Csoóri Sándor: Szétszóródás közben
"...a mai párbeszédünk, amely a kinti magyarság és a hazai magyarság új történelmi viszonyáról folytat eszmecserét, csak akkor lesz termékeny, ha minden gondolatunk alatt..."
Amikor hónapokkal ezelőtt megtudtam, hogy a Genfben élô magyarok latin elnevezésü baráti köre idehaza, Magyarországon akarja megtartani ötödik nagytanácskozását, amelyet egyúttal búcsúfellépésnek is szán, a félredobbanó szív zavarában egyszerre éreztem örömöt és rosszkedvet. Emelkedettséget és aggodalmat.
A két belsô hang közül az élénkebb azt súgta: végre! nagyszerü! Igy van ez rendjén, hiszen a törtenelmi jóvátétel is azt kívánja, hogy a politikai rendszer összeomlása után és az ezzel kapcsolatos erkölcsi okok megszünésével a számüzetésbe kényszeritett gondolatoknak is haza kell térniük. Haza a tankokkal s véres botokkal kiüldözött igazságoknak, tudásnak, meghittségeknek és érzelmeknek is. S ha ôk, a genfiek kezdték elôször szimbolikus gesztussal "visszatelepíteni" a közös gondolkodás mühelyét, hát jöjjenek, üljenek itthon is közénk, mérgelôdjenek és mosolyogjanak, igyák velünk a soproni és a hegyaljai bort, s az éveken át csak kint zajló magyar-magyar párbeszédnek idehaza is teremtsünk alkalmat s akadémiai rangot. És ha már ez így történik, legyen ez az elsô alkalaom jelkép erejü találkozás, ahonnan a világon élô minden magyarnak megüzenhetjük, hogy az emigrációs idôszámitás lejárt, új korszak kezdôdhet el a naptárakban, és az idegekben egyaránt.
A másik hang, a csöndesebb, a szorongóbb, a disszonánsra fogékonyabb azonban mást súg. Azt súgja: jó, jó, örüljünk, hogy vége a butaságban és iszonyban fogant korszaknak, a karambolozó történelem botránysorozatának, de még örömünkben sem hamarkodjunk el semmit. Ha mindenki siet is, mi ne siessünk. A fogságból hazatérô, kiéheztetett katona sem eshet neki rögtön a ropogósra sült kacsahúsnak, bármilyen csábitó is, mert mohóságába könnyen belehalhat. Vajon nem ilyen, negyvenéves fogságból hazatérô lelkek vagyunk-e mindannyian, a történelem távlatából nézve?
Történelmi távlat?
Napjainkban túl gyakran emlegetett fogalom szóban és írásban is. Már-már újságírói fordulat, pedig megtanulhattuk volna, hogy esemény mindenbôl lehet, ami lejátszódik az életünkben, de történelem csak abból, amit átjárt, átitatott a gondolkodás.
Ha elfogadjuk ezt a tételt, nyomban kétségbe is eshetünk magunktól, mert például az értelmiség nyüzsgô élgárdája a korszakváltás utáni új helyzetben leginkább talán a történelmi ihletet engedte magából elpárologni. Csupán a politikáét ôrizte meg. Pedig ha valamit, az ötvenhatos forradalom ezt a gondolatot alaposan belénk sulykolta, hogy abból lehet csak távlatos ügy, történelmi fejlemény, amiben az egész ország, sôt különbözô szinteken és fokozatokon az egész magyarság részt vehet.
Az elmult másfél évben, de különösen az elmúlt hetekben valami hasonlónak kellett volna a nemzet életében kibontakoznia.
Sajnos, épp az ellenkezôje történt. Szellemi-lelki kitágulás helyett bezárkózás. A fölserdült pártok - a nagyobbak és a kisebbek is - arról álmodoztak, hogy majd tömegek állnak mögéjük. A helyhatósági választások két fordulójában azonban - minden eddiginél csüggesztôbben - kiderült, hogy több az árnyék mögöttük, mint a lélegzô ember. Hatvanöt százalékos távolmaradás! A passziv rezisztencia klasszikus pillanataiban sem álltak sokkal többen szembe egy idegen erôvel, mint most, a megújulást hirdetô, hazai pártfogókkal!
Akadhatott volna-e nagyobb gombóc, undokabb halszálka a torkunkon?
Aligha.
