Sztáray Zoltán: Manzanar
A Los Angelestől mintegy kétszázötven kilométerre északra fekvő Owens Valleybe az idén a szokásosnál hamarabb köszöntött be a tavasz: a 395-ös autóút mindkét oldalát virágszőnyeg borítja. Még csak február végén járunk, ám szinte tobzódik a narancsszín pipacs, az ibolyaszínű vadlóhere, a sárga margaréta. Itt-ott feltűnik egy-egy Joshua tree - óriás yucca -, fakadó krémszínű virágfürtjeivel. Louis Yasudával, már Amerikában született, japán származású mérnökkel, aki három esztendőt töltött 1942 és 1945 között családjával együtt ezen a tájon, Manzanarba tartunk.
Manzanar spanyolul almás kertet jelent. Valamikor a múlt század utolsó évtizedeiben nagykiterjedésű gyümölcsösök voltak itt; az Owens folyó bő vize, a nyáron meleg, télen hideg, de mégis mérsé¬kelt éghajlat tette ezt lehetővé. Ám századunk húszas éveiben Los Angeles városa felvásárolta a környéket, a vizét csatornán a metro¬poliszba vezette. Nagyrészt kiszáradtak a fák, helyüket átvette a szárazságtűrő zsályabokor, néhol az embermagasságra is megnövő kaktusz. Lone Pine helység után elhagyva az autóutat, nyugat felé tartunk: képeslapra érdemes látványként tűnik fel előttünk a Sierra Nevada hófödte gerince, a majd 4500 méter magas Mount Whitney. Földúton haladva, néhány kilométer után Mr. Yasuda egy hatalmas szikla elött állítja meg az autót. Kiszállunk. A sziklán bronztábla, rajta jól olvasható angol szöveg: "A második világháború korai időszakában 110 000 japán származású személyt telepítettek ki az 1942. február 19-én kibocsátott 9066. számú rendelet értelmében. Manzanar, a legelső a tíz koncentrációs tábor között, szögesdróttal bekerítve és őrtornyokkal őrizve, mintegy 10 000, nagyobbrészt amerikai állampolgárságú személyt fogadott be. Reméljük, a hiszté¬ria, a fajüldözés és a gazdasági kizsákmányolás soha többé nem kél életre." Bár beteljesülne ez a remény - tehetjük hozzá.
Az emléksziklán túl, mintegy elzárva az utat, terméskőből épített őrház áll. Az ablakait, ajtaját már elhordták. Balról hatalmas épület. Mr. Yasuda magyarázza, ez az egykori előadó, gyülekező terem volt, most pedig a csatornát fenntartó vállalat őrzi benne a gépeit, szerszámait.
- Itt volt a tábor - mutat körül a karjával kísérőm -, a mi barakkunk, a 27-es, amott volt a sárgás virágú bokor helyén. Mielőtt szétnéznénk, tegyük tiszteletünket a temetőnél.
- Sokan haltak meg a táborban? - kérdezem.
- Sokan, hiszen sokan is voltunk.
A temető elején obeliszk-szerű emlékoszlop áll, rajta japán felírás, "I-Rei-To" - olvassa Mr. Yasuda és fordítja angolra: "A halottak emlékére". A sírok gondozatlanok, gazzal benőttek, besüppedtek. Némelyek maradványait a hozzátartozók másutt újra temették el. Hány sírt áshattak az esztendők során? - nem lehet megszámolni.
Leülünk az egyik terméskőből rakott falmaradványra, Mr. Yasuda mesél. Elmondja, hogy 1942. március 27-én rakták fel Long Beachen családját - apját, anyját és három testvérét vele együtt - egy katonai teherautóra annyi holmival, amennyit elbírtak s félnapi utazás után Manzanarban berakták őket egy félig kész, fából készült, kátránypapírral fedett, borított barakkba. Éppen ötven esztendővel ezelött, 1945. március 2-án engedték őket szabadon, ami azt jelenti, hogy összesen 1095 napot "szolgált" - amint mondja - a manzanari koncentrációs táborban. A félévszázados évfordulót nem lehet, nem szabad elfelejteni - teszi hozzá. Apja akkor 45 éves volt, az egyik kaliforniai, japán származásúakból összeállt halásztársaság tagja. Anyja 40 éves, ő éppen betöltötte a tizenötödik évét. A húga néhány évvel volt fiatalabb nála, a bátyjai két-két esztendővel idősebbek. Nem voltak jómódúak, de mindenük megvolt, a házukat már kifizették, szükséget sohase szenvedtek. Nemcsak ők, a gyerekek, de az anyjuk is Kaliforniában született s így az apjuk kivételével valamennyien amerikai állampolgárok voltak. Szomszédságukban főként japán származásúak éltek, de az amerikaiakkal sem volt soha semmi bajuk, ahogy az iskoláikban sem, mindig mindenki befogadta őket. "Egészen Pearl Harborig - csuklik meg a hangja -, de mi közöm volt nekem Pearl Harborhoz? Apámnak, anyámnak, a testvéreimnek? A százezernyi koncentrációs táborba hurcolt japán származású amerikainak?"
