Elbeszélések

Kenedi János: Salamovi ítélet

„A múlt a jelenben – ez az én feladatom.” Muszorgszkij, 1872. június.

 I.

 A nyálkás őszi köd, melybe önnön történelmét bugyolálta a Szovjetunió egy emberöltőnél is hosszabb ideig, mintha a 60-as évek elején fölszakadt volna. Óh, mekkora túlzás! Köhintésnyi se volt az az idő, 1962 novemberében, amikor a Novij Mír közreadta az Iván Gyenyiszovics egy napját. Szolzsenyicin még a szája elé se kaphatta a zsebkendőjét, máris befutott egy szemrehányó levél. Olvasója kétségbevonta a kisregény egyik epizódjának hitelességét: „ugyan miféle macska járkál ott magánál a kórházban? Hogy-hogy még nem vágták le, és nem ették meg?”

A kritikus olvasó nem más, mint Verlam Salamov (1907-1982), aki huszonnyolc évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban. Mégse attól mérvadó kritikus Salamov, hogy életének majd’ harmadát a Gulág szigetcsoporton töltötte. Bár gáláns válaszában Szolzsenyicin erre hivatkozik: „Salamov lágertapasztalata keserűbb és hosszantartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket.”

Bírálata Salamov saját ars poeticájától mérvadó. „A művészet nem az élet megismerésének módja, hanem életmód… Az új próza önmagában esemény, nem pedig események ábrázolása.” – vallotta a Kolimai történetek írója.

II.

A XX. század egyik alaphelyzete a szögesdróttal körülkerített embercsoporté. Lehet az ember kezében kőfejtőcsákány, lehet lapát, hogy a csillét szénnel megpakolja, lehet fűrész erdőirtáshoz, lehet döngölő útépítéshez, lehet kanna mocsárcsapoláshoz. Lehet, a kényszermunkatábor köré a tüskésdrótot náci totalitarizmus fonta, lehet, hogy szovjet. Csak egy nem lehet: elfeledkezni a kényszermunkatáborokról. Az alaphelyzet megjelenítésére négy és fél értékelhető esztétikai megoldás született.

Az első Salamov – most idézett – irodalmi hitvallása. A második Szolzsenyiciné. Ő Salamov teljesen eszköztelen, az életmód puszta megismertetési szándékát a történelmi és jogi igazságtétel követelményeivel hosszabbítja meg. Ettől nőtt a Gulág szigetcsoport fontossága, de esztétikai formátlansága is. A harmadik Tadeusz Borowskié, aki – fordított darwinizmussal – az állattá visszaváltoztatott ember nézőpontjából jellemzi a totalitariánus rendszert annál érzékletesebben, minél több irodalmi megjelenítő eszközt használ. (Találóbb is novellái angol válogatásának címével jellemezni Borowskit – Hölgyeim és Uraim tessenek a gázba fáradni –, mint kötetének magyar – inkább Salamov írásmódjára jellemző – címével: Kővilág.) A negyedik megoldás Primo Levié. Nála kantiánus elmélkedés tölti be azt a szerepkört, amelyet Borowskinál a gúny, Szolzsenyicinnél a fölháborodás, Salamovnál a szikárság, (ahogy ezt Levi egyik novelláskötetének címe is jelzi: Ember ez?). A félmegoldás pedig Orwellé. A totalitarizmusról alkotott látomását egy-egy már szögesdróttal körülkerített jövőkép (Állatfarm; 1984) esztétikailag kevésbé értékelhetően jellemzi, mint a zsurnalizmus és a szociográfia öszvérmegoldásából született Hódolat Katalóniának megoldásmódja, amelyből azután a náci és a szovjet totalitarizmust egyaránt elutasító publicisztikája keletkezett.

III.

Mi sem áll tőlünk távolabb, mint felcserélni az irodalmat a sporttal. Az iménti tipológiai vázlatnak nincs afféle célja, hogy mondjuk „lemarad Levi, győz Borowski”. A fölvázolt típusok egyenértékűek. A tipológiai vázlat mindössze arra jó, hogy a Csákánykő-t elhelyezhessük Salamov és Szolzsenyicin közé, Orwell mércéje szerint.

