Sztáray Zoltán: Egylovas
Kedves Béla, egylovas korszakomat juttattad eszembe. Kassán voltam egy tüzszerésztiszti tanfolyamon. Egykori társaim zöme pedig valahol az orosz sztyeppen védték a hazát.
Egyféle trükkel maradhattam Kassán, ám csakhamar rájöttek, hogy tévedésböl vezényeltek az alakulathoz. Igy nem kellett részt vennem az előadásokon, gyakorlatokon. Lógtam ujdonsült zászlósként a kaszárnyában mindaddig, amíg Kovács kapitány rá nem jött, hogy nem csinálok semmit. Berendelt a parancsnokságra és közölte velem, hogy holnaptól én leszek az összekötö az Aranyidára kihelyezett alakulathoz. Pár kilométerre a szlovák határtól.
Másnap reggel kaptam egy postazsákot és a cigány lovász, Lakatos elövezette a gyönyörű szép arabs Dáridót - talán Te is emlékezhetsz a neve után, hogy fiatal volt -, amire egyből felpattantam. Hogy a következő másodpercben már a földön üljek és nem a nyeregben. Azután némi zabbal megbékítettük Dáridót és ha nem is könnyen, de elindultam a városon át északnak Aranyida felé. Nem ment könnyen. Pedig meglehetős lovas voltam. Dáridó bokkolt, ugrált. Rövidre fogva a szárat vagy másfél óra múlva az aranyidai parancsnokságon leadtam a postát, kaptam tízórait a kantinban. Délután háromra ígérték a Kassára viendő postát. Mit csinálok addig? Az istenek kegyesek voltak hozzám, mert az alakulatnak volt egy aprócska táboriposta hivatala. Egy fiatal leányzó üldögélt benne. Ebéd elött, meg után is a szoknyáján lógtam, de csak az ablak alatt.
Dáridót egy legény vette gondozásba és délután felnyergelve hozta a Kassára viendő postával.
Érdekes volt, amikor Dáridó meglátott, barátságosan nyerített egy nagyot. Hagyta, hogy a nyeregbe pattanjak. Egy ideig poroszkáltunk, majd Dáridót ügetésre fogva haladtunk az országút szélén. Békésen egy ideig. Ám valószínüleg elbíztam magam, lazábbra fogtam a szárat és Dáridó hírtelen átugrott az út árkán, neki vitt egy eperfának. Semmi kétség, le akart dörzsölni. Nehezen maradtam a nyeregben, de maradtam. Ezt a trükköt még négyszer ismételte meg Kassáig. Egyik alkalommal a csizmám sem óvott meg attól, hogy holmi sérülést kapjak.
Másnap reggel békésen ügettünk ki Dáridóval Aranyidára. A postáskisasszony még kedvesebb volt, még azt is megkérdezte, van-e szeretöm. Hogy megvígasztaljam, mondtam, nincs. Jó ebédet kaptam. Dáridót is lecsutakolták, megitatták, megzabolták és vídáman indultunk vissza Kassára. Visszafelé kétszer kísérelte meg, hogy ledörzsöljön az eperfával.
Így ment ez vagy négy hétig. Mindaddig, amíg elvették tőlem Dáridót - mindenkori legkedvesebb lovamat - és beosztották egy frontra induló alakulathoz. A postáskisasszonyt se láttam többé, lejárt a Kassára való vezénylésem, Dáridó pedig hösi halált halt valahol Nagyoroszországban.