Elmélkedések

Az iraki konfliktus és ami mögötte van

Érthető, hogy akik megtapasztalták a háborúk borzalmait, azok nem háború-pártiak. Az Egyesült Államok polgárai tavaly szeptember előtt csak híradókból, a képernyőről és katonáik elbeszéléséből ismerték a háborút, a polgári lakosság szenvedéseiről nem volt közvetlen tapasztalatuk. Az európaiak azonban két szörnyű világháborúra emlékeznek. Mi magyarok még többre, a háborúk következtében bekövetkezett hatalmas területveszteségekre, szülőföldjükről elűzött százezrekre, a fronton elesett, a hómezőkön megfagyott, a gázkamrákban vagy a hadifogságban elpusztított egy millióra. Az elmúlt fél évszázadban a Közel-Keleten volt sok háború, véres forradalom, számtalan gyilkos és öngyilkos merénylet. Épeszű ember ott sem kívánhat mást, mint békét. De mi adhat esélyt a békének?

Nehéz döntések előtt állnak a kormányok, a politikai pártok, az állampolgárok. Nálunk is kiéleződtek a viták, mi legyen az álláspontunk, mit tegyünk a jelenlegi, háborúval fenyegető helyzetben. Fontos, hogy ne érzelmek, előítéletek és politikai divatok, hanem érvek és tények alapján jussunk olyan eredményre, amely egyaránt megfelel saját érdekeinknek és szövetségesi kötelezettségeinknek.

A Közel-Kelet válsága, lényegében az arab-izraeli konfliktus sok évtizedre megy vissza. Eldönthetetlen és értelmetlen, hogy kit illet meg az elsőbbség az általunk Szentföldnek nevezett területen, hogy ki kezdte a fegyveres harcot, ki a terrorista, s ki a hős. Egy bizonys, Izrael a sivatagot szinte paradicsommá varázsolta, s ebből sokat profitált az arab lakosság is, amíg --döntő mértékben az 1967-es háborúban megszállt arab területeke létrehozott izraeli telepek miatt -- újra föl nem lángolt az "Intifáda," az arab gerilla-háború. A konfliktusban Amerika hosszú időn át becsületes közvetítő, "honest broker" próbált lenni. Miközben mindig hangsúlyozta, hogy az adott térségben Izraelt tekinti legmegbízhatóbb szövetségesének és az egyetlen valódi pluralista demokráciának, nagy erőfeszítéseket tett Izrael és a palesztínai arabok közötti kompromisszumos béke érdekében. Izrael mellett számos arab országot részesített és részesít sokoldalú támogatásban, Egyiptomot kiemelten. Sajnálatosnak tartom, hogy a Bush-kormányzat Sharon izraeli miniszterelnök nagyon is vitatható, a legtöbb ország által erősen bírált politikájával ennyire azonosul, noha korábban az Egyesült Államok a megbékélést kereső politikusokat, Rabint, Pereszt, majd Barakot támogatta. Noha Bush elnök is gyakran hangoztatja, s bizonyára így is van, hogy politikája nem arab- és Iszlám-ellenes, nyilvánvalóan nehéz elfelejteni, hogy világszerte milyen sok arab és mohamedán fogadta ujjongva a szeptember 11-i terrortámadás hírét, most pedig a Columbia űrsikló tragédiáját. Az elnök úgy véli, hogy az Amerikát is elért nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben csak két oldal van, "aki nincs velünk, az ellenünk van." Miként Churchill és Roosevelt a II. világháborúban, a fő veszéllyel szemben Bush is kész szövetkezni nem demokratikus országokkal is.