Sztáray Zoltán tollát ugyanaz vezeti, ami Orwellét: „Azért írok, mert előttem van egy hazugság, amit le akarok leplezni, vagy egy tény, amire föl akarom hívni a figyelmet.” A „Why I write” invokációjával kezdődik Sztáray prózája is. „Az egykori Recski Kényszermunkatáborról szóló beszámolóm címével – Csákánykő – egy immáron megcsontosodott tévedést szeretnék valamelyest helyrebillenteni. Recsken sosem volt kényszermunkatábor (…), a tábor a községtől négy kilométerre fekvő, mintegy 500 méter magas hegy tövében létesült.” A hegy nevét – Csákánykő – azonban nem ismerhette az a nagyjából 1.500 ember, akit a kő fejtésére ítélt az ÁVH 1950 és 1953 között – egymás közt is jobb híján „Zergé”-nek nevezték.

Prózája megformálásában is hasonló Sztáray indítéka Orwelléhez: „Amíg élek és egészséges vagyok, mindig is fontos lesz számomra a prózastílus, szeretni fogom a föld színét, és élvezetemet lelem a kézzelfogható tárgyakban meg a fölösleges adatokban. Semmi értelme, hogy megpróbáljam elnyomni énemnek ezt az oldalát.” Orwell prózaeszményére nem nehéz ráismerni a Csákánykő néhány fejezetében. „A megtört köveken mindig találok valami néznivalót. (…) Nincs közöttük egyforma, más az alakjuk, más a színárnyalatuk. Néha találok bennük kovasavas-zárványt, vagy grafitcsomót. Egyik-másik erezése is érdekes.” Csak hát ez nem a mátrai természetjáró megfigyelése. Hanem a rabé. Akinek a lánca vége „a Csákánykő belsejében van lelakatolva, szép, friss kék andezit kövek között”, hiába is tudja magáról, „régen jegyeztek el már a kövekkel, úgy tűnik, örökre.” Ahogy a kényszermunka tárgyára néz, úgy látja Sztáray a táplálékot is, helyesebben az elnevezésüket beszélteti az éhezés – bármily hatásos – jelzői helyett: „ha csak lehetőség volt rá, megettem a C-vitaminban gazdag fenyőtút, sóskát, madársóskát, tavasszal a fiatal bükkfahajtásokat, a zöld vagy félig érett kökényt, vadkörtét, madárberkenyét, a vadrózsa még éretlen gyümölcsét, szirmát.”

Alighanem ez az „életmód-próza”, ami Salamov ars poeticája szerint más, mint az „események ábrázolása”. Salamov Szentencia című – Nagyezsda Mandelstamnak ajánlott – novellájában a zúzmarás erdő irtása közepette a kidöntött fatönk háromszáz éves gyűrűjét nézegetve, saját szomjúságáról maga helyett a lezúduló folyót beszélteti, „amely napszikkasztotta kopár medrekkel váltakozott, s alig látható vízfonalként tört át valahol a kövek között.” Éhségéről is csak takarékos szavakkal szól, mintegy mellékesen a „fűgyökerekről” és mocsárba dermedt „tavalyi bogyófélékről”, noha igyekezett „felfalni mindent”.

Salamov „életmód prózája” nevezhető zsigerinek is, hisz maga írja: „A gondolatok és a szavak fegyveres kíséret nélkül, előbb a nyelvemen támadtak fel, csak később az agyamban”, miként Sztáray nyelvezetében is az beszédesebb, ami zsigeri: „A lovak pedig aligha veszik észre, hogy megrövidültek, legfeljebb bordájuk ütközik ki jobban a fénytelen szőrrel borított bőrük alól” – hát nem beszédesebb ez, mint a Recsken mulandó idő eseménytörténeti ábrázolása?!

IV.