1941. december 7-én a japán légierő két hullámban orvtámadást intézett a Pearl Harborban állomásozó amerikai tengerészeti támaszpont ellen. A csendesóceáni flotta számos csatahajóját elsüllyesztették, avagy használhatatlanná tették, a repülőgép-állományt szinte megsemmisítették, a kikötő berendezéseit tönkretették. A támadás mintegy 2500 emberéletet, sokkal több súlyos sebesűlést követelt.
A hatóságok még aznap a szigeteken és az amerikai nyugati államokban, mint Kaliforniában, Oregonban és Washingtonban - tartva attól, hogy esetleges japán partraszállás esetén az ellenséget támogathatják - letartóztatták a Japánban született, iseinek nevezett egyéneket, akik valamilyen japán etnikai egyesületben tevékenykedtek. Néhány nap múlva az amerikai nyugati államokat katonai parancsnokság alá helyezték és felhatalmazták a hadsereget, minden jogi formaság nélkül eltávolítsa lakóhelyükről a japán származásúakat - akár amerikai állampolgárok is - és erre a célra építendő táborokba zárják. Az első internáltak 1942. március 18-án érkeztek meg Manzanarba. Ez év októberéig az általában lakatlan, avagy ritkán lakott területen felállított tíz koncentrációs táborban mintegy 110 000-en találták magukat szögesdrót-kerítés és géppuskával ellátott őrtornyok mögött. Felnőttek, férfiak, nők, gyermekek, csecsemők. Odahagyva házukat, otthonukat, jóformán mindenüket; szembenézve az ismeretlen jövővel.
- A Pearl Harbort ért japán támadás után minden megváltozott körülöttünk és megváltozott a mi életünk is. Amerikai barátaink, ismerőseink fanyalogva fogadták a köszöntésünket, az iskolában japoknak hívtak bennünket, a mellettem ülő fiú másutt keresett helyet magának - emlékszik vissza Mr. Yasuda. - Azután valamikor 1942 januárjában letartóztatták apánkat, aki csak egy hét múlva került elő. Kiderült, arról faggatták, mire használja a rövidhullámú rádióját, amit azután el is koboztak. Márciusban értesítettek bennünket, hogy a kitelepítési rendelet alá esünk. A halászhajót, amit apámék béreltek, egy másik, nem japán társaság vette át, anyám pedig igyekezett minden értékesebb holminkat eladni. Ám semminek sem volt ára. Azután egy kora reggel teherautó állt meg a házunk előtt, két sisakos, fegyvert viselő katona nem barátságtalan nógatása közben motyóinkkal felkapaszkodtunk rá és elindultunk az ismeretlenbe. Útközben még felvettünk néhány családot és valamikor kora délután érkeztünk meg ide - mutat körül Mr. Yesuda. A 27-es barakk egyik mintegy négyszer nyolc méteres helyiségét jelölték ki nekünk. Berendezése négy katonai vaságyból és egy ácsolt asztalból állt. Az ágyakon szalmazsák és két-két barna gyapjútakaró volt. Hatunknak négy ágy. Lerakodtunk s néztünk egymásra. Azután megtaláltuk az egyik barakkban a közös mosdót és a WC-t is. Az utóbbiban nem voltak fülkék, egymás mellett kellett elvégeznünk a dolgunkat, ami nagyon szokatlan volt számunkra. Már az első nap kaptunk ízletes és bőséges vacsorát, ez valamelyest enyhítette a hangulatunkat. Világítás még nem volt a helyiségünkben, sötétben tértünk nyugovóra. Reggel az egyik falon megtaláltuk az angol és japán nyelven írt rendszabályokat, amelyek nagyjából csak a kötelességeinkről szóltak. A barakkok között szabadon járhattunk, kerestük az ismerőseinket, barátainkat. Néhányat találtunk is. Felfedeztük a szögesdrót kerítést, az őrtornyokat, köszöntünk a sürgő-forgó katonáknak, akik szemmel láthatóan mit sem törődtek velünk. Ez a nap családi tanácskozással telt el. Újra elolvastuk a kifüggesztett szabályzatot és apánk megígértette velünk, hogy azt mindenben be is tartjuk: ki vagyunk szolgáltatva - mondta. Azután kihirdették, aki akar, jelentkezhet munkára. Anyám a konyhában lett kisegítő, apámat és a két bátyámat az ácsokhoz osztották be, napi nyolc órai munkáért fizetést is kaptak, nem valami sokat. Heteken belül megnyílt az iskola is. Tanítók, tanárok akadtak bőven közöttünk. Megszerveztük a cserkészcsapatot is. Június, júliusra befejeződött a tábor építése, elkészült a víztároló is és benépesültek a barakkok. Ezen a tájon Manzanar volt a legnépesebb település, valamivel többen, mint tízezren voltunk.
