Fülöp László: Vakáció ’45-ben 1.
"...apánk tudatta a családdal, hogy Miska hadnagy megy Bécsbe teherautóval. Az is felötlött, hogy elvisznek személyeket, akik arrafelé igyekeznek, ha akarjuk, bennünket is..."
Első rész: A hegyi kaland
Lassan az iskolaév is befejeződött. Ez az elmult tanév sok mindenben különbözött a megszokottól. A háború miatt rövidebbre sikerült, de az iskola kitolta az év befejeztét, hogy valamennyit megmentsenek a vesztett időből. A vizsgák is sietve zajlottak. Ugyanúgy, az időjárás tavaszias és kiszámíthatatlan maradt: hüvös reggelek, váratlanul felmelegedő nappalok. Amint az emberek edződtek az idő változásához, úgy a napi élet folyamata szokott a szovjet hadsereg fordulatokkal teli jelenlétéhez. Barátaimnak és nekem, a vakáció játékkal teli napjai és elfoglaltságai között, az izgalmas vizsgák emlékei is hamarosan a multba halványultak.
Egyik nap apánk tudatta a családdal, hogy egyik gyakori látogatónk, Miska hadnagy megy Bécsbe teherautóval. Az is felötlött, hogy elvisznek személyeket, akik arrafelé igyekeznek, ha akarjuk, bennünket is. Útjuk Szolnokon át vezet, majd onnan Budapesten keresztül Bécsbe. Szüleim úgy gondolták, hogy Anyánk és én elmegyünk a teherautón Szolnokig. Onnan valószinü jár a helyi, Szolnoktól Kiskúnfélegyházáig járó vonat, azzal továbbmehetünk Kécskére. Én ott töltöm a nyarat Apám nagynénjeinél, Etuska és Marcsóka néniékkel a Botka házban, vagy a Rózsa rokonoknál, Csiri nagynénéméknél a Rózsa házban. A család is megtudná biztosra, ki hogyan vészelte át a világháborút. Ugyanakkor, Anyám hozna vissza nehány dolgot, amit a háborús időben nem lehetett megszerezni Máramarosszigeten. Hosszabb családi beszélgetések, az esélyek latolgatása után, elhatározták, hogy Édesanya és én mennénk szülőfalumba látogatásra.
Egy szép nap délelőtt, a reggelit követő, szorgos készülődés után jött Miskáért és értünk a teherautó. A vezetői fülkébe a soffőr mellé beült Miska hadnagy egy őr kiséretében. A teherautó hátsó platóján ültünk mi kis csomagjainkkal, és az ukrán származású szomszédasszonnyal, aki valamiért Budapestre akart eljutni, szintén velünk tartott. A teherautó megállt a városban mégegy helyen és öt zsidó ember szállt fel. Két nő és három férfi. Öket nem ismertük, sőt a beindulás percei után még arról sem tudtunk, hogy mások is utaznak majd velünk. Dehát azt már elfogadtuk, hogy az oroszok terveiről nem tudtunk sokat. Az új utasok nem viselték magukon a táborokban éhezők tipikus jegyeit, a szembeötlő soványságot, de nagy volt a valószinüsége, hogy nemrég szabadultak valamelyik koncentrációs táborból. Ők együvé húzódtak, leültek a platform egyik sarkába. A köszönésen kívül nem sokat beszéltek.
A városból kimenet, majd a hegyi és völgyi utakon is leginkább hallgatott a társaság. Az emberek nézték a gyönyörü tájat, vagy ültek gondolataikba mélyedve.
A hegyeken átmenő út elhagyatott volt. Egyetlen jármüvel sem találkoztunk. Az utat erdők és természetes tisztások szegélyezték. Már jóideje berregett a teherautó a csendes, elhagyatott, hegyi utakon, amikor az egyik hegyen félrehúzott, be a fáktól körülvett tisztásra.
Nem tudtuk miért állunk meg.