A 19. fejezetben Sztáray Zoltán átengedi hangját egyik elbeszélőforrásának, Varga Józsefnek, aki emlékező-értekező tanulmányt közöl a recski kényszermunkásokról. „A szükséges vallomások jegyzőkönyveinek létrejöttét az Andrássy út 60 pincéiben és vallató termeiben hetekig tartó kíméletlen lelki és testi kínzások révén igyekeztek biztosítani. [Kiemelés – K. J.] Bár Sztárayt is az Andrássy út 60-ból, a kistarcsai internálótábor érintésével hurcolták Recskre, ha saját hangján beszél az időről, úgy szól, ahogy a lovak mind fénytelenebb szőre mutatja, vagy így: „Az idő, ez a legszörnyűbb börtön, nagyon lassan múlik. Az évek is hosszúak, a hónapok, a hetek, az órák, a percek is, de a leghosszabbak a másodpercek.” A jelzős szerkezetű, meg az anélküli leírások összehasonlításának ezen a pontján könnyen belátható, hogy a Csákánykő kétfelé hasad. 37 fejezetébôl 11 fejezet tartozik Salamov prózájához (1., 4., 5., 6., 7., 9., 10., 11., 16., 17., 29.), 26 fejezet pedig Szolzsenyicinéhez. Azaz, annak ellenére, hogy Sztáray rendelkezik az irodalmi megjelenítés salamovi képességével, a jogos felháborodás erősebb benne. És még erősebb az igazság megismertetésének szándéka. És még annál is sokkal erősebb a történelmi amnézia elleni küzdőkedv, ami már-már vetekszik a Gulág szigetcsoport szerzőjének intenciójával.

Megismételve kiinduló feltevésünket – nem értékkülönbségekről, hanem a szögesdróttal körülkerített embercsoport megjelenítésének típusairól beszélünk csupán –, meg kellett húznunk a Salamov és Szolzsenyicin közti tipológiai határt. Nem mintha az olvasó nem akadna a Csákánykő-ben Borowski-típusú megközelítésre is, például az Egy nap az útépítésen című (16.) fejezetben: „A recski pokolban más erkölcsök járnak. Nem a tolvaj a vétkes, hanem az, aki nem vigyáz a kenyérre. Miért nem eszi meg mindjárt osztáskor? Akkor nem lopják el.” De ahogy Borowski szemlélete marginális a Csákánykő-ben, úgy Levié is. „Öngyilkosnak lenni emberre vall – írja Levi az Akik odavesztek és akik megmenekültek-ben –, nem állatra; más szóval meggondolt tett, nem ösztönös, nem természetes választás; márpedig a lágerben választásra ritkán adódott alkalom, hisz éppen igavonó barom módjára éltünk, az pedig olykor tán tűri, hogy letaglózzák, de meg nem öli magát.”

V.

Öt kézenfekvő indítéka is lehet annak, hogy a Csákánykő egyensúlya a Kolimai történetek felől átbillent a Gulág szigetcsoport oldalára.

1.)  A szolidaritás. Sztáray számára nincs fontosabb ügy bajtársaiénál. Ő, a H-49-es számú rab már 1982 március 15-én követelte Kádár Jánostól a recskiek rehabilitációját. Hiába.

2.) A polgári demokráciák közvéleményének közönyössége. Mit számít, hogy a mű esztétikai egyensúlyát felborítja Michnay Gyula szökésének saját elbeszélésmódja, ha egyszer hiába került az „üzenet a palackba”. Az 1951 május 20.-i szökésnek az volt – a személyes megmenekülésen túli – a célja, hogy a Szabad Európa Rádió közölje az itthoniakkal, kik vegetálnak Recsken, sőt, hogy egyáltalán közhírré tegyék: létezik Recsk, amiről még a szomszédos Parádfürdőn is legföljebb híreszteléseket hallottak. A SZER tessék-lássék pusmogott valamit. A The Voice of America kissé készségesebben mondott semmit. „Kísérleteztem Svájcban is, gondoltam, ha valahol, akkor a szabadság hazájában csak segítenek a világ figyelmét felhívni a Recski Kényszermunkatáborban sínylődő szerencsétlen társaimra – emlékezik Michnay Gyula. – Az ottani Sie und Er kiadójánál jelentkeztem egy német nyelvű beszámolómmal. Elolvasták, majd a következő szavakkal adták vissza: »Érdekes, nagyon érdekes, de nem tudjuk leközölni, veszélyeztetné semleges országunk érdekeit.«”