Pillanatnyilag a nemzetközi élet egyik kulcskérdése az Irakkal szembeni fellépés ügye. Az Irakot 1979 óta irányító Szaddám Huszeint hét évvel ezelőtt (ellenjelölt nélkül) 99,96 százalékos aránnyal erősítették meg tisztségében, pár hete az eredmény a 100 %-ot is elérte. Minden diktátor visszataszító, veszélyes, eltávolítása kívánatos. Nem örültünk volna, ha Rákosi és társai nemzetközileg elismert rémuralmi rezsímjét a Nyugat katonai fellépéssel eltávolította volna? Szaddam Huszein azonban több mint egy a saját népét is brutálisan elnyomó diktátor. Nagy valószínűséggel hallatlanul veszélyes tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, azokat már több ízben (Irán, illetve saját kurd lakossága ellen) be is vetette, s az érvényes ENSZ-határozatokat semmibe véve 1991-es katonai veresége után nem számolta föl azokat, sőt feltehetően újabb, még veszedelmesebb fegyverek kifejlesztésére törekszik. Ezzel nemcsak szomszédait, de az egész világot fenyegeti. Powell amerikai külügyminiszter február 5-én az ENSZ-ben újabb terhelő adatokkal szolgált az iraki rendszer belső elnyomó mechanizmusáról, veszedelmes hadieszközeiről és gátlástalan hazudozásáról. Mi a kommunizmusból ismerjük az ilyen magatartást. Amerika kész vezető szerepet vállalni az iraki diktátor eltávolításában, amennyiben az nem hajtja végre vállalt kötelezettségeit és nem szűnik meg súlyos nemzetközi veszélyforrás lenni. Az európai országok egy része, élén Francia- és Németországgal, egyelőre nem támogatja a katonai beavatkozás gondolatát, még bízik abban, hogy az ENSZ békés úton meg tudja oldani a problémát, érvényt tud szerezni a tömegpusztító fegyverek megsemmisítését előíró BT-határozatnak.

Magam is őszintén remélem, hogy a válságot háború és az azzal járó rengeteg kockázat nélkül meg lehet oldani, és kívánom az erre irányuló politikai erőfeszítések sikerét. Nem osztom azonban azt az itthon is terjedő véleményt, amely elítéli az amerikai kormány Irakkal szembeni irányvonalát, a régi kommunista propagandát felelevenítve azt kizárólag olajéhséggel, illetve egy új imperializmussal magyarázza, sőt a globalizációt bírálva lényegében Amerikát teszi felelőssé majdnem az összes világproblémáért.

Ahogy a Heti Válasz szept. 29-i számában írtam az Amerikát nagyon nem kedvelő amerikai magyar professzor, Molnár Tamás cikkére válaszolva, az Egyesült Államok úgy viselkedik, mint a jó cserkész: ahol tud, segít. A II. világháborúban megmentette a világot a náci őrülettől, önzetlenül megvédte Koreát az északiak agressziójától, ugyanezt próbálta - sajnos sikertelenül - Vietnamban, de a hidegháborút - a lengyelek és a mi hathatós közreműködésünkkel - megnyerte és így elősegítette Közép- és Kelet-Európa szabadságának a visszanyerését. De ha bárhol földrengés, árvíz, más katasztrófa történik, akkor is Amerika kormánya és népe szokta a legtöbb segítséget nyújtani. Persze Amerika múltbeli és mai külpolitikájában (ahogy más államokéban is) van bőven bírálni való és egy őszinte szövetségesi viszonnyal ez megfér - ahogy évtizedek óta látjuk is a nyugati szövetségen belül.

