Isten emberré vált Jézus Krisztusban. Az istenek távoli világából megjelent a földön egy ember, aki megszületett, fejlődött testben és lélekben, szenvedett és meghalt. Ezáltal isten és ember között egy bensőségesebb kapcsolat, új szövetség jött létre. Pál számára ez a hit közelebb hozta egymáshoz a mennyet és a földet, és várta Krisztus újabb megjelenését, amikor ez az egység teljessé válik. „Azelőtt gyermek voltam – írja –  és úgy gondolkodtam, mint gyermek. – (azaz: rítusokat és szabályokat követett). – De most felnőtté váltam és elhagytam a gyermeki dolgokat.” Továbbá: most „mintegy tűkör által – (azaz Jézus Krisztusban) – homályosan látunk”, de majd eljön az idő, mikor színről színre megismerjük az igazságot.

Pál gondolatvilágát eleveníti fel a reformáció korában Dávid Ferenc. Így szól azokhoz, akik – amint mondja – „az emlőtől és a tejtől” el vannak választva: „Ha a Krisztus jegyesei akarunk lenni, el kell feledkeznünk apánkról, anyánkról, minden bevett emberi tanításról, és a mi egyetlen egy mesterünknek, Krisztusnak szavához kell ragaszkodnunk, és azt hallgat­nunk.”

Krisztus szava pedig Dávid Ferenc szerint csak az „írásban” található. Korában a Bibliát nagy tisztelet övezte. Az előtt imádkoztak, rá kereszteket hánytak, csodatevő képességekkel ruházták fel. Az Antikrisztus, írja Dávid Ferenc „gyertyát és szövétne­ket gyújtatott neki, illatos füstöt csináltatott, a könyvet megcsókoltatta, azon eske­tett, mint az egy Isten nevén, és szemlesütve imád­tatta a néppel.” Akkoriban ezt a könyvet kinyitni és olvasni maga volt a szentségtörés. Az emberek nagy többsége nem is tudott olvasni. Így lehet felmérni, hogy milyen jelentősége volt annak, mikor Dávid Ferenc kijelenti, hogy a szentírás lényegét még az a szegény paraszt is megértheti, aki írni-olvasni nem tud.

Az írásban sok az ellentmondás, egyszer egyet állít, máskor az ellenkezőjét, amitől az ember megzavarodik és kétségbe esik. Ezért először is, mondja a nagy reformátor, könyörögni kell a lélek világosságáért. És megtörik az értelmet és érzést elválasztó fal. „Isten lelkének ereje, mely az írás veleje,” – írja Dávid Ferenc – „igaz tanító és magyarázó erőnk, a világosság és az írás igazságának megmutatója. Ez a szegény parasztnak is, aki íni-olvasni nem tud, az írás igazi értelmét megmutatja, olyannyira, hogy az igazság megértésében ő gyakran még az igen bölcs deákokat is meghaladja. Mert ezek bízván a bölcsességükben magya­rázzák ugyan az írást, de úgy, hogy az az Isten lelki intésének ellene van; így az ő bölcsességük gyakran nevet­ségessé válik.”

Az őskereszténység korszaka után a reformáció egy újabb forradalmi szakasz, és ennek Dávid Ferenc az egyik képviselője. Tanításának összefoglalása: az Ószövetség a fizikai világról szól, mely testi módon, mintegy lepel alatt, jelképesen beszél azokról a lelki dolgokról, amelyek az Újszövetségben, a Jézus Krisztusban megvalósultak. „A megszületett Jézus Krisztusban – írja – csodálatos reménységünk van.” Nincs szükségünk a bűnbocsájtó cédulákra, szentségekre, ceremóniákra és mindenféle bűvölésre-bájolásra, amiket az Antikrisztus pápa a néppel elműveltet. Mi mindettől szabadok vagyunk, mert mindez csak jelkép, és mi szükség van a jelképre ott, ahol az, amit az jelképez, már jelen van a valóságban?

Ehhez a valósághoz tartozik továbbá Dávid Ferenc számára a reménység is, hogy elérkezett az idő: fölösleges egymást tűzzel-vassal írtanunk, Jézus Krisztus az ő lelki lehelletével nemsokára beteljesíti az ígéretét, mert az Isten mindent beteljesít, amit egyszer megígért.