3.)  A polgári demokráciák politikai intézményeinek léhasága. Sztáray Zoltán beleütközött ugyanabba a tapasztalatba, amibe a náci koncentrációs táborok egyik első nyugati hírnöke, Bruno Bettelheim, bécsi pszichológus, akit az Anschluss után a németek menten letartóztattak, Dachauba hurcoltak, ám két év múlva, csodával határos módon kiszabadult a lágerből. „Az USA-ba való érkezésem első percétől, a szabadulás utáni első hetektől kezdve állandóan beszéltem a táborokról mindenkinek (…), tettem ezt azért is, mert a lehető legtöbb emberben tudatosítani akartam, hogy mi történik a náci Németországban, és azok iránti elkötelezettségem miatt is, akik még mindig a táborokban szenvedtek – írta A végső határ című esszéjében. – Abban az időben ott semmit se tudtak a táborokról, és történetemet teljes hitetlenkedéssel fogadták. Mielőtt az USA belépett a háborúba, az emberek nem akarták elhinni, hogy a németek ilyen szörnyű dolgokat tehetnek. Azzal vádoltak, hogy a nácik iránti gyűlöletem paranoid túlzásokra ragadtat. Még figyelmeztettek is, hogy ne terjesszek ilyen hazugságokat. Egyszerre két homlokegyenest ellenkező okból vontak felelősségre: amiért túl feketére festem az SS-t, és amiért annyi intelligenciát tételezek fel róluk, hogy meg tudnak szervezni és működtetni egy ilyen ördögi rendszert, holott köztudomású, hogy az SS csak ostoba őrültek gyülevész hada”. Bettelheim végül egy pszichológiai szakfolyóiratba csempészve juttatta el a kormányhivatalokhoz személyes beszámolóját a megsemmisítő táborokról. Ez az igazság megismerését gátló, megátalkodott közöny vezetett a magyar zsidók százezreinek pusztulásához. Hiszen Sztáray nemcsak Arthur D. Morse Miközben hatmillióan meghaltak; az amerikai apátia krónikája (Random House, New York, 1967.) című könyvét ismeri, de a magyar forrásokat is, kivált amelyeket Lévai Jenô Budapesten 1945 és 47 között, Randolph L. Braham New Yorkban, 1981-ben közreadott: 1943-tól mind a keresztény egyházak vezetői, mind a Zsidó Tanács tagjai tudtak arról, mi folyik a koncentrációs táborokban, mégis erőnek-erejével zárva tartották a szemhéjukat.

4.) A magyar jogépítmény politikai átjárhatósága. A Rákosi-rezsim a Horthy-rendszerben, 1939-ben hozott 8.130/1939. számú miniszterelnökségi és a 760/1939. számú belügyminisztériumi rendelet alapján küldte kényszermunkatáborba az áldozatokat. A Kádár-rezsim is aláírta ugyan a genfi Munkaügyi Hivatallal kötött egyezségokmányt és tudomásul vette az ENSZ Munkaügyi Hivatalának a kényszermunkáról szóló jelentését, mégis fittyet hányt nemzetközi kötelezettségvállalásaira. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 733/B/1992./2. számú ítélete pedig akarva-akaratlan kizárta a külföldre menekült recski foglyok anyagi és erkölcsi kárpótlását, hisz rájuk nem vonatkozott az, hogy „szabadságot korlátozó intézkedés hatálya alatt álltak”. A jogrendszer politikai átjárhatóságának nem cáfolata a 93/1990. számú Kormányrendelet sem, amelynek alapján a külföldön élő recski foglyok egyéni kérelemmel fordulhattak az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalhoz.

