Elbeszélések

Sztáray Zoltán: A hajó

Hiába ólálkodott a fejtések mögött a halál, hiába maradtunk napról-napra kevesebben, Kobilárcsik Frici, a hosszújáratú kapitány, tartotta magát.
     – No, majd épp most örvendeztetem meg őket, amikor már eddig kibírtam. Meg különben is, mi lenne a hajómmal? A lányokkal? Igaz-é Bill?.


Bill, aki joggyakornok korában Radványi Feri névre hallgatott, megringatta magát a rakott csille mögött:
– Hajhó, az árboc de magas, hajhó ... 
Kobilárcsik kapitány helyben hagyta:
– Hajhó ...

Ő igazi kapitány volt, morgós, szűkszavú.
Furcsa nótáik voltak. Egysorosak. De a sor végére mindig odasikerült a hajhó. Jó szó volt ez; mindig, mindenre jó. Ha makacsabb kőtömböt kellett kifeszíteniük a kásahegyből, ezzel biztatták a vasrudat. Ilyenkor két tagban ejtették a szót: haj-hó! Ha este nem valamelyik csendes-tengeri korallszigeten ringatták el őket a fűszoknyás lányok, hanem Rákosszentmihályon vagy Szentendrén járták a kiskocsmákat, halkabban csúszott ki szájukon. Ilyenkor az elejét nyomták meg, a vége meg csak sóhajtásnak tűnt.

A kapitány és Bill mindig együtt dolgozott. Hogy miként sikerült ez nekik, senki sem tudta. Igencsak a hajó tartotta össze őket egy fedélzeten. A kapitány, Kobilárcsik Frici hajója. Nagy volt a hajó, de csak egy embert szolgált, a kapitányt. Magát a hajót is csak egy, Bill. Egy  kapitány, egy matróz, ennyi volt a hajólétszám, utasuk sem volt soha. Egyszer akartam csak a hajóra szállni, inkább csak kíváncsiságból: felvennének-e? A kapitány kiszámolta az ujján, hogy másnap reggel – igaz, korán – indul egy másik gőzös is, magamfajta szárazföldi patkánynak az is jó.  Mit tehettem? Vártam a hajnali hajóra. De hát amaz sem indult.

A kapitány hajóját többnyire Csavargónak hívták. Néha másképp. Egyszer kétárbocosként futott ki Alexandriából, s hogy Ádenben szenelt, a nyersolajból nem futotta Hongkongig. Ha jól emlékszem, ekkor már a Jóreménnyel vesztegeltek a maláj szigetek fölött. Tehették, hiszen hol hagytuk már a földi élet korlátait? A Himalája csúcsa  közelebb volt, mint a Kékes-tető. Meg mit számított a hajó neve? Hajó - hajó.

Bill volt a kínai szakács is. A kapitány minden reggel megrendelte a fogásokat. Leginkább herkentyűlevest akart tejfeles, töpörtyűs túrós csuszával. Meg lányokat. Még akkor is, amikor egyszer ebéd előtt végigvágódott a sziklával pallózott fedélzeten.
– Bill, ne feledd a lányokat.
Ahogy ólomszínre váltott az arca, kifelejtette az étlapból a herkentyűlevest.

De nem hajózott el a kapitány. Nem akart senkinek örömöt okozni, ha már eddig kibírta. Lehet, polinéziai lányok ápolgatták, mert pár nap múlva megint felhangzott az egyik sarokból a tengerészdal:
- Hajhó, szakad a horgonykötél, hajhó ...
A kapitány azért még nem énekelt, ő csak a hajhókat ragasztotta Bill után. Vitorlájukat meg valahol a Sárgatengeren dagasztotta a szél.

Azután meg a Bill kezéből verte ki az éhség a kormánykereket. Mert ő volt a kormányos is. Hordágyon vitték le a kórházbarakkba. Másnap a kapitány egyedül rakta a csillét. Szótlanul. Szélcsend volt, megint vesztegelt a hajó. Pedig haladnia kellett volna, ezer csomóval járt nyomunkban a halál.
Estére egy görgeteg szikla leütötte a kapitányt. Törött lábbal került Bill mellé. Úgy mondták, takarodókor már megint haladt a hajó, fenn hagytak minden vitorlát. A kapitány a kazánházba is leküldte Billt, nézze meg, elegendő-e a gőznyomás. S hogy nem volt elég, még pokrócot is felhúzatott az orrvitorla fölé.

