Fülöp László : Első orosz lakóink
...a szovjet katonai egységek nagyrésze privát házaknál lett elszállásolva, éppúgy, mint egy évvel azelőtt még a német egységek...
1945 tavaszára elültek a harcok és a háború durvaságai csillapodóban voltak ebben a Kárpátokba ültetett városkában, Máramarosszigeten. A háborús kedélyek és az utórezgések is leülepedtek – lassan. Mert még voltak utcai, késő esti vetköztetések és más közönséges rablások, sőt még gyilkosságok is. A mi utcánk egyik keresztutcáján, Lator Sándor utca sarkán meggyilkolva találták az ékszerészt. Ez volt hozzánk a legközelebb eső, súlyos büntett, amelyet a rendőrség soh’sem oldott meg. De nappal, az utcákon már nem féltek úgy az emberek; lassan a fiatalabb nők is előjöttek rejtekhelyeikről, karukon kosárral piacra mentek, próbáltak beilleni a napi életbe, amely bár egészen más volt mint hónapokkal azelött, mégis a normális felé igyekezett.
Az utcákon katonák is jártak-keltek, egyik házból ki, a másikba be – ugyanis, a szovjet hadsereg egységek katonainak nagyrésze privát házaknál lett elszállásolva, éppúgy, mint egy évvel azelőtt még a német egységek. Ha a katonák egymást megkeresték -, látogatóba mentek magyar házakba. A mi házunkban most a nyugat felé tartó orosz katonákat ugyanabba a részbe szállásolták el, amelyikban egy évvel azelött a kelet-felé tartó német tisztek laktak. Az emberek rövidesen orosz vicceket, történeteket adtak szájról-szájra. Egyik történet az orosz katonáról szólt, aki megkérdezi az utcán a gyanutlan magyar polgárt:
- Szkolko csász? (Hány óra?)
Mire a gyanutlan magyar megnézte az időt a karóráján, a fegyvert viselő szovjet már félreérthetetlen jelekkel intett neki, hogy vegye le és adja oda. A történetek szerint volt olyan katona, aki az így elvett karórát a megkárositott elött húzta fel karjára és igazitotta be a többi, már karján sorakozó óra társaságába. Hamarosan nem volt olyan magyar, aki reagált volna arra, amikor megkérdezte tőle valaki: mennyi az idő.
Az elsö orosz katonák akiket hozzánk szállásoltak, nem tisztek, hanem altisztek voltak. Akkorra én mint 10-éves már jól ismertem a szovjet katonák rangjelzéseit. De ami számomra a legérdekesebb volt, a két katonával együtt jött egy páncélautó is. Bevezették az udvarba, letakarták, talán nem is annyira az időjárástól óvták, hanem tőlünk gyerekektől. Apám is intett bennünket, hogy a páncélautót ne piszkálgassuk, mert a katonák felelősek érte és nem akarják bárki is hozzányúljon. A katonák nem voltak különösebben barátságosak, de nem voltak ellenségesek sem. Azért arra jártamban, a szemem sarkából figyeltem őket, mikor veszik már le a ponyvát a páncélautóról. Talán egy hét, vagy több is eltelt igy. Egyszer aztán látom, hogy a két katona tesz-vesz a páncélautón, és nemcsak a ponyvát hajtja vissza, hanem a motorház tetejét is. Szerszámokat is raktak ki olajfoltos rongyokra. Majd mindkettő odaállt a páncélautó elé, s a motorra hajolva beszéltek egymáshoz. Pillanatokon belül mellettük álltam és bebiztositottam, hogy az én fejem beférjen még a motorházba. Figyeltem mit is csinálnak majd a katonák. Mindkettő észrevette, hogy ott okvetetlenkedem, rámnéztek komolyan, de nem zavartak el. Ahogy ott a szerszámokkal dolgoztak, észrevettem, hogy a motor öntöttvas testébe bele volt öntve néhány szó: “Made in U.S.”
Akkor már apámtól megtanultam, hogy mi a különbség a Cyrill és a Latin ábécé között. Itt nem volt nehéz eldöntenem, hogy ezek a szavak nem Cyrill betükkel, hanem a mi ismerős ábécénk betüivel íródtak. Dehát ez egy orosz páncélkocsi volt… miért nem írták amit írtak a motorra Cyrill betükkel? Hiszen, nem biztos, hogy a "mi katonáink" vagy a páncélos hadosztályuk más tagjai majd el tudják ezt olvasni. De a két katona nem sokat törődött a latin betükkel, s ebből arra kellett következtetnem, hogy valószinü nem volt technikai értelmük. De azért mégis zavart a nagy felfedezés. Gondoltam, mielött a katonák odakerülnek, hogy valami nagy horderejü csavart megtekernek, otthagyom őket, beszaladok a konyhába és megkérdem anyámat, s aztán rohanok vissza. Meg is tettem nagy futással a rövid utat:
- Mit jelent az, hogy “Made in U.S.”?
- Ezek éppen amerikai szavak, s ilyeneket általában a gyártók tesznek a gyártmányaikra, hogy tudassák kik csinálták azt a bizonyos márkát. Miért? Hol hallottad? – kérdezte anyám.
- Az orosz páncélkocsi motorjára van irva - magyaráztam, - a betük bele voltak öntve a motor hengerblokkjára.
Anyám kicsit csóválta fejét, elmosolyodott s végigmért:
- Honnan tudsz te ilyen kifejezéseket, hogy: “hengerblokk”?
Mit lehet erre válaszolni? Kissé fontoskodva mogvontam a vállam. Ezt, hát csak tudja az “ember”.
A mi első orosz katonáink, a páncélosok nem maradtak sokáig. A szomszédoktól hallottuk, hogy a Hunyadi utcából más katonák is mentek, biztosan nem haza, hanem a tölünk már messze nyugatra levő frontra. Anyám még behivta a mieinket egy utolsó vacsorára, mondván, hogy Isten tudja csak, hogy ezek a fiatal emberek meddig élnek még, egy kis otthoni főzt talán jól esne nekik. Lehet, hogy vannak orosz asszonyok, akik a mi fiataljainknak adnak enni, akik náluk vannak hadifogságban.
- Másként viselkednek az emberek, amikor nem vaditja el őket a háború – vélekedett, amikor apám megkérdezte, hogy miért nem mehetnek el az oroszok vacsora nélkül, mikor nekünk is alig van valamit enni. Mindnyájan tudtuk, hogy anyánk a három öccsére gondolt, akikről az utóbbi hónapokban már nem hallottunk.
Kora reggel én is felébredtem a motor dübörgésére: elmentek az oroszok. Nem is láttuk őket többé.
(2005)
comments powered by Disqus