Ha ahelyett, hogy belerévülnénk az eseménytörténeti dátumok misztikájába, a jogrendszer politikai átjárhatóságát vennénk fel kiindulópontként, új következtetésre jutnánk, Sztáray gondolatmenetét követően. Az áldozatok krónikásának nézőpontjából ugyanis más a kivétel és a szabály. A diktatúra szabályos történelmi intervalluma 1942 júniusában kezdődik, amikor a Belügyminisztérium III. emelet 15. sz. szobájában „Államvédelmi Központ” elnevezéssel, külön szervezet létesül, amely összehangolja az állam rendvédelmi szerveinek (csendőrség, határőrség, VKF. 2., polgári- és katonai elhárítás, speciális ügyészség stb.) feladatköreit. Ez a szabályos intervallum 1950 február 20-ig tart. Ekkor kezdődik a kivétel. Az MDP KV. a Belügyminisztérium keblén belül működő „Államvédelmi Osztály”-t – titkos párthatározattal- – olyan, „az állam gépezetében működő”, önálló szervezetté, „Államvédelmi Hatósággá” lépteti elő, amely közvetlenül a Politikai Bizottság utasításai szerint harcol „a párt ellen irányuló minden ellenséges akció” meghiúsítása érdekében. A KGB (és jogelődei) szerinti kivétel 1953 július 15-én ér véget. A politikai rendészet visszazökken a náci nyomásra keletkezett szabály állapotába: az ÁVH-t és a Belügyminisztériumot újfent összevonják, s a politikai rendőrséget a belügy kebelén belül, „Államvédelmi Osztályként” működtetik tovább, hasonlóképpen mint 1942-ben: a rendészeti szervek összehangolásának központjaként. Ám ha az utókor a diktatúra kontinuitásának szabályosságait kívánja megismerni, nagy valószínűséggel beleütközik a Magyar Köztársaság 1995. évi LXV – az állami és szolgálati titokról szóló – jogállami törvénybe, amely megakadályozza a VKF/2. és a BM „Államvédelmi Osztály” közti folytonosság felismerésében. Egy 1948-ban kelt (datálatlan), „Jelentés a VKF/2. és az Államvédelmi Központ felszabadulás előtti szervezetéről, személyzetéről, tevékenységéről” című ÁVO-dokumentumot 1997 február 28-án titkosított a Nemzetbiztonsági Hivatal arra hivatkozván, hogy az irat adatai megzavarhatják nemzetközi kapcsolatainkat (Politikatörténeti Intézet 274. fond. 11. csop. 16. ö. e.).

 
5.) A magyar rendszerváltás komolytalansága. Habár a Recski Segély (1979-től) ügyvezetője, Sztáray Zoltán 1990 és 1998 között kiharcolt egyet s mást, mint már a Recski Szövetség ügyvezetője, különb-különb magyar kormányoktól, egyet – ami a legfontosabb a számára – nem tudott elérni. „Amit kérnék az olvasótól – írja a Csákánykő bevezetőjében –, mondjon egy rövid fohászt azokért a társainkért, akik nem élték meg a Recskről való szabadulást és valahol a Mátrában ismeretlen sírban nyugszanak.” Se fohász, se sírfeltárás.

Míg 1988 és 1990 között mintegy 120 embert azonosítottak az 1945 és 1963 közti korszak jeltelen sírjaiból (főleg az Új Köztemető301-es parcellájából), addig 1990 és 1998 között 3.319-nél bizonyosan több, 5.000-nél valószínűleg kevesebb áldozat csontjai hevernek a földben feltáratlanul. A most leköszönő belügyminiszter és igazságügy-miniszter 1997 novemberi kormány-előterjesztés szerint 17,7 millió forintos tervét a pénzügyminisztérium áthárította a leendő kormányra. Ha maguk előtt görgetik a tisztességesen el nem temetett halottak emlékét, komolyan vehetők-e az állami ünnepek a díszsírhelyek előtt?

Az ÉS a múlt héten köszöntötte Sztáray Zoltánt 80. születésnapján. Lehet-e még ideje gyertyát gyújtani és fohászt mondani a Mátra lankáin azonosított síroknál?

comments powered by Disqus