Pár éve az Európai Unió azért aggódott, hogy Amerika izolácionizmusba fordul, kivonul Európából, feloszlatja a NATO-t, most az ellenkezőjétől, Amerika túlzott nemzetközi aktivitásától fél. Elítélendő-e azért Amerika, hogy vezető szerepet vállal egy mindnyájunkat érintő hatalmas veszélyleküzdésében? Azért, hogy saját fiai és leányai életét is kockáztatva kész megmenteni a világot a tömegpusztító fegyverektől? Szaddam ma talán még nem rendelkezik ilyeneket messzire is eljuttató szállítóeszközökkel, de erre törekedett és törekszik. Nagy kockázat ezt hagyni, s abban bízni, hogy majd megszelidül, vagy meghal és akkor a veszély megszűnik. A preventív háború nem új gondolat, jó és kevésbé jó ügyben sokszor folyamodtak ehhez nagy- és kishatalmak. Máskor meg utólag bánta a világ, hogy erre - az érthető békevágy miatt - nem került sor. Hitlerrel szemben az 1930-as években hiába javasolták ezt egyesek. Milyen tragédiákat lehetett volna megelőzni, ha a békéltetés, az appeasement helyett még idejében eltávolították volna a náci rendszert! De korábban, 1919-ben, az egész világot bolsevizálni akaró Szovjet-Oroszország esetében is lett volna létjogosultsága egy hatékony nemzetközi katonai akciónak. Ennek elsősorban az orosz nép látta volna előnyeit, nem veszített volna el sok tízmillió embert a bolsevista vezetők bűnei következtében. Az ENSZ-et nem a béke minden áron történő megőrzésére, hanem a nemzetközi válságok megoldására, szükség esetén az erő alkalmazására találták ki, csak a vétó és a tagság összetétele miatt e szervezet tehetetlen volt 1956-ban Magyarország ügyében, és oly sok más esetben, legutóbb Boszniában és általában a Balkánon.

Sokakkal együtt úgy vélem, hogy tizenkét éve nagy hiba volt helyén hagyni a megvert iraki diktátort. Akkor túl sokan féltek a következményektől, Irak felbomlásától, egy kurd állam létrejöttétől. Ma mennyiben más a helyzet? Szerintem az embertelen diktatúra fennmaradásánál minden megoldás jobb, és úgy vélem, hogy egy sikeres katonai akció után Irakban könnyebb lenne méltányos viszonyt teremteni a különféle etnikai és politikai csoportok között, mint a bonyolultabb etnikai összetételű és eltérő hagyományokkal rendelkező Afganisztánban. Az bizonyos, hogy Irakban az emberek nagy többsége, nemcsak a kurdok és a siiták, ha fél is a háborútól, de várja az amerikai és más felszabadítókat és a hazatérni akaró száműzötteket.

Természetesen mindent meg kell próbálni a helyzet háború nélküli megoldása érdekében, de ha ez a diktátor magatartása miatt meghiúsul, akkor nem lehet elkerülni az erő alkalmazását. Ha Európa saját jólétét és biztonságát féltve riad ettől vissza, akkor félő, hogy ezért mindnyájan igen súlyos árat fogunk fizetni. A szélsőséges iszlám fundamentalizmusnak csak elsőszámú célpontja Amerika, ellenségének az egész európai civilizációt tekinti. (Ezt mi, magyarok, már megtapasztaltuk a XV.-XVIII. században vívott önvédő háborúink idején.) Szeptember 11-e előtt gépeltérítések, emberrablások, merényletek sokasága mutatta a fundamentalisták gátlástalanságát. Sokan azt mondják, egy Irak elleni háború az egész Közel-Keletet lángba boríthatja. Sajnos lángban áll az már most is. Egy kelevénynek az eltávolítása meggátolja a folyamatos további fertőzést és elősegíti az egész szervezet gyógyulását. Arra is van esély, hogy az iraki diktátor bukása után Izrael - irreális és önveszélyes ambícióit föladva - visszatér Rabin politikájához, s arab szomszédaival kiegyezve idővel az egész térség gazdasági virágzásának motorjává válik.