Hetekig csak nekik ment a hajó. Mi ott rostokoltunk a szomszédos fejtésben s meg kellett elégednünk a mindennapos káposztával, Bill nem szolgálta fel a kapitánynak a herkentyűlevest. A raratongai táncos lányokból is csak a kilométerre rengő csípőjű alhadnagynő jutott. Ekkoriban több esett a rúgásokból, pofonokból. Nehezebb lett a csákány, a feszítővas.

Nem, nem ment a hajó. A kórházból is rossz hírek jöttek. Hajnalonként teherautók álltak a hullakamra elé. Magunk meg már egy csónakkal is megelégedtünk volna, azzal, amelyik átsegítette a többieket a túlsó partra.

Egy reggel mégis - jól emlékszem, sütött a nap, hangversenyt adtak a bükkösben a rigók -, azért is felszedette a horgonyt a kapitány. Nem ment egyszerre, mert Billnek fejtenie is kellett, s az ávósok sem voltak messzire. Bill gyenge volt még, nyögött, ahogy a kapitány vezényelt:

– Vissza, húzd meg! Ereszd, húzd meg!

Minden létező vitorla egyszerre szaladt fel az árbocokra, s színes zászlófüzérek lengedeztek a fedélzet fölött. A kapitány pedig egyre adta a parancsait:
– Bill! Jól figyelj, Bill! Reggeli: rum, fagyos szalonna, tejeskávé. Jó, édes tejeskávé. Ebéd: herkentyűleves ... Meg lányok.

Miért tagadnám, sok minden kihullott az emlékezetemből. Kobilárcsik kapitány is, Bill is. A hajó is. De ha jó napom volt, herkentyűlevest kértem ebédre, vacsorára. Nem volt veszélyes kívánság, senki sem tudta, mi fán terem. Én ma sem tudom. A kapitánytól meg egyszer, amikor alkalmam lett volna, elfelejtettem megkérdezni.

Megint tavasz volt, s én valamiért lemaradtam a lábatlani autóbuszról. Nézelődtem a városban. Bámultam a kirakatokat, meg a lányokat. Mondom, tavasz volt. Ötvenhat tavasza. Lekerültem a Duna partra. Az alsó rakparton bandukoltam, a lépcsők alatt. Az Erzsébet híd roncsait emelgették éppen. Egy pontonban munkások szorgoskodtak, s egy úszó daru nyújtogatta néha a nyakát, hogy a partra vonszoljon egy-egy óriás, csokorra kötött vasgerendát. Az osztrák hegyekben még olvadhatott, magasan járt a Duna, de némi hínárszag már érződött a levegőben.

A hídfő előtt, a lépcsőfokon, Kobilárcsik Frici ült. A kapitány. Viseltes, szürke ruha volt rajta, fehér ing, sötét nyakkendő. A fején csupa-arany tengerészsapka.
– Frici, mit csinálsz itt, mi van a fejeden?

A tengerésztiszti sapkán jobban meglepődtem, mint azon, hogy a kapitányt a lépcsőn ülve találtam. Ő kimért mozdulattal felém fordult, a pipáját áttette a balkezébe, kezet nyújtott, majd helyet mutatott maga mellett.
– Mit csinálok? Nézem a hajóm. Veled mi van?
– Élek - szóltam -, de hol a hajód?
A vizen csak a pontont láttam meg az úszódarut, amint lomhán kerülgették a roncsokat.
A kapitány pipájával a víz felé bökött:
– Amott! A vizen. Nem látod? Jó hajó, szép hajó. Most rakodunk. 
– Hát Radványi Feri? Bill? - kérdeztem. - Mi van Billel?
- Bill? Hát Bill is ott van. A hajón. Ott emeli a vasgerendát. Daruval.

DeBill már észre is vett. Ledobta a kezében tartott vastag láncot, a sapkájával integetett:
- Hajhó, az árboc de magas, hajhó ...
Már tudtam a tengerészregulát, visszakiáltottam: 
- Hajhó! Bill! Hajhó ...
A kapitány csak nézte a vizet.

Hudson-parti álom (1985)

comments powered by Disqus