Fülöp László : Pííípás
Igazi háború utáni történet
’45 ôszére sok minden változott Szigeten. A háborúnak már tavasszal vége lett - egész Európában. Házunk egyik szárnyát, ahová még egy-két év előtt németeket szállásoltak, most orosz tisztek lakták. A városban felállították a szovjet “kommandaturá-t” amely müködésérôl félve beszéltek az emberek. Egyszer berendelték bátyámat is, mert egy háborús pisztolyt hordott magánál. Napokig vallatták, honnan szerezte, s nem akakrták elhinni, hogy találta. Lassan, a szovjetek után valahány hónappal bevonuló roman adminisztráció vette át a közigazgatást. Az utcán megjelentek a román rendôrök, a korzón roman katonatisztek feszitettek vasalt uniformisban. A törvényszéken is beindult a munka; a magyar birókat addig tartották meg, amig a folyamatban levő ügyeket letárgyalták. Utána, a román kollégák sajnálkozása közepette – akikkel együtt dolgoztak a magyar adminisztráció alatt is - megszünt a munkaviszonyuk. Apámat is elbocsátották.
Bár a háború nem sok kárt tett a városban, mégis megszakadt a kereskedelmi élet. Sok üzlet, vendéglô vak, lezárt kirakat-ablakkal nézett az elôtte elsétálókra, még a fôtéren is. A napi megélhetéshez szükséges kellékeket nehéz volt elôteremteni, különösen, ha valakinek nem volt állása. S akkoriban sok embernek nem volt állása. Az infláció szinte fékezhetetlenül terjedt. A havi fizetésbôl élô hivatalnokokra rossz idôk jártak. <o:p />
Igy apám a szerencsések közé tartozónak számíthatta magát, amikor meghívták a Piarista Gimnáziumba tanítani. Igaz, ez inkább foglalkoztatást, mint fizetô munkát jelentett. Apám havi fizetése 4000 lei volt, amikor egy liter tejért elkértek 1,500 lejt. S az alkudozás nem vezetett semmire. A piacon egy kis tejen, gyümölcs és zöldségen, kívül más ennivalót nem talált a vevô, azokat is csak a nyár közepétôl. ’45 közepén már hónapok óta nem láttunk - nemhogy ettünk volna - kenyeret.<o:p />
Ahogy közeledett az ősz, elkezdődött a tanítás a Piarista Gimnáziumban is.
Akkoriban az első gimnázium a negyedik elemi után következő osztály volt. Az iskolaév első napján megismerkedtünk tanárainkkal, s megtudtuk, hogy apám nekünk, a kisgimnazistáknak ókori történelmet fog tanitani. Én bizonytalan érzésekkel telve ballagtam Terdik Gyuri mellett hazafelé az első iskolanap után. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy örüljek-e apám tanári pozíciójának. El is mondtam neki mi bánt.
- Mit szólnak az osztálytársaim ahhoz, hogy apám az egyik tanár? Biztos lesz olyan, aki, ha jó jegyet kapok, majd fintorog: ‘persze, mert az apja tanár’. S másik, aki kárörvend, ha meg nem szerzek jó jegyet: ‘no, az apja tanár, és mégsem tud jó jegyet szerezni’.
- Áldatlan állapot, - gondoltam végig a lehetőségeket hazafelemenet. Mire meglettem a jövő lehetőségeinek számbavételével, már nem örültem az elkerülhetetlennek. Ugyanis, a tanár otthoni közelségét tetőzte, hogy apám szigorúan vette a tanulást. Pechemre, ő annakidején, mindent szóról-szóra megtanult, (máig nem értem hogyan) s nem akarta megérteni az én tanulási rendszeremet, amely, - hát ugye – inkább csak a “lényegre” szoritkozott. Otthon többször meggyült vele a bajom, amikor kikérdezte a napi házifeladatot. Egyszer a politúrozott asztalra csapta az anyagot és a felém sikló könyvet is csak úgy kerültem el, hogy az asztallap alá buktam.