Én arra gondoltam, hogy valakinek vécézni kellett menni, s vártam, hogy ki fog kijönni a vezetőfülkéből. A soffőr és az őr jöttek hátra, de nem mentek a fák közé, ahogyan elvártam volna, hanem a teherautó végéhez jöttek. Lenyitották az auto hátsó ajtaját, valamit mondtak oroszul, s intettek az öt zsidó felé. A jel féreérthetetlen volt: jöjjenek és szálljonak le. Az integetés nem volt fenyegető, de határozott. Mind az öt elindult a teherautó vége felé, de a két orosz – megint integetéssel adta tudtunkra, hogy - csak a két nőt akarta, hogy leszálljon. A férfiak azonban szintén leszálltak a nőkkel együtt. A hangulat kezdett feszültté válni, mert a férfiak hangjából és mozdulataiból világossá vált, hogy tudni akarták, mit akar a két orosz a két nőtől. Azok meg csak megragadták a nők karját és húzták őket el a csoporttól. Ekkor már mindenkinek egyértelmü lett, hogy a két orosz a nőket akarta. Megdöbbenve álltunk a teherautó platóján. A zsidó férfiak közül kivált az egyik, a magas, impozáns, fiatal férfi, s bátran odalépett az orosz őrhöz, aki leginkább húzta a fiatalabbnak tünő nőt. A magas férfi megpróbálta a nő karját kiszabaditani. Az orosz őr nem engedte, s amikor rángatni kezdte a vonakodó nőt, a magas férfi közébük furakodott és ellökte az erőszakoskodó őrt. Az őr bukdácsolt, féltérdre esett, de amint visszanyerte egyensúlyát, s felállt, a szeme veszélyesen villogott. Most már nem az asszony felé nyúlt, hanem a géppisztolyt kapta le a válláról. Ráfogta a fegyvert a magas, fiatal zsidóra, aki, a nővel együtt, már a csoportba tömörült, ijedt emberekhez húzódott vissza. Pillanatokon belül halálos veszéllyé vált a helyzet. Az őr fegyverével integetett, az egész csoportnak, hogy befelé az erdőbe.
- Davaj! Davaj! – kiáltott látható haraggal s hadonászott a fegyverrel. Az emberek, arcukon a rémület kifejezésével, körülnéztek, s csoport kénytelen-kelletlen, lassan elindult. Itt mindenki tudta, hogy ezek az erdőből nem jönnek ki többé. Megrettenve álltunk a teherautó platformján. A szomszédasszony megfogta a kezem. Mindnyájan tudtuk, vagy hallottunk arról, hogy milyen gyorsan lőnek az orosz katonák…
S ekkor anyám elkezdett kiabálni:
- Miska! Miska!
Majd amikor nem lehetett erre reakciót észlelni, leugrott a teherautó platójáról és folytatta a kiabálást míg karjával integetett az orosz őröknek:
- Sztoj! Sztoj! – kiabálta a meglepődött orosz katonák felé, majd: - Miska! – és szaladt a teherautó elejéhez, ahol a vezetőfülkében ült Miska. Örökkévalóságnak tünt a perc míg végre Miska kiszállt a kocsi fülkéjéből, hogy megnézze, mi az ok a nagy kommócióra. Anyám elkapta karját, húzta a teherautó hátulja felé és kétségbeesetten kiabált, magyarázott neki:
- Pomosch! Pomosch! - és kapkodott a néhány orosz szó után, amit amúgy oly ügyesen forgatott. Miska mikor látta, mi a helyzet, - s anyám még mindig kérlelte, magyarul is, oroszul is -, magához intette a két orosz katonát. Azok, morózus arccal, elengedték a fegyverrel fogva tartott embereket, visszajöttek Miskához. A három valamit beszélt, majd a két katona, nem túl lelkesen, előrement, s beszállt a vezetőfülkébe. Miska intett Anyámnak s a megdöbbent zsidóknak, hogy fel a teherautóba. Aztán felhajtotta a teherautó hátsó ajtaját, elörement és a teherautó motorja újra beindult. Folytattuk az utat. A zsidó csoport hálálkodva köszönte Édesanyának, hogy megmentette életüket, de azontúl is csendben maradt a csoport. Mindenkin nehezen ült az elmúlt percek okozta döbbenet.
Már alkonyba fordult mikor Szatmárnémetibe értünk, s az oroszok által elrendezett lakóhelyen megaludtunk. Rövid alvás és hosszú éjszaka lett, mert mindnyájan félébren voltunk az elmult nap izgalmai miatt. Csak itt gondoltam bele, hogy az orosz őr -, amikor Édesanya kiabált és megpróbálta állitani őket – bele is ereszthetett volna egy sorozatot...
Másnap reggel, álmosan keltem. Valamit ettünk, s elég hamar indultunk. A teherautóra felszállásnál kicsit közelebb húzódtam Édesanyához; büszke voltam rá, aki ilyen bátor asszony volt. Nem tudom, Ő mit gondolt, mert úgy viselkedett mint akármi más reggelen - csakhogy éppen nem Ő készitette a reggelit.
De az öt zsidó ember nem jött velünk. Lehet, hogy nem merték kockáztatni a további utat ezen a teherautón és elmentek, más módon, vagy az oroszok nem akarták tovább vinni őket – sohsem tudtuk meg.
(LGF/2006)
comments powered by Disqus