- Hogyan szokták meg a táborbeli életet, mi hiányzott, mi volt a legnagyobb nehézségük?
- Nem lehetett azt megszokni, legfeljebb beletörődni, hiányozni pedig mindig hiányzott valami. Előbb nagyon szokatlan volt az élelmezésünk, az amerikai hadseregnek szánt ételeket kaptuk, mi pedig a sajátos japánihoz szoktunk. Nem kaptunk elegendő friss főzeléket, a rizst édesen tálalták, túlságosan zsírosan főztek. Később már nem volt panaszunk, a táboron kívül bekerítettek egy nagy területet, ahol már 1942 őszén megtermett minden főzelékféle, amire szükségünk volt. Legjobban a szabadság hiányzott, de a táborba később jöttek vigasztaltak bennünket, jobb idebent, mint kint eltűrni a megszégyenítést, megvetést. Mintha mi felelősek lettünk volna a háborúért. Az újságokban rémhírek jelentek meg, hogy az amerikai japánok kémkednek, készítik elő a partraszállást. Persze, mindezekből semmi sem volt igaz.
Mr. Yasuda beszámolójához tegyük hozzá, hogy a második világháború alatt összesen tíz egyént ítéltek el az amerikai bíróságok azért, mert Japán részére kémkedtek, avagy bármiként is támogatták a japánokat. Ám az elítéltek között egyetlen japán származású sem akadt. Ahogy a világháború elött és után sem.
- Tény, beletörődtünk a sorsunkba és igyekeztünk úgy segíteni magunkon, ahogy tudtunk. Szögesdrót mögötti rabok voltunk, de kapcsolatunk a külvilággal nem szűnt meg. Levelet küldhettünk, kaphattunk. A tábor jobb ellátása érdekében szövetkezetet létesítettünk, műhelyek, elárusítóhelyek nőttek ki a földből, énekkart, színtársulatot szerveztünk. Előadásainkra a környék lakosait is meghívtuk. Postahivatal és egy bankfiók is volt a táborban. A kórház - ahol kinti orvosok is dolgoztak - úgy-ahogy megfelelő volt.
- Voltak-e rendellenességek, zavargások?
- Manzanarban volt egy. Közöttünk ugyan nemigen akadt besúgó, de az egyik társunkról ez kiderült.
Meg akarták lincselni, amire zavargás tört ki a táborban és az őrök nagyobb zendüléstől tartva, fegyvert használtak s lelőtték az egyik társunkat. Azután ismét béke lett nálunk, de később hallottuk, hogy majd valamennyi táborban volt hasonló eset.
Nagy izgalmat keltett, amikor kihírdették, hogy a katonaköteles korban lévő férfiak jelentkezzenek sorozásra. Megoszlottak a vélemények: a kérdés az volt, ha jók vagyunk katonának, akkor miért őriznek bennünket szögesdrót mögött? Volt, aki jelentkezett, volt, aki nem. A két bátyám igen. Elhagyták a tábort és nem is láttuk őket egészen 1945 végéig, amikor az európai hadszíntérről jöttek vissza; mindkettő kitüntetéssel. Volt, aki elesett és helyette a kitüntetést hozták el a táborba az édesanyjának. Ismeretes - emeli fel a fejét Mr. Yasuda -, a koncentrációs táborból besorozott japán származású amerikai katonák kapták a legtöbb kitüntetést a háború alatt.
Időközben számos beadvány érkezett az amerikai igazságszolgáltató szervekhez: az alkotmányt idézve, tiltakoztak a japán származásúak fogva tartása ellen. Ám a háborús állapotra hivatkozva minden fórum elutasította a kérelmeket. Tiltakozás érkezett a japán császár nevében is, ami azért figyelemre méltó, mert ebben az időben már köztudott volt, milyen kegyetlenül bánt a japán hadsereg az amerikai, angol hadifoglyokkal, akiket agyondolgoztatott, éhenhalatott a hadi célokat szolgáló út-, vasút- és hídépítéseknél. De emlékeztessünk Mr. Yasuda véleményére: minderről mit tehettek ők, a szögesdrót mögé zártak?