Apám, hamarosan feleletet adott lelki vivódásaimra. Vacsora után, odaszólt:
- Laci, megcsináltad a házifeladataidat?<o:p />
Aggódva néztem fel apámra. Mi lesz, ha megmondom, hogy már megtanultam a leckét? Vajon azért szól, hogy kikérdezze?<o:p />
- Igen, már megvagyok – válaszoltam óvatosan.<o:p />
- No, gyere sakkozzunk egyet – invitált apám, s már fordult is a sakktábláért.<o:p />
- Hát ez mindenképpen jobb mint a lecke felmondása, vagy az írásbeli példák elmagyarázása – lélegeztem fel hangtalanul. Szerettem sakkozni, bár az apámmal való játéknak az volt a hátránya, hogy csaknem mindig veszitettem. A fiuk között sokszor nyertem, de apa nagyon jól játszott, s valahogyan mindig védekezésbe szoritott. Nem is nagyon értettem, amikor elmagyarázta, hogyan van az, hogy lépéseket 8 – 10 lépésre elôre ki lehet gondolni. Az elsô lépések után azonban olyat tett, amilyet soha azelôtt sakkozás közben. Ültében felegyenesedett, s megszólitott:<o:p />
- Álljunk meg egy percre fiacskám, beszélni akarok veled. Most, - tette hozzá. <o:p />
- Fiacskám, ugy néz ki, hogy évekig fogok tanitani a gimnáziumban, - kezdte, s hangja komoly volt. <o:p />
Nem szóltam, csak nyeltem egyet, igyekeztem, hogy arcom ne árulja el, hogy ezt nem tartom se örvendetes hírnek, se magával ragadó távlatnak. A számomra legkedvezôbb esetben is jól kell viselkednem apám osztályában.<o:p />
- Én csak jelest adok gyermekeimnek – folytatta még komolyabban.
- Hé, talán aggodalmamban félreítéltem az egész helyzetet. Már többször korholtam magam, hogy túlkombinálom az eshetőségeket. Pe-e-ersze, - nyugi! Nem is olyan rossz az amikor tanár az ember apja. De azért, volt valami hangjában, ami csökkentette feltörekvő lelkesedésem.
- De az én gyerekeim ki is kell érdemeljék a jelest! – emelte fel hangját jelentőségteljesen. – Te – s megnyomta a névmást - jobban fogod tudni az ókori történelem tananyagát mint bárki más az osztályban, - s itt egy pillanat szünetet tartott - beleértve a kis Gáspárit, – adta hozzá súlyosan. A “kis Gáspári” következetesen az osztály legjobb tanulói közé tartozott. Minden tantárgyból, minden évben.
- De, nemcsak tudnod kell a feladott anyagot, hanem, amikor a tárggyal kapcsolatosan lesz kérdésem, te leszel az első aki jelentkezel, hogy tudod a választ. Ha mások is jelentkeznek, meglehet, hogy téged szólítalak fel.
Persze, tudtam, hogy újra a kis Gáspárit kell figyeljem, mert általában ő, vagy Villand Ottó, másik jeles tanuló voltak az elsők akik felemelték kezüket, hogy kérdésekre választ adjanak. Eddig ugyan én is tiszta jeles bizonyitványokat hoztam haza évente, de soh’sem tolakodtam a jelentkezéssel. A “kis Gáspári”-t különben én is csodáltam. Kisnövésû, mozgékony gyerek volt, tizenegy éves korához elég mély hanggal. Összebarátkoztunk a negyedik elemiben, azaz iskolanapok után, mert az iskolából együtt jöttünk haza egy darabon, legalább is az Iza utcán. Ô édesanyjával az első keresztutcában, az Asztalos Sándor utcában lakott, én továbbmentem a mi Hunyadi utcánkig. Egyik alkalommal, mikor játszani hívtam, elhárította a meghívást:
- Délután német órára kell mennem, s még át kell olvassam a feladott szavakat.
Fanyarul néztem rá és sajnákozva, együttérzéssel megráztam fejem. Persze, mire nem kényszerítik “az embert” a szülők.
- Miért, hát hány szavat kell megtanulj? – kérdeztem, hogy meg tudjam becsülni az időbefektetést.
