Fülöp László: Vakáció ’45-ben 3.
Harmadik rész: Romok az út mentén
A teherautó fokozatosan gyorsult, majd felvette az országúti tempót. Nem tudom mennyi ideig utaztunk, de a hüvös reggeli levegő is felmelegedett, a nap is a zeniten pihent, mikorra megérkeztünk egy nagy városba. – Debrecen – mondta anyám. Megálltunk egy nagy széles téren, nem messzire a Nagytemplomtól, de itt nem sokáig időztünk. A katonák bementek egy sarki vendéglőbe, s mi a teherautón majszoltuk amit magunkkal hoztunk.
Innen utunk már a síkságon vezetett. Szolnok volt a legközelebbi megállóhely, ahol búcsút vettünk a kalandos teherautótól. A szomszédasszony Pestre igyekezett, ő elment a Bécs felé tartó katonákkal.
Szolnok volt akkor Budapest után az ország legnagyobb vasuti forgalom elosztó állomása. Vonattal többször utaztunk át rajta, leginkább amikor anyámmal, a fővárosba, vagy Máramarosszigetre mentünk. Ilyenkor mindig Szolnokon szálltunk át, a helyi járatokról az izgalmas gyorsvonatra, amelyen idegen emberek utaztak – ki tudja honnan és hová, s újságot olvastak, vagy az ablakon át a magast kémlelték, mint akik elnéznek a falusiak feje felett… Ezek a vonatok nem álltak meg minden kis vicik-vacak falusi állomásnál, hanem fölényesen robogtak sietős útjukon... Amikor én is felkerültem ezekre a fontoskodva sistergő vonatokra Édesanyával, én is fontosnak éreztem magam, akár a fülkében utaztunk (ahol szerettem volna újságot is olvasni), akár a folyosó ablakából néztem a hátramaradó falucskák lassan haladó lakosai után. A szolnoki átszállásoknál sokszor kellett várakozni, s ilyenkor, mint faluról utazó, megcsodáltam a nagy, elegáns állomásépületet és amikor várni kellett a sok embert befogadó váróteremben, ablakából megbámultam a kiterjedt vonatsin-rendszert. Időbe telt amig megértettem, hogy utasok hogyan találták meg a csatlakozásukhoz szükséges sineken álló vonatot.
Most nem ált az állomás épületből semmi. Helyén nagy dombba hordott romos téglahalmok.
- Biztos a bombázás tette ezt - mutatta Anyám, s megdöbbenve néztük, hogy hol állott valamikor az állomás fő épülete. Most az egyik oldalon álló, földszinti, kis, alázatos, szolgálati épület lett az állomás. Oda mentünk jegyeket venni és megtudni, hogy a kiskunfélegyházi személyvonat mikor és honnan indul. Szülőföldem, Újkécske, a két város között olyan félúton volt. Míg Édesanya beszerezte az információkat addig a volt perronról nézegettem az állomás lerombolt épületének környékét, mert ebben az épületben nem is volt váróterem. A sok sinpárból néhány pár, az állomáshoz legközelebbi volt használható kondicióban. Távolabb, emberek dolgoztak a háború alatt lebombázott sinek újraépitésén.
- Gyere Lacikám, van elég idônk, nézzük meg a várost, - mondta Édesanya. - Mi meglehet, még akár két órát is kell várjunk a Kiskúnfélegyházáról érkező vonatra.
