Fülöp László: Vakáció ’45-ben 2.
"... Már egy órája is lehetett, ... hogy a teherautó kigördült Szatmarnémeti utolsó házai közül..."
Második rész: A robogó gulya
Amikor a teherautó kigördült Szatmarnémeti utolsó házai közül én még mindig az elmult nap izgalmain gondolkodtam. Vajon miért a zsidó nőket szállitották le az orosz őrök, s nem anyámat vagy a szomszédasszonyt? Persze, a szomszédasszony csunya volt és kövér, s az is igaz, hogy anyám már elég öreg, már harminckilenc is elmult… talán azért nem kellettek az oroszoknak... De az egyik zsidó nő is legalább anyám korabeli volt, ha nem idősebb… s én egyiket sem találtam szépnek… Anyám legalább szép volt. Dehát most már többé valószinü nem találkozunk össze ilyen helyzettel… Valószinü Miska beszélt a sofőr és az őr fejével… Vagy talán Miska is tudott a két ember tervéről, s ha igen, mennyit? Ez a szelidnek tünő, fiatal hadnagy belement volna az asszonyok erdőben való megerőszakolásába? Mert máshol erre nem lett volna alkalom? Vajon ő mondta az őröknek, hogy hagyják anyámat és a szomszédasszonyt békében...?
Már egy órája is mehettünk a kora reggeli hűvös levegőben. Megfigyeltem, hogy errefelé már alacsonyabbak voltak a hegyek. Fázósan, a tegnapi kalandhoz kapcsolódó gondolatok közepette ültem a teherautó platformján, a vezetői fülkéhez közel, egyik sarokban. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a teherautó lassitani kezd. Pedig nem érződött, hogy a jármű fordult volna. Azt a motor hangján is lehetett volna hallani. Amint a jármű egyre lassitott, felálltam, hogy a teherautó oldalai fölött kinézzek.
Hosszan lejtő uton állt meg a teherautó.
Lenéztem a szélesen elterülő völgybe, s döbbenetes látvány terült szemeim elé: a völgyben szarvasmarhák gyalogoltak amerre csak ellátott a szem. A mi teherautónk is azért állt le, mert az út elöttünk levő, lefelé lejtő részén a szarvasmarhák özöne rohant keresztül. Nem is tudtunk volna előre haladni, anélkül, hogy meg ne kockáztassuk, hogy az egymást követő állatok ezrei le ne tapossák - tömegüknél fogva - talán még a teherautót is.
- Édesanya! Édesanya! Tessék idejönni, megnézni! – kiabáltam. A végtelen sok marha között orosz katonák lóháton, tányér-géppisztoly a hátukon, s hajtották a temérdek állatot – abba az irányba, amerről mi jöttünk – kelet felé.
Szinte hihetetlen látvány! A szarvasmarhák tizezrei tolongtak előre, s az állatok átgázoltak csaknem mindenen: bokrokon, keritésen, a tolongó testek kisebb fákat törtek. A megtorpanókat is lökték, nyomták maguk elött a hátuk mögött tolakodók. A hatalmasan elterülő szarvasmarha tengerben, itt-ott lovas csoportokat lehetett látni. 80 – 100 vagy talán kétszáz ló is egy csoportban; őket is lovon ülő fegyveres katonák hajtották. Az állatokat hajtó katonák láthatóan próbálták együtt tartani a hasonló csoportokat. A szarvasmarha tömeg nagy előre-tolongásában azt vártam, hogy minden pillanatban egy lovas leesik a lóról és eltünik a taposó marhák patái alatt... de – hál’ Istennek - egyszer sem történt.
Anyánk szótlanul állt és figyelte a végnélküli csordát és az orosz hajcsárokat. Aztán tompa hangon megszólalt:
- Ezeket mind Magyarországról hajtják kifelé. A “kifelé” – már tudtam mit jelent – ki a Szovjetúnióba jelentette. Vajon honnan gyüjtötték össze a temérdek állatot? S vajon gondjukat viselik-e, mig elérnek rendeltetési helyükre? S mit csinálnak a hajtás közben elhullott, letaposott állatokkal?
De gondolataimra nem találtam választ.
Azt megéreztem, hogy óriási értéket vittek ki az országból, hiszen faluban születtem, ahol minden földmüvelőnek hatalmasan befolyásolta életét, hogy volt-e tehenük, igavonó állatuk, vagy sem. De persze, nem is sejtettem, az állatok elhajtása mennyi embernek – aki valahogyan túlélte a háborút - megélhetését vitte az éhezés szélére.
Hosszú ideig álltunk ott, talán órákig, s néztük a különös, lenyügözô látványt.
Egyszercsak, - ahogy elöttünk ritkult a rohanó állatok tömege - a teherautó megindult, elkezdett lassan gurulni, lefelé a lejtős úton. Majd egyre inkább beindult, ahogyan fogytak az utat keresztező állatok. Egy idő mulva már csak a távolban lehetett látni állatokat, a csorda utolsó állatait és a lóháton erre-arra cikázó hajtókat.
Ekkor már délután volt.