Fey László: Menni, maradni?
A kivándorlást elősegítik a vészmadarak is. Azok, akik a valóban meglevő bajokat eltúlozva tálalják, végveszélyről, nemzethalálról, kilátástalan helyzetről huhognak. Akik azt hajtogatják, hogy semmit sem haladtunk, csak morzsákkal szúrják ki a szemünket, helyzetünk napról napra rosszabb. Akik azt állítják, hogy közösségünk vezetői áruló gazemberek, és román érdekeket szolgálnak. Aki ezt elhiszi, igyekszik innen elmenekülni.
Nem segítik elő az itthon maradást azok, akik a románsággal szemben előítéletes álláspontot hirdetnek, bizalmatlanságot keltenek, bármilyen együttműködést eleve elutasítanak, bármely szükséges kompromisszumot elítélnek. Nem tagadható, hogy demokráciánk még fejletlen. Sok sérelem, igazságtalanság, diszkrimináció éri még közösségünket, de „etnikai tisztogatásról", „kulturális genocídiumról" beszélni erős túlzás.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának óhajtott átszervezésével kapcsolatban felvetődött a romániai magyarság jövőképének kérdése is. Nemzeti identitásunk megőrzésére két lehetőség ígérkezik: vagy megmaradunk szülőföldünkön, megőrizve nyelvünket és ápolva kultúránkat, vagy áttelepszünk Magyarországra. A közbeszéd az első alternatíva mellett száll síkra, de megfogalmazódott olyan feltevés is, hogy mind a román, mind a magyar államnak a második megoldás volna az érdeke, ha nem is mondják ki hivatalosan. Románia megszabadulna egy – sokak számára – kellemetlen kisebbségtől, Magyarország pedig megoldaná a népességcsökkenés problémáját. Trianon után többször felvetődött a lakosságcsere ötlete, de ez nagy és fájdalmas megrázkódtatással járt volna. A mostani elképzelés szerint ez fokozatosan, szinte önkéntesen, de egyoldalúan valósulna meg.
Nem bocsátkozom találgatásokba, hogy ki miként gondolkozik minderről, már csak azért sem, mert a kérdést nem egyének, hanem a társadalmi mozgás objektív törvénye dönti el. Jóslatot sem kockáztatok meg arra nézve, melyik alternatíva valósul majd meg. Tény, hogy kitelepedés volt, van és lesz, a kérdés csak az, milyen méretű. Ezért érdemes megvizsgálni, milyen tényezők segítik elő, illetve csökkentik.
Az áttelepedésre leginkább az csábít, hogy Magyarországon magasabb az életszínvonal, jobban lehet keresni, bár ott sem fonják kolbászból a kerítést, és a forintokért keményen meg kell dolgozni. Az anyagi szempont még sok lelkész, tanár, orvos szemében is prioritás, akiktől pedig elvárnánk a sokat hangoztatott népszolgálatot. Kulturális szempontból is jobb, változatosabb az ellátás, könnyebb magyar könyvekhez, sajtóhoz, színházhoz, filmekhez, tévéhez hozzájutni. Ez tagadhatatlan, de meg kell jegyezni, hogy ezen a téren nálunk is sokat javult a helyzet.
Sokan azért telepedtek ki, hogy a gyermekeik magyarul tanulhassanak. Ez is komoly érv, de nem döntő; egyrészt, mivel itthon is egyre több lehetőség van erre, másrészt, mert nem ördöngösség megtanulni egy nyelvet. Az iskolázás sok fiatal áttelepedéséhez vezetett. Aki magyarországi egyetemen végzett, és bedolgozta magát egy témakörbe, azt a tanára szívesen visszatartotta, állást kínált fel neki. Sokan magyar állampolgárral kötöttek házasságot és ott maradtak. Mindezt nem is lehet elítélni, de az „agyelszívást" korlátozni kellene. Egyrészt azzal, hogy nem teljes, hanem csak egy-két éves részképzésre kellene kiküldeni a fiatalokat, és csak olyan szakra, amit itthon nem tanulhatnak magyarul. Másrészt az ösztöndíjat kölcsön formájában kellene nyújtani, azzal a feltétellel, hogy ha itthon 5 évet dolgozik a szakmájában, nem kell visszafizetnie.
Többnyire indokolatlan, hogy a gyermekek Magyarországon végezzék az általános vagy középfokú tanulmányaikat. Ez akkor harapódzott el, mikor a magyarországi iskolák a tanulók létszáma szerint kapták a támogatást. Ezek intenzív toborzást folytattak a határokon túl, miközben a mi iskoláinkban osztályok szűntek meg gyermeklétszám hiányában. Az áttelepülő fiatalokat gyakran követik a szüleik is, pedig többségük nem szívesen megy, nem tudják megszokni az új, számukra idegen környezetet, de hát nincs mit tenniük, nem maradhatnak otthon, támasz nélkül. 1990 fekete márciusa után sokan félelemből hagyták el hazájukat. Egyesek okkal, mások csak a kitört pánik hatására, amelyet a hatásvadász zsurnalisztika még sokáig táplált. Emlékszem olyan újságcikkekre, amelyek az új egyenruhában megjelent csendőrökkel, a város felett elrepült helikopterekkel ijesztgettek.
A kivándorlást elősegítik a vészmadarak is. Azok, akik a valóban meglevő bajokat eltúlozva tálalják, végveszélyről, nemzethalálról, kilátástalan helyzetről huhognak. Akik azt hajtogatják, hogy semmit sem haladtunk, csak morzsákkal szúrják ki a szemünket, helyzetünk napról napra rosszabb. Akik azt állítják, hogy közösségünk vezetői áruló gazemberek, és román érdekeket szolgálnak. Aki ezt elhiszi, igyekszik innen elmenekülni.
Nem segítik elő az itthon maradást azok, akik a románsággal szemben előítéletes álláspontot hirdetnek, bizalmatlanságot keltenek, bármilyen együttműködést eleve elutasítanak, bármely szükséges kompromisszumot elítélnek. Nem tagadható, hogy demokráciánk még fejletlen. Sok sérelem, igazságtalanság, diszkrimináció éri még közösségünket, de „etnikai tisztogatásról", „kulturális genocídiumról" beszélni erős túlzás.
Végül az áttelepedést megkönnyítené, ezzel elő is segítené a sokat vitatott kettős állampolgárság is. Ahhoz, hogy magyarnak érezzem és valljam magam, nincs szükségem semmi papírra. De ha valakinek magyar állampolgársága is van, könnyen gondol arra, hogy át is telepedjék, még ha eredetileg nem is állt szándékában.
Mi az, ami az embert a szülőföldjéhez köti? Jó részt érzelmi szálak. Hasznom nincs belőle, de itt vagyok otthon, itt érzem magam jól. Itt vannak a szüleim, rokonaim, barátaim (sírjai), az itteni tájszólást érzem szépnek, ízesnek. Ide köt az a falu, város, amelyben születtem, illetve amelyben eddigi életemet leéltem. Ismerősök az emberek, a kövek, a tájak, még az időjárás is. Tulajdonképpen valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan erő tart vissza attól, hogy elvándoroljak.
Elég lesz-e ahhoz, hogy másfélmillió embertársamat is itthon tartsa? Nem jósolok.
comments powered by Disqus