Fülöp László: Polak, wenger dva bratanki
Anyám elmondta, milyen büszke volt a magyarokra, akik menedéket adtak a túlnyomó katonai erő ellen küzdő lengyel barátainknak.
Amikor kisgyerek voltam, s még a kécskei piactér mellett laktunk, Anyám - aki nagyon szépen zongorázott és gyakran magához vett énekelni, több népdal és operett-dal után a magyar himnuszt, majd azután mindjárt elsőnek a lengyel himnuszt tanította meg nekem. Még ma is emlékszem a himnusz szövegére és dallamára. Anyám akkor elmondta, milyen büszke volt a magyarokra, akik menedéket adtak - hogy mennyinek, már nem emlékszem - a túlnyomó katonai erő ellen küzdő lengyel barátainknak. Persze, bár akkor lengyelt még soh'se láttam, én is büszke lettem a lengyelekre és a magyarokra is.
Érdekes és emlékezetes esményben folytatódott ez csaknem 60 évvel később. 1999 tavaszán a NATO felállitásának 50-ik évfordulóján bevették Cseh-, Magyar-, és Lengyel-országot a NATO-ba. De ezt megelőzte több évi lobbizó-munka, amiben az amerikai magyarság is kivette részét. Talán nem torzítok, ha azt mondom, a leghatásosabb munkát a Magyar Amerikai Koalició (HAC) végezte, elsősorban Lauer Edit és Koszorús Feri vezetésével. Itt Minneapolis-St.Paul-ban is létezett egy etnikus koalició, amelyben kb 1996-tól dolgoztak együtt cseh-, lengyel- és magyar-amerikaiak. A Minnesotai Magyarok(MM)tól, Ágnes feleségem (aki '98-elejétől a MM elnöke is volt), Dr. Gallo Tibor és én. Életünk többi részében összesen nem gyűjtöttünk annyi aláírást, vagy írtunk annyi levelet politikusoknak, mint 1998-ban. Munkánkhoz sok információt kaptunk Washingtonból, elsősorban a HAC-tól. Egy kis(?) extra büszkeséggel hadd említsem meg, hogy Kalifornia mellett Minnesota volt az egyetlen állam, amelynek a törvényhozó testülete (Legislature) megszavazta az állam ajánlását szenátorai felé, hogy támogassák az USA Szenátusában a három ország befogadását. S ebben a mi helyi koaliciónknak nagy szerepe volt.
Az USA Szenátus szavazatát követte más NATO tagállam szavazata, s '99-ben mi végre szabadabban lélegeztünk: ha már NATO tag lett Magyarország, nem jönnek vissza az orosz csapatok!
A NATO sikert megünnepelni több ünnepi rendezvényt szerveztek Washingtonban, s mi is kaptunk meghívót a HAC vacsorára, amit az egyik jelentős épület udvarában felállitott, hatalmas sátorban tartottak meg legalább 250 embernek. Itt, Ágnessel a tizes asztalok egyikéhez kerültünk. Mivel sokan tolongtak az elismeréseket osztó mikrofon körül, enyhe bosszankodásomra, nekünk hely a széleken jutott. Igy mi ketten magyarok 8 kaliforniai lengyel-amerikai közé kerültünk, a California Ethnic Leadership Council tagjai közé. Fanyar mosollyal nyújtottam kezet az ülésünkhöz legközelebbi lengyelnek, de - gondoltam magamban - nyugi, hát csak barátok, majd csak megleszünk, hisz' biztosan beszélnek angolul is, mert nem volt kedvem egy egész este kézzel-lábbal mutogatni. Ágnes is kezet nyújtott a kerek asztal másik irányába, s meglepetéssel hallottam: "Kezét csókolom, kedves nagyságos aszonyom!" (az egyes "sz" nem hibás, így mondta). S még a boka-koccanást is lehetett hallani, amint az egyik lengyel, meghajolva, kezet is csókolt Ágnesnek. Amint a további beszélgetésből kiderült, pilótatiszt volt a lengyel hadseregben, s amikor a német-orosz támadások intenzitása alatt, 6-hét hősies küzdelme után a hadsereg szétesett, ő sok katonával együtt Magyarországra menekült. Miskolciak rejtegették kb 2,5 évig, amikor is magyarok segítségével, az országon és Ausztrián keresztül, több lengyellel együtt Svájcba szökött. Ő volt az első Magyarországra menekült lengyel katona, akivel találkoztam.
Én is felengedtem, s elmeséltem asztaltársainknak, hogy bizony én Anyámtól a magyar után elsőnek a lengyel himnuszt tanultam meg, majd elkezdtem dúdolni - magyar szöveggel - a himnuszukat. Persze mind felálltak és átvették a dallamot, egyik-másik a szemét is megtörölte, s attól kezdve nemcsak kézfogások, de ölelgetések is követték a további ismerkedési gesztusokat. A vidám hangulat kibontakozását látva, üvegek pukkanását hallva, még figyelmeztettem is Ágnest (magyarul), hogy ne igyunk sokat, mert vissza kell jutnunk a hotelbe. Egyszercsak a mellettem ülő magas lengyel felállt, kezében telt poharat emelve, felszólalt:
"Long live Hungary!"
Hát erre inni kellett - fenékig a poharat.
Leült, s újra töltöttek mindenkinek. Ujdonsült barátunk újra felállt, emelve poharát:
"Long live Poland!"
Hát erre újra inni kellett - s újra fenékig a poharat.
A rutin folytatódott. Hangadó barátunk újra magasra emelte telire töltött poharát:
"Long live the United States!"
Hát erre újra inni kellett. Megpróbáltam csak félig inni ki a poharat, mire több lengyel szemrehányóan nézett rám, erre észbe kaptam és sietve befejeztem a poharat. A lengyelek barátságos, kellemes társaságnak bizonyultak. Azt hiszem, a következő poharat a lengyel-magyar barátság örökkévalóságára ürítettük. Ezután meg sem mertem próbálni, hogy ne az utolsó cseppig igyam ki a poharat. A lengyelek belejöttek, s egyre emelgették poharaikat erre vagy arra az ünnepi okra. A többi ürügyre nem is emlékezem, de nekünk is állandóan töltögettek... Már csak azt reméltem, hogy Ágnes - akinek körvonalai egyre bizonytalanabbak lettek - megszívlelte a figyelmeztetésem és legalább ő nem ivott. Valószínűleg megőrizte lélekjelenlétét, mert valahogyan visszajutottunk a hotelbe.
Az estnek erre a részére már nem emlékszem.
comments powered by Disqus