Tudom, jó volna ezt az egész eseményt elfelejteni, megkerülni, vagy legyinteni rá cinikusan, de nem tehetjük. Hisz most, ezekben a napokban, ez az idôszerü botrány, amely riasztó tüneteivel túlmutat a folyékony jelen idôn, s mindnyájunk sorsát meg fogja a jövôben határozni.
Mi is történt velünk valójában? Rövidre fogva az, hogy egy okosan kikínlódott szocializmus és pártállam utáni történelmi helyzetet eddig az istenért sem sikerült a magunk hasznára átfordítanunk. Szervezkedtünk, szónokoltunk, érveltünk érte sápadásig és mégse! Vajon miért? Talán mert ostobák vagyunk, és gyakorlatlanok? Talán mert az elôzô rendszerben megtartónk nem a hit volt, hanem a tagadás, és hiányzik belôlünk az alkotás lendülete? Netán Európától elvadult mucsaiak vagyunk? Vagy éppen ellenkezôleg: túlságosan "értelmiségiek", akik a politikatudományok s jogfilozófiák magaslatait járjuk, és az ész helyettesiti bennünk a lelket is?
Vannak akik az elsietett korai pártoskodást és az ebbôl kirobbanó, csúnya hatalmi harcot okolják mindenért, bizonygatván, hogy a több part léte Magyarországon egyelôre még csak számtani tény, s nem organikusan müködô többpártrendszer. Vitathatatlan, hogy ez a szervezetlenség is belejátszik kudarcainkba, de szerintem, ez is inkább következménye valaminek, s nem pedig oka.
Az én kiindulásom alapvetôen más.
Én abból az egyszerü - már-már leegyszerüsített - józan gondolatból indulok ki, hogy a történelmi fordulatot csak olyan nép, csak olyan nemzet tud a saját érdekében kihasználni, amelyik belül erôs. A gyöngék sodródnak, tiblábolnak, október tizenötödikés kiugrásokkal próbálkoznak, s moralizálnak akkor, amikor cselekedniük kéne, s meglódulnak akkor, amikor épp önvizsgálatot kellene tartaniuk.
Azt, hogy a legutolsó idôkig mitôl gyöngültünk el, kívülrôl tudjuk. De hogy mitôl nem voltunk képesek megerôsödni, azt már nem annyira.
A magyarázatért vissza kellene hátrálnom Adyhoz: A szétszóródás elôtt cimü verséhez. A kulcsszó már ott van magában a címben: szétszóródás. 1914 januárjában ez még csak biblikus jóslat s költôi elôeérzet volt, azóta egy-két nyugalmasabb történelmi pillanattól eltekintve - folyamatos állapot. Legtragikusabban Trianonnal kezdôdik el a folyamat, a három és félmillió magyar leszakadásával, aztán a második világháború embertékozlásával folytatódik, szörnyü széthömpölygésükkel minden irányba, és végül az 56-os emigráció életet s igazságot mentô kényszerével.
De azt hiszem, itt az ideje, hogy néhány lépcsôfokkal még mélyebbre ereszkedjünk. A szétszóródás fogalmát én már rég nemcsak a világban szétszóródó magyarok sorsára vonatkoztatom, hanem a határainkon belül szétszóródókéra is, amely tán nem olyan bibliás, de bizonyos értelemben megrenditôbb mint az elôbbi. Ugyan mi másról árulkodnak az öngyilkosokról készitett statisztikák, ha nem a szétszóródás lidérces folyamatáról? Mi másról az alkoholistáink világranglisa adatai vagy az ijesztô népességfogyásé? S mi másról az, hogy tehetetlenek vagyunk, s már unjuk ezeket az adatokat?
S mit mondhatunk akkor még az érzelmi-szellemi-tudati szétszóródásról, amely átlábolhatatlan sivatagokkal: önzéssel, gôggel, hamiskodással, rögtönzött gazdasági kizsákmányolással választja el egyik embert a másiktól? Hetvenöt évvel ezelôtt Ady Komp-országnak nevezte el az akkori idôk Magyarországát, mi a magunkét mozaik- vagy cserépországnak nevezhetnénk, hisz az elmúlt évtizedekben óriási arányúvá vált ez a belsô szétszóródás. Hány összeszámolhatatlan magány a városokban s a vidéki Magyarországon! Kicsit talán mindenki magára maradt, jobban a lehetségesnél. Beteg ország? Tudom, romantikusnak, sôt finitistának hangozhatott az ilyen kijelentés, de még a ny?glôdô reform éveiben, sôt saját ellenzékiségem tudatában is egyre határozottabban azt kellett gondolnom: Magyarországon nem az a fôkérdés, ki gyôz a politikában, hanem, hogy mi lesz gyorsabb: a lelkek újjáélesztése-e vagy a lelkek pusztulása?