Magyarországon a parlamenti politikai pártok között nincs ellentét Szaddam megítélésében és abban, hogy az iraki politikát változásra kell kényszeríteni. Abban van csak ellentét, hogy ennek érdekében mi milyen szerepet vállaljunk. Sajnálatos, hogy ebben a kérdésben a kormány nem kezdeményezett egyeztetést a külügyi bizottságban, vagy más pártközi fórumon. Személy szerint én attól nem félek, hogy hét, zömmel nem-szocialista NATO tagállam vezetőjéhez csatlakozva a magyar kormányfő veszélyezteti Európa egységes fellépését. Az EU közös külpolitikája mindig a tagállamok legkisebb közös nevezője, és ez ritkán megy túl a szép szavakon. Most azonban nagyobb tétről van szó, mint hogy ki mit mond az ENSZ-ben vagy Brüsszelben. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államok és az egyesülő Európa viszonya a tét.Az elmúlt években ez a viszony megromlott. Megszűnt a közös veszély, a szovjet fenyegetés összetartó ereje, és előtérbe kerültek mind az eltérő gazdasági érdekek, mind a hatalmi presztízs-szempontok. Az Európai Unión belüli ellentétek -- "nagyok - kicsik," északiak - déliek, gazdagok-szegényebbek, "atlantisták" - "eurokraták" -- gyöngítették az Amerikával szembeni pozíciót, amit persze az utóbbi jól ki is használt. Mindazonáltal a történelmi és kulturális szálak mellett az érdekeket tekintve is sokkal több köti össze Európát Észak-Amerikával, mint a világ bármely más részével. Békés és nyugalmas körülmények között tán megengedhető az a luxus, hogy hosszan vitázzunk arról, hogy egy békefenntartó műveletben részt vevő fegyveres erők a NATO vagy az EU nevében járjanak el, de a bajban nem lehet kétséges az együttműködés. Csak nem mindig könnyű egyetérteni, hogy baj van-e. Szeptember 11-én ez nem volt kétséges, és a szolidaritás nemcsak látványos, de őszinte is volt. Remélem, hogy a következő hetekben Európa és Amerika egységes álláspontot tud kialakítani nemcsak az Irakkal szemben követendő politikában, hanem képes lesz egy átfogó Közel-Kelet-koncepció megfogalmazására és egy megfelelően koordinált Irán-stratégia kidolgozására is. Az alapelvek tekintetében jórészt ma is megvan az egyetértés ezekben a kérdésekben.

Az elmúlt napokban kiderült, hogy az európai államok jelentős része, közte olyan jelentős hatalmak mint az Egyesült Királyság, Olaszország és Spanyolország, nem hajlandó szembemenetelni az Egyesült Államok Irak-politikájával. Németországban a tartományi választásokon súlyos vereséget szenvedett az Amerika-ellenes érzelmekre építő szociáldemokrata politika, amitől a zöld Joschka Fischer is elhatárolta magát. Jelentős francia flottaegység hajózik a Közel-Kelet felé, aligha Irak megsegítésére. Blair megpróbálja feltámasztani az entente cordiale-t Chirac-kal. Az európai "atlantisták" nemcsak Irak ügyében értenek egyet, nem csak egyértelműbben Amerika-barátok, mint a többiek, hanem más a víziójuk a világról, és ez - meglepő? - sokkal közelebb áll a magyar konzervatívok világképéhez, mint a baloldaléhoz. Tavaly május 1-én, amikor Orbán Viktort az American Enterprise Institute a Szabadság-díjjal tüntette ki és a magyar miniszterelnök hatalmas sikert aratott beszédével, mindenki azt látta, hogy Magyarország az Európa-barát atlantisták egyik éllovasa. Aznar, Berlusconi, a portugál és a dán miniszterelnök, de a jelenlegi német ellenzék is, nem beszélve a velünk együtt az EU-ba készülő többi európai országról, elkötelezte magát egy új atlantizmus mellett. Ha ettől eltérünk, akkor az "egyedül vagyunk" Oláh György-i önsajnáló állapotába visszük önmagunkat. Pedig ha csak a státustörvény körüli nemzetközi vitákra gondolunk, evidens, hogy milyen nagy szükségünk van a barátokra.

Az egész világnak érdeke, hogy Európa és Amerika ne távolodjon el egymástól, mert csak közösen képesek megoldani a nagy világproblémákat. Ez volt Antall József külpolitikájának az egyik alapelve, s emellett tett hitet az Új Atlanti Kezdeményezés 1996-os prágai kongresszusa, amelynek résztvevője és aláírója volt - többek között - Mádl Ferenc, Orbán Viktor, Martonyi János és

Jeszenszky Géza comments powered by Disqus