- Már minden leckére harmincöt új, német szót tanulok, - mondta büszkén. – Heti háromszor.
Megdöbbenve néztem rá. Ez heti 105 új szó.
- S mikor van időd játszani?
- A maradék időben, - felelte.
Hát, igy nehéz volt összehangolni programunkat, s barátságunk elég szórványos maradt. De, lefelé is föltekintettem a “kis Gáspári”-ra, aki tizévesen is száznál több, új, német szót tanult hetente.
Általában ismertük egymást az elemi osztályokból de az első gimnáziumban jött közénk nehány új diák is. Ezek egyik nevezetes alakja volt Pípás.
Pípás virító vöröshajú, vörösszeplős, széles mosolyú gyerek volt. Egyenes tartással, csontos, izmos fiú, meglehetősen magas tizenegy évesnek, bár meglehet, hogy egy-két évvel idősebb volt nálunk. Pípás és még két barátja a városon kívülre eső faluból jártak be a magyar iskolába, biciklivel. Általában soh’se késtek, de ahogy az idő téliesre fordult, voltak hófuvásos napok, amikor nem jöttek. Pípás szivesen mosolygott, s amikor vigyorra húzta száját, erős, fehér fogai között a hézagok mintha adtak volna a nevetéshez. Pípás nem volt jó tanuló, jegyei általában valahol a közepes és az elégséges kőzelében botladoztak. Tanárok megfeddték, hogy nem tanul eleget, s Pípás csak mosolygott. Egyedûl apám nem feddte meg a bejárókat az osztály előtt, s nem húzta össze szemöldökét, amikor Pípás nem tudta az anyagot és virító vörös hajjal és széles mosollyal válaszolt: - “nem tudom, tanár úr.”
- No, Pííípás fiam, figyelj ide – mondta apám, s ilyenkor rendkívüli türelemmel vette át vele, újra és újra Achilles és a Trójai faló történetét, Plato vagy Archimedes tanait. Elmagyarázta, mi ezekből a tanulság, akkor is,amikor már Pípásnak ebből készülnie kellett volna. Pípás állt a pad mellett, s mosolygó arccal egyenesen apámra nézett.
- Érted most már, Pííípás fiam? – kérdezte apám a magyarázat végén, megnyujtva a fiú nevét.
- Értem, tanár úr – mondta Pípás.
- S fogsz rá emlékezni holnapután? Mert újra megkérdezem tőled.
- Igenis fogok, tanár úr, - vigyorgott felszabadultan Pípás.
Mintha valami cinkosság alakult volna a két ember között, néha apámat is – aki különben megkövetelte a tudást a többiektől – megmosolyogtatta.
Az ilyen szembesítések népszerûsítették Pípást az osztályban.
Egyik nap, amikor apám otthon kikérdezte tőlem a leckét, s éppen megszidott, mert nem tudtam az anyagot szóról-szóra - hozzám szigorúbb volt, mint az osztály bármelyik tagjához – bátorságot vettem és lázadozni kezdtem:
- Hogy-hogy nekem ilyen alaposan kell tudni a leckét, de Pípásnak el tetszik nézni, amikor nem tud valamit?
Apám maga elé állított, s egyenesen, komolyan a szemembe nézett.
- Fiacskám, Pípás és barátai naponta bicikliznek majd tizenöt kilométert, hogy magyar iskolába járhassanak. Tudom, hogy hazafelé az út egy részén tolniok kell a biciklit. Lenne nekik iskola közelebb is, ha román iskolába akarnának járni. De ők magyarok akarnak maradni, s ezért áldozatot hoznak. A szüleik is, és ők is, a gyerekek. Ezért magyarázom én el nekik a leckét, hogy megmaradjon bennük valami a tananyagból. Ôk nem járhatnak ide hiába. Nekik kell adjon valamit a magyar iskola.
Most már értettem, hogy itt valami másról is szó volt mint Achilles-rôl, vagy Plato-ról. <o:p />
De, azért elhagyhatná, hogy tôlem kikérdezze a leckét...<o:p />
/Pííípás.LGF h/2004rev
comments powered by Disqus