A kérdés még a rendszerváltás után sem dôlt el megnyugtatóan. Hit- és gondolattartalékok nélkül él ma is a lakosság legnagyobb része. Más szóval: nem csak anyagilag adósodtunk el, hanem erkölcsileg és tudatilag is. Önérzet? Biztonságérzet? Öt napig ha kitartana! Elég lenne egyszer csak pár napra megszakítani a tévéadásokat, a rádióközvetítéseket, kitörne az országban a létbizonytalanság. Magukra, a maguk kiérlelt meggyôzôdésére csak igen kevesen mernének támaszkodni.
Sokáig töprengtem, hogy történelmi s köznapi szétszóródásunk tapintatlan vizióját szabadjára engedhetem-e ebben a teremben. Végül úgy döntöttem: újjászületésünket nem kezdhetjük tapintattal, se mellébeszéléssel. Jól tudom én is, hogy politikai életünknek vannak reménykeltô folyamatai, amelyeket már csak a párbeszéd kedvéért is meg kellett volna említenem, de magával a nyomakodó reménnyel vitázva is azt állítom: ma egyetlen kérdés elôz meg minden más kérdést: laza, félnemzeti létünkbôl végre igazi nemzetté tudunk-e válni? A tizenötmilliónyi magyar emlegetése ama bizonyos szellemi hazában mindaddig serkentô eszme s toborzó utópia volt, amig ezt egy nemzetietlen kormánnyal kellett szembefordítani, de rögtön utána operettáriává válik, ha nem tudjuk megtölteni a gyakorlatias és metafizikai tartalommal. Egy tipródó, egy szétfolyó, egy vakaródzó ország lehet-e kohéziós erôközpont? Lehet-e mágnes, amely a Svájcban, Clevelandben és Csallóközben élô magyar vonzalmait magához rántja? Ady a föntebb emlegetett versében szemünkre hányja, hogy még a Templomot sem építettük föl, de akik ma azt hiszik, sôt azt hirdetik az újságokban vagy a Parlamentben, hogy a fölépülô demokrácia helyettesíti ezt a Templomot, szánnivalóan tévednek. A magyarság - akárhogyan vélekedjenek vagy vélekedjünk is róla - történelmi képzôdmény s jelentôsége jóval több, mint amit rossz vagy elviselhetô társadalmi állapotai mutatnak. Sajnos, dühöng nálunk egy "nemzeti ateizmus", amely úgy gondolja, hogy a szocialista jelzôhöz hasonlóan a nemzeti és a magyar jelzô elôbb-utóbb fosztóképzôvé válhat. "Úgy véljük - hangzik az egyik ilyen "ateista" véleménye -, a nemzeti tudat fogalma egyszerüen értelmetlen, csak társadalmi, egyéni és közösségi tudat lehetséges, s ennek részeként lehet szó azokról a tudattartalmakról, amelyek egy kulturális történeti (esetleg: földrajzi-etnikai), azaz nemzeti közösséghez kötnek minket."
Vita helyett csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a világban szétszórt zsidóságnak kétezer éven át a Siratófal és a Tóra jelentette azt, amit rosszhazájú népeknek a százféle érzelembôl, tudásból, tragédiákból összegyúrt nemzet fogalma jelent. Sajnos Siratófalunk - Mohácstól Trianonig és tovább - nekünk is több van, de Tóránk - mint a háborúban kidobált könyvek - széttépve, darabokban.
Azt gondolom, hogy a mai párbeszédünk, amely a kinti magyarság és a hazai magyarság új történelmi viszonyáról folytat eszmecserét, csak akkor lesz termékeny, ha minden gondolatunk alatt, mint egy mélyhegedü kitartott hangja, szétszóródásunk tudata szól s fölötte pedig több szólamban a reményé hogy nekünk is, mint a szerencsétlen sorsú nagy költôknek, a veszteségeinkbôl kell építkeznünk.
(1990 - published in "Nappali hold" by Püski, Budapest, 1991)