A másik fontos dávidferenci gondolat az egység gondolata. A Bibliában az áll, mondja, hogy az Atyaisten az Ószövetségben megteremtette a fizikai világot, az Újszövetség pedig arról szól, hogy az ő elküldött Fia lelkileg újjáteremti. A háromság, azaz az „Atya, Fiú, Szentlélek, teljes szentháromság, egy örök, igaz Isten” szöveg sehol nem szerepel a szentírásban, és hogyha ennek a dogmának a megértésétől függ a mi üdvösségünk, akkor bizony egy szegény paraszt sem üdvözül, mert senki azt megérteni nem tudja.

Emiatt van nagy zűrzavar is, mert az emberek, mikor az Atyaistenről olvasnak az Ószövetségben, akkor a fiát is értik alatta, és mikor Jézus Krisztusról olvasnak az Újszövetségben, akkor a világteremtő Atyát is értik alatta – a Szentlélekkel együtt. Ezt a tanítást a görög filozófusok találták ki, mondja Dávid Ferenc, ami teljesen összezavarja a szentírást, és nagy, ártalmas homályossággal „burkolja bé”, mert az emberek így a fizikai teremtést a lelkitől nem tudják megkülönböztetni, és Jézus Krisztust és az ő lelki javait megérteni.

***

Ugorjunk az időben.

A huszadik századtól új kor kezdődött és egy új szellemiség. A kirobbanó háborúk és világégések egybeestek egy szellemi forradalommal. Ezt jelezte a lélektan, mint új tudomány megjelenése, mely levált a vallásos irányzatoktól, mivel a belső megismerést nem tette függővé a vallásos hittől. A mélylélektani elméletek nyomán kialakult egy olyan áramlat, amely kiterjedt a vallásos jelenségek és a vallásfilozófia lélektani értelmezésére is. Jung úgy tartotta, hogy habár Isten léte nem a pszichológia tárgya, minden vallásos jelenség a lélektan hatáskörébe tartozik. Az Atya-Fiú-Szentlélek például nem egyéb, mint különböző lélekrészek jelképei, és az erről szóló vallásfilozófia, illetve a rítusok – mint például az úrvacsorai szertartás – ezen lélekrészek kapcsolatát, és a közöttük lezajló folyamatot írja le, illetve idézi elő. Ezt a folyamatot pedig integrációnak nevezzük, amely a személyiség teljességéhez – más szóval egy-séghez vezet.

A kultúra hajnalán, mikor az állatban megjelent az ember, azaz az öntudat szikrája, ugyanaz a fokozatos fejlődés vette kezdetét, amelyet a csecsemő megszületésétől a gyermeklélektan megfigyelt. A két folyamat annyira hasonló, hogy tulajdonképpen egyiket a másik ógiájára használhatjuk, és elméletileg feltételezhetjük, hogy az ember, mint öntudatossá vált állatfaj egyetemesen ugyanazokat a könnyebb-nehezebb fejlődési szakaszokat járja be, mint az egyén. Ezt a folyamatot mélylélektani kifejezéssel individuációnak nevezik, amelynek a célja az öntudatos egyéniség és közösség megvalósulása.

Figyeljük meg: az EMBER szó nemcsak egy fajt, hanem egy eszmét is jelent: ennek a fejlődésnek a végső célját.

Embernek lenni nehéz. Mindig meg kell felelni valami külső elvárásnak, ami állandó lemondással jár. Ezt már megtanulta az ősember is, mikor állati ösztönén uralkodni kényszerült. Jutalma a közösség és egy olyan biztonság, amely kezdetben alig volt több, mint a körülötte lévő állatoké. Így mindig visszavágyott az állatok szabadságára, irigyelte, csodálta és félte korlátozatlan ösztönös képességeiket. Emberként többnek tartotta magát, ugyanakkor hiányosnak. Így ami emberségéből megvalósulatlan maradt – a tudatossággal társult ösztön-erő – az mítoszok hőseiben, eszmékben és eszmei világokban öltött testet.

Ilyen a keresztény mítosz is az Éden-kerttől Isten országáig. Ebben hitt Dávid Ferenc, aki szerint az ember megteremtésének drámája két felvonásból áll: a testi és lelki teremtésből, amely mögött ott áll a kezdet és a vég: a végső egység.

Hiszen végső soron egyek vagyunk testben és lélekben, a megértés és a mélyebb kapcsolat reménységében. Ez az igazság. És ez az igazság ebben az ellentmondásos folyamatban, amit reformációnak nevezünk, valahol, valamikor önmagunkká és szabadokká tesz.

Gazdag Árpád
Budapest, Belvárosi templom, 2010. augusztus 8.
----
1  József Attila: Nem én kiáltok
2 Erich Fromm: Olyanok lesztek, mint az Isten, Akadémiai Kiadó, 1996., 55-56. oldal, szabadon idézve.

comments powered by Disqus