Végül is, 1944. december 17-én a Nyugati Véderő parancsnoka a 21. számú rendeletével feloldotta 1945. január 2-i érvénnyel - és bizonyos kivételekkel - a japán származású amerikaiak koncentrációs táborokban való tartását. Az elbocsátások hosszú időt vettek igénybe. Azokat, akik korábbi lakóhelyükre kísérelték meg a visszatérést, egykori szomszédaik sem fogadták szívesen: a csendesóceáni térségben még mindig tartott a háború. Sokan új lakóhelyet választottak. A manzanari tábort az utolsó lakója csak 1945. november 21-én hagyta el. Legutoljára a Tule Lake-i tábort zárták be, 1946. március 20-án.
- Mi, apámmal, anyámmal és húgommal az elsők között szabadultunk - meséli Mr. Yasuda - és csak néhány napot töltöttünk egykori lakóhelyünkön, Long Beachen. A házunkban lakók szóba sem álltak velünk. Elhatároztuk, hogy Kansas Citybe megyünk, ahol anyámnak voltak rokonai. Valamennyien kaptunk itt munkát és az év végén a két bátyám is megérkezett az európai frontról. Néhány év múlva valamennyien beiratkozhattunk az ottani egyetemre. A húgom tanári, a két bátyám vegyész-, én pedig gépészmérnöki oklevelet szereztem. 1948-ban kaptunk valamilyen jelentéktelen összegű kártérítést, ám ebben az időben még egy szót sem ejtettek, írtak az egykori, bennünket ért sérelmekről. Hallgattunk mi is, talán csak az utolsó évtizedben szólaltunk meg.
A Sierra Nevada mögött lebukott a nap, búcsúzunk a manzanari koncentrációs tábortól. A bejáratnál lévő emléktáblánál kiszállunk az autóból, Mr. Yasuda visszanéz, elcsukló hangon mondja: "A legszebb éveimet hagytam itt; itthagytam a fiatalságomat, ezt keresve jövök vissza minden tavasszal. Vajon meddig még?"
1983. június 20-án az amerikai Kongresszus minden túlélő, annakidején koncentrációs táborba zárt egyénnek 20 000 dollár kártérítést szavazott meg. Az elsők, a legidősebbek, köztük a 107 éves Mamoru Eto lelkész, hét eszendő múlva, 1990. októberében kapták kézhez ezt az összeget. Erről beszélve, mielőtt visszaülnénk az autóba, jegyzi meg Mr. Yasuda: "Tudja, az elrabolt éveket, a megszégyenítést, megalázást nem lehet megfizetni és nem szabad elfelejteni. Beszélni, írni kell ezekről, hátha az emberiség egyszer mégis magához tér."
Az amerikai koncentrációs táborokat megjárt japán származásúak valóban nem felejtenek. Számtalan újságcikk, füzet, könyv, dokumentumfilm jelent meg az utolsó évtizedben a meghurcolásukról.
Szabadulásuk félévszázados fordulójára 1994 novemberében a Los Angelesben lévő Little Tokyóban, a budhista templomból átalakított Japán Nemzeti Múzeumban kiállítást rendeztek, amit egy egész esztendeig látogathatnak az érdeklődők. A kiállítási terem asztalain az egykori táborok makettjei láthatók, valamennyi feltünteti a barakkok helyét. A hajlott korú egykori fogva tartottak körbeállják az asztalokat, keresik, melyik volt az övék. Az asztalokon vendégkönyv, ebbe írják bele a személyi adataikat. Nézegetik a falakon lévő képeket, kutatnak emlékeik után. Az egymásra találók kicserélik élményeiket, beszámolnak egymásnak, hogy megy a soruk.
A múzeum melleti téren egy eredeti lakóbarakk látható. A Rockefeller Alapítvány anyagi támogatásával Wyoming államból hozták le a darabokra szedett faépületet. Az újra felépítők között a barakk régi lakói közül is akadtak.
- Tudja, az eredeti helyükön csak keveseknek mutathatnánk meg, hol laktunk esztendőkön át - mondja az egyik mellettem álló őszhajú férfi -, lehoztuk hát ide a barakkot Los Angeles szívébe, hadd lássák azok is, akik szerencsésebbek voltak mint mi. Nemcsak emlékeznünk kell, hanem emlékeztetni is. Hogy emberibb és jobb legyen a világ.