Ennek Szolnok volt az egyik végállomása. A vonat érkezte után mozdonyát megforditották, s egy idő mulva, miután az utasok beszálltak, elindult visszafelé. Most, örömmel fogtam meg anyám kezét, mert a multbani rokon-látogatásaink izgalamasak voltak, mindig láttam valami újat. Legtöbbször fiakkerrel mentünk be a városba. Ilyenkor csak azt sajnáltam, hogy a lovaknak, amelyek jóizüen ropogtatták az abrakot, abba kellett hagyni az evést és látható unalommal kocogni a kövezett főuton a nagy városi házak felé. Kézenfogva indultunk el, s megkerültük a kis állomás épületet, hogy bemenjünk a Szolnok belvárosa felé vezető uton. De az állomás-romok város-felüli oldalán most nem volt fiakker, se ló, sem mosolygó kocsis, a lovaknak ismerős szaga… Mindaz amire emlékeztem - hiányzott. Alig fordultunk el az állomás épületétől a városba vezető útra, megrázó látvány tárult elénk. A máskor számomra olyan impozáns főút, amelynek mindkét oldalát emeletes lakó épületek és fák szegélyezték, most sivár semmiség, az épületek helyén romok, ameddig a szem ellátott…
- Szőnyegbombázás lehetett – mondta Anyám remegő hangon. – Mennyi ember halhatott meg itt… milyen szerencsénk volt nekünk Szigeten, hogy oda csak három bomba esett.
Ahogyan sétáltunk a romokká bombázott épületek mellett, láttuk, hogy mindegyik helyén a pincébe omlott téglarakások egyenetlen halmai ültek. A fák, amelyeket nem vetett ki a földből a bomba, tekeredve félbetörten álltak, mint a végső, kétségbeesett ellenszegülésbe belecsavarodott ellenfelek maradványai. A por, összetört, üszkös faszerkezet és elhagyott bútordarabok áporodott szaga töltötte be az út levegőjét.
- Talán alattuk emberek testei, akik sosem tudtak kimenekülni a pincéjükből a bombázáskor – futott át az agyamon, s a mi pincénkre gondoltam Szigeten, ahová lementünk légitámadások alkalmával. Pincénkben, ahonnan csak egy kijárat volt, vasgerendák tartották a tégla boltíveket, de még így is a fal mellé ültetett bennünket apám vagy anyám. Figyelmeztetéseik ellenére, többször kiszöktem a pincébôl, mert akartam látni a magasan szálló repülőgépeket. Az éjszakában szálló gépeket megvilágitották a honvédség a városban felállitott fényszórói, s a fényükben lehetett látni a gépek közelében robbanó ágyúgolyókat… Eszembe jutott, hogy egyszer, amikor megint kiszöktem, a sötét ég messzeségében robbanó ágyúgolyó hangját követően valami sivító hanggal csapódott a földbe mellettem. Másnap reggel találtam meg a földbe vésett lyukat: egy ágyugolyó arasznyi kirojtosodott acéldarabja volt. Mig kiástam, rájöttem, hogy a sivító, arasznyi fémdarab keresztül hasithatta volna testemet – ha félméterrel arrébb csapódik a földhöz…
Megdöbbent hangulatban mentünk le a vasúti uton. Az úton gyalogló embereken kivül nem láttunk élölényeket. Nem mentünk el messzire. A rövid órás sétán is több mint eleget láttunk. Amikor visszamentünk az állomásra, anyám megkérdezte az épületben levő vasutas tisztviselőt, hogy mikor és hogyan esett a bombázás. A férfi csak a fejét rázta, s elnézett mellettünk:
- Néhány hónapja, amikor még a háború csak közeledett felénk, az angol és amerikai gépek bombázták a vasútállomáshoz vezető utat, s tüntették el végleg az állomást is… Nagyon sokan elpusztultak. Ez a szolgálati épület is csak véletlenül maradt meg.
Anyam szipogott, s fáradtan, szinte öregesen lépegetett az “állomás” elé, ott leültünk a fapadkára és szó nélkül, nyomott hangulatban vártunk a félegyházi motorvonatra.
Lassan gyülekeztek az emberek, akik szintén a vonatra vártak, de én hiába nézegettem őket, nem találtam közöttük senki ismerőst.
Nehéz gondolataim csak az váltotta fel, amikor a 3-kocsis vonat befutott, s a vezénylő vasutas tiszt elkiabálta az ismerős állomások neveit:
- Tó-ó-ószeg, Vezseny, Várkony, Ó-ó-óbög, Újbög, Újkécske, Lakitelek…
Mi lassan elndultunk a vonat felé, a hazafele út utolsó szakaszára